Tschöll papa idejében egész más volt

Amikor elővettem a naptáramat, hogy feljegyezzek benne egy vélt (és szerintem valós) információt egy bizonyos dologgal kapcsolatban, amit egyes olvasók jelenléte miatt itt most nem részletezek (akkor mondjuk nem tudom, miért írok erről, nyilván a feltűnési vágy hajt), találtam benne egy nem is túl régi cetlit, mely szerint 2046 bizonyos havának bizonyos napján (ma nagyon enigmatikus vagyok megint) találkoznom kell Mekavitával egy konkrét közös tevékenység céljából. És hát igen, tényleg nagyon szomorú lesz, ha az egyikünk már nem él addigra. Merészség volt bevállalni ezt a találkozót. Örülök, ha Spanyolból visszajön ép bőrrel.

Egyébként hazajöttem, most éppen Győrbe (mit lehet tudni egy ilyen többlakinál), irtó régen voltam itthon utoljára. Legalábbis nagymamám még élt akkor, mára pedig az a háromnegyed év, amíg a szobámban lakott (vs. Petz Aladár Megyei Kórház), csak egy régi álomnak tűnik. A falon ugyan kinn vannak a kinyomtatott színházi fotók (A sütemények királynője, Pisti a vérzivatarban, Médeia, A Mester és Margarita, Helge élete – te jó ég, ezek mind a tavalyi ELTE-s óráimon voltak anyagrészek) meg a 2002-es POSzT belépőjegyei, de alattuk már nem az asztalom áll, hanem egy teljesen idegen (ámbátor kényelmesen kemény), Garfieldszínű ágy, amit duplájára lehet nyitni, milyen praktikus ez a szülői házban, hahaha. Na jó, nem rossz, de a régi azért mégiscsak a régi, és mint ilyen, JÓ. Az is új, hogy van itthon net. (Pedig már elég régóta – furcsa, közben jártam Vásárhelyen, Debrecenben, Pécsett, TERÉNYBEN, de csak most jutottam el Győrbe. Akinek eszébe jut, hogy ígértem neki valamit a városból, gyorsan szóljon, mert szerdán megyek vissza babázni. Hmm, baba… majd teszek föl képeket.)

Több dologról akartam írni, de kimentek a fejemből, itt a panelban dögmeleg van, és álmos vagyok. Az előbb kicsit láttam a hírekben, hogy Pesten áll a víz az utcán. Ez az én formám, egyszer jövök haza, akkor is kihagyok egy ilyen jó bulit. Egyébként vicces volt már a hazaút is, persze mit várjon az, aki a Pannóniát szemeli ki. A Pannóniát még nem láttam huszonöt perces késésnél kevesebbel kiírva, a változatosság kedvéért most ki sem írták (Kelenföldön szálltam fel). Ott állunk vagy kétszázan a peronon, ahová reményeink szerint egyszer majd megérkezik a vonat, és a tetejébe percenként bemondják, hogy a különböző érkező vonatok milyen késéssel futnak be (én a kilencven percnél kiakadtam, egy másik száznyolcvan percénél úgy gondoltam, hogy talán nem kánikulában kellett volna elindulni, pláne víz nélkül, egy kétszázas késésnél azt gondoltam, taxit kéne fogni, a háromszázasnál versenyt röhögtem a többi várakozó utassal – fel nem fogom, hogy ebben a picsányi országban hogy lehet ennyit késni bárhonnan), szóval ilyen hátborzongató számokkal traktálnak bennünket, de legalább a várakozók érezhetik, hogy valaki mégiscsak figyel rájuk, egy géphang a megafonból, Gaál Gyula, bárki, mi meg kinyalhatjuk, még a vonat nevét sem hajlandóak kiírni, nem hogy a késést. Végül mindössze negyven percet vártunk rá (messze van ám a Keleti, lehet, hogy a mozdonyvezető villamossal jött). Háromszoros hurrá. Ugyanakkor értem be, mint ha a Kálmán Imre EN-tal jöttem volna, csak megúsztam a pótjegyet – illetve nyilván az is késett, és ha eleget, akkor vissza lehet igényelni a pótjegy árát, ááá, macerás ez…

Ma este voltam lovagolni, egészen nagyon jó volt, bár most, ahogy így előredőlök a székben, érzem a nyereg helyét az ülőcsontjaimon (os ischii, csak többesben kéne). Egyszer megugrott alattam, de ha én egyszer a lábam közé fogok valakit, azt nem engedem el egykönnyen, hehe. Na jó, kicsit elbátortalanodtam. Egyébként ügyes voltam, megyek majd még.

Anyuval délután vásároltunk, vettem szado-mazo szandált. Menne a lóhoz. (Már csak azért is, mert a szandál a lábamat töri ki, én meg a lovat be. Na jó, ez szar volt.) De mit akarhattam még leírni?

Ja! Rém aggódnak, hogy eszem-e rendesen, állítólag nagyon lefogytam. Itthon van mérleg, hát lecsekkoltam, ötvenhét kiló vagyok. Szerintem van vagy egy éve, hogy utoljára mértem, ahhoz képest tényleg fogytam, de hahó, még jó, hogy több vagyok ötvennél, mondtam én neked.