Tombol az agyam

Amitől eddig elsősorban nyomorultul éreztem magam (ha hagytam eluralkodni az érzést), az most egyre inkább dühíteni kezd (még nem eléggé, de sosem voltam ilyen közel ahhoz, hogy földhöz vágjak valamit [remélem, egyszer megteszem, és azt is, hogy nem a telefonom lesz az]), szóval beérik lassan a változtatás igénye valami belsőbb szinten is, erre következtetek. Már nem nyomaszt (mert tudom, hogy így is túlélem, lassan egy éve megy ez), hogy hatszáz forinttal a zsebemben számolom, hány nap van még a fizetésig, és tíznél elkezdek örülni, az már csak egy hét – nem nyomaszt, hanem valami emberfeletti módon dühít. Nem sajnálom magam, ha vásárolni megyek, mert hozzászoktam ahhoz, hogy nem eszem, hanem igenis üvöltve csapnék szét a bevásárlókosárral, miért kell nekem az aprót számolgatnom, amikor végre rászántam magam, hogy veszek két grépfrútot. Nem a következmény zavar, mert tudom, hogy megélek gyümölcs nélkül (egyébként a fasznak kellett pont most kitalálnom, hogy tej-, cukor-, krumpli- és gabonamentes étrendre állok, mikor két kiló zsíros-sós főtt krumplin elvagyok négy boldog napig), az zavar, hogy ennek így kell mennie. Kurvára elegem van abból, hogy szappannal zuhanyzom. Utálom. Nevezzetek szibaritának, de szeretem, ha reggel illatosan indulok dolgozni. Ettől érzem magam tisztának, nem attól, hogy szárazon, lúgszagúan húzódik a bőröm. Elegem van a használt fogkefémből, a balzsam híján durván(!) rasztásodó hajamból, a lyukas cipőmből, a szétszakadt papucsomból, a lemerülten kattogó konyhai órából, a használhatatlan konzervnyitóból, és nem azért akarok mosószódát rakni a gépbe, mert úgy kevesebb mosószer kell bele! Nem gondolom, hogy különösebben nagy életszínvonalat meg elvárásokat hoztam volna von Haus aus, én úgy nőttem fel, hogy a kéthavonta vásárolt tizenöt deka trappista sajtot krumplihámozóval osztotta szét anyu. Persze az ember másén jobban spórol, mint a sajátján, biztosan lehetne még mit húzni a nadrágszíjon (csak akkor ne találkozzatok velem az utcán, ha elfogy a kétszáz forintos szemceruzám, egyébként is kezdek egyre minősíthetetlenebbül kinézni), de hát ne legyen már kérdés, hogy megengedhetek-e magamnak egy vízvezeték-szerelőt (naná, hogy mostantól hónapokig a fürdőszobában mosogatok, legalább megúszom a bojler utáni áramdíjat is), amikor ennek úgy kellene működnie, hogy ömlik a víz, én felhívom a szakembert, ő kijön, megcsinálja, én kifizetem, mert ez a szolgáltatás lényege, és mindketten boldogan élünk tovább! (Nem akarok itt mélyebb gazdasági elemzésekbe belemenni, röhejes is lenne, mert nem értek hozzá, de van egy olyan sejtésem [persze az én egyszerű agyammal nyilván csak valami demagógiára futja], hogy nem lesz túl sok boldog vízvezeték- és egyéb szerelő, ha majd egyre többen döntenek úgy, mint én.) És a gyerekkori törülközőimből is elegem van, akármennyire is biztos vagyok abban, hogy ezek a mai modern törülközők nem szívják rendesen a vizet, az áruk pedig kész rablás. Nem akarok bűntudatot érezni, amiért igenis vágyom ilyen emberi dolgokra!!

Eddig kimenekülni próbáltam a helyzetből. Most nem tudom, mi lesz, még nem látom, hogy hová lehet előre menni, de ez a mérhetetlen indulat csak visz valamerre…

Csak toljon valaki a seggem alá egy zsebkendőnyi telket némi hulladékfával… olyan disznóöléseket csapunk télen, hogy húsvétkor az összes nyüzüge facebookos ismerősöm hozzám jár majd ki házi zöldségkoszorúval díszített komatálért.

Mert dolgozni, azt tudok. (Csak hagyni, hogy fizessenek is érte, azt nem.)