S ő válaszra vár, de kérdezni nem mer

A HP kapcsán fogalmaztam meg, hogy egy sorozatból én nem azt a részt szeretem legjobban, ami mondjuk a legizgalmasabb, a legjobban megírt vagy az egyéb legnemtudommilyenebb, hanem azt, amelyikben a szereplők az általam legszimpatikusabbnak, legideálisabbnak érzett helyzetbe kerülnek vagy abban vannak minél tovább.

És akkor miért is evidens, kell feltennem magamnak (elsősorban magamnak, szóval bocs, blog) a kérdést, hogy abból a valamiből, ami A kezdet, az Együtt, az Egyedül, a Barátok, a Remény, a Ketten és az Útvesztő című kötetekből áll össze, nekem minden kétséget kizáróan az ötödik a kedvencem? Miért nem bírok kilépni ebből az idegbajos létállapotból? (Miért nem akarok? Mi a kényelmes ebben nekem? Mitől félek ezen kívül?)

Bár mondhatnám, hogy reménytelen vagyok, és akkor nyugi lenne végre.