Szép szőke életünk

a barátság, kedveseim
visszafojtott sírás
és ezzel
megnyitom
soraim

Voltam még ősszel/télen egy ifjúságügyi konferencián, munkalelkesedősprojektes ügyekből kifolyólag, ahol egy Tari Annamária-előadáson hallottam (és tettem magamévá) a következőket: (többek között) az az egyik hátránya a fiatalok folyamatos közösségimédia-használatának, hogy az azonnali visszacsatolások miatt nem tanulják meg az érzelmeik feldolgozását, még annyira sem, hogy addig magukban tartsák, amíg hazaérnek, hanem mindent rögtön kiöntenek a virtuális térbe, és ott nézegetik meg alakítják a kortárscsoport (és az internet perverz népének) reakciói alapján.

Akkor ez egy ilyen újító és frappáns gondolatnak tűnt, amíg rá nem jöttem, hogy fogalmam sincs, mit csinál, aki nem ezt csinálja. Emlékeim szerint én soha nem dolgoztam fel magamban semmiféle érzelmet (bármit is jelentsen ez) – amíg nem a facebookon ventilláltam, addig blogot, korábban körleveleket írtam, amit meg nem írtam ki rögtön, az többnyire azonnal elszállt, a régi, hagyományos levelezőtársaknak már minden érzelmi fűtöttségtől mentes, szikár beszámolók maradtak csak. Amit én a ki nem beszélt érzelmekkel csinálni szoktam (és ez pontosan visszakövethető mind az apai, mind az anyai ágon, az összes ismert felmenőmig [kivéve talán nagyapámat, aki fantasztikus volt, csak hát kibírni volt nehéz], tehát lehet, hogy mintakövetés, de el sem tudom képzelni, hogy tudna valaki annyira kilépni magából, hogy egy pszichodrámacsoport segítsége nélkül feldolgozzon BÁRMIT), az vagy az azonnali zárványképzés, hogy rögtön leválasztom magamról a traumát, és igyekszem normálisan élni tovább az életem (aztán meg előveszem a cuccot, nézegetem, csiszolgatom, és nem megyek többet olyan helyre, ahol ilyenek vannak) (ez az Iszony, részben), vagy felduzzasztom, szaporítom, csinálok belőle egy orbitális, az aurámat is kitöltő gennybuborékot, és dagonyázom benne. Közben irracionális következtetéseket vonok le, és különféle szabályokat találok ki, amik szerint a jövőben élni fogok (és amíg ki nem pukkan a buborék, úgy is teszek) (ez meg a Gyász [csak ott nem pukkan ki], nem értem, miért nem inkább ezt tanítják, szerintem az irodalomoktatásnak meg a kötelező olvasmányoknak nem elsősorban az kellene hogy legyen a célja, hogy megismerjük a XX. századi paraszti életmódot meg az 50-es évek stíluseszközeit meg efféléket, hanem hogy az évezredes pszichológiai tudást olyan katartikus módon adja át, hogy az ember tudja azt mondani élete nyomorult pillanataiban: na bazmeg, megint azt csinálod, amit a Kurátor Zsófi, KURVA veszélyes, ha nem akarod úgy végezni, MOST AZONNAL beszélgess egy egészséges emberrel, hívd fel a barátaidat, zuhanyozz le és kezdjél magaddal valamit, te szerencsétlen nyomorék).

Ezzel az egésszel csak azt akartam bevezetni, hogy mennyi minden elveszett, amiről nem írtam, mert az utóbbi időben nem posztoltam a facebookra, blogba kevés lenne, az új weboldalamon meg még dolgozom, szóval hogy csomó fontos dolog már valószínűleg megíratlan marad (ezek leginkább különféle közéleti reflexiók és verbális agyvérzések), és ne gondoljátok társadalmi érdektelenségnek, hogy ebben az utóbbi eseményeket összefoglaló bejegyzésben ezekre már nem térek vissza [bár azt még nem tudom, hogy fogom megmagyarázni a gyerekeimnek, miért nem emeltem fel a szavam, amikor a kormány magánteherautók besorozásával próbálkozott, hogy felépítse az undorító kerítését, aminek undorító plakátokkal ágyazott meg], hanem a Bette Midler-koncertről szóló beszámolót bővítem ki fontos női kérdésekről való elmélkedéssel.

Ámde közben rám hajnalodott, Víta úgyis nemsokára telefonál, így mindez a következő bejegyzésre marad (ha meglesz még a késztetés). (Ki tudja, hátha újabb női problémákkal bővül a gondolatvilágom.)