The bills I have to pay

Tudom, hogy ez egy ritka szemét, önző, gusztustalan és demagóg gondolat – de hát lássuk be, az ember zsigereiben mindig demagóg módon gondolkodik (pontosabban érez), ahhoz, hogy diplomatikusan és felnőtt ember módjára szervezzük rendszerbe álláspontunkat, le kell győznünk magunkban az állatot és/vagy gyereket.

Mégis le kell írnom, nehogy egyszer majd egy állat/gyerekpillanatomban valakinek az arcába kiabáljam: amikor már hetek óta a kollégák indulásához kell időzítenem a bejárást, mert nincs pénzem buszjegyre, nem tud nem eszembe jutni, hogy tavaly óta már több mint százezer (ÖRÖKRE!) elvesztegetett forintomba van az, hogy a szeretteim külföldre költöztek és jobban élnek.

Az a gyerekkorom óta berögzült álláspontom, miszerint NEM költözünk külföldre, elég nagy részben alapul azon, hogy NEM vagyok hajlandó távol élni a barátaimtól, mert a folytonos egymáshoz utazgatást őrület még csak elképzelni is. És igen, kifejezetten személyes geciskedésnek tartom a sorstól, hogy mégis rákényszerít, miközben nem engedhetem meg magamnak. Konkrétan látom, ahogy a képembe röhög.