Talán nem tudod, hogy minden ember önmagát tépi szét

Készen volt a bejegyzés a fejemben, de nem terveztem sokkolni vele senkit (úgy tűnik, még mindig nem elég elfogadott, hogy bizonyos dolgokat muszáj publikálnom ahhoz, hogy eltűnjenek a fejemből, hogy elfogadjam őket vagy hogy kívülről tudjak tekinteni rájuk, amikor már megy), na de ha már felmerült, megosztom, mennyire meglep (nem sokkol, mert tulajdonképpen abszolút el tudom képzelni magamról, csak tényleg olyan meglepő, hogy milyen apróságokon múlik, múlhat az ember EGÉSZ élete), hogy ha eszembe jut, hogy esetleg valóban horkolok (az orrműtétem ellenére), töredékmásodpercek alatt önt el az a rettenetesen sűrű és betonkemény érzés, hogy ÍGY aztán nem, én soha az életben nem fogok együtt aludni senkivel, ez vállalhatatlan, haljak meg egyedül és faljon fel az ágyamban a nyolc macskám, kész, ez el van döntve, nem probléma, csak kicsit fos, de ez az egyetlen épeszű megoldás, és ráadásul megkönnyít egy csomó dolgot, ezután soha többé nem kell aggódnom amiatt a három négy öt önmagában is vállalhatatlan és undorító dolog miatt, aminek az elviselését sosem tudnám elvárni vagy elfogadni senkitől*, még szerencse, hogy senkinek eszébe sem jut.

Persze biztos van, aki erre képes lenne, na de most tényleg az kell egy süket, vak, ízlelésében, szaglásában és tapintásában amúgy is korlátozott szerencsétlennek, hogy még én is az idegein táncoljak?
Inkább jöjjenek a macskák.

Na tessék, visszaolvastam és nevetek. Pedig bőgve írtam.
Démonmentesítés, első lecke.
(Még sok van hátra. Még mindig betonkemény.)

*update: És aki nem hiszi el, hogy ilyen van, az olvasson egy picivel több Szabó Magdát.