Tudom, hogy kell győztesnek lenni, de nincsen hozzá kedvem
rá kellett jönnöm, hogy
fáradt vagyok megismertetni magam másokkal
hogy a tékozló fiút valószínűleg hagynám meghalni
(akármekkora erővel jött bennem az elhatározás, az érzés, az indulat, hogy megsimogassam, megfogjam, hozzáérjek, persze ez mindig későn jut eszembe, tudtam, hogy nem jön vissza, miért nem akkor kezdek érezni, amikor benne vagyok a helyzetben, mi a fenéért van az a technikai szünet, a beállás, honnan kapcsolok át akkor hová, amíg meg nem jön a reakció? bár nem tudtam eldönteni, hogy inkább igen vagy inkább nem, ezért az egyért képes lennék újra megnézni, hogy amikor elmegy mellettem és a vállamra teszi a kezét, akkor megfogni, belesimítani, megszorítani, én a vigasszal mindig elkések, én mindig mindenkit hagyok leesni a székről, hagyok eltűnni, én senki után nem kiabálok, nekem mindenki I love you (and I’d love you to love me to love you) but I don’t need you, olyan könnyen tönkre tudnék tenni egy embert, ha megszeretne valaki)
az vagyok, aki csak szelektálja a hulladékot, de le nem viszi
aki „hiába beszél a legvégső kiábrándulás szétomlásáról és Semmijéről, legbelül folyton óvja, dédelgeti óhajtó várakozását” (Ondrisko)
és eszembe jutott az is, még régről (igen, ezek szerint színházban is gondolkodom)
hogy lehetett akármilyen kényelmetlen az ágy, a póz, a hangulat, az érintés, a hőmérséklet, bármi, lehetett akármilyen késő, ha aludtam közben, akkor is
ha én akartam is
mindig, mindig fájt, ha a Mester engedte el előbb az én kezemet
vagy ő fordult el előbb, hogy a másik oldalán aludjon
mert azt tudtam, hogy nekem csak a matrac kényelmetlen, zsibbadok, melegem van, lelógok az ágyról, akármi
de ő ilyenkor nyilvánvalóan nem szeret, mással akar lenni, utálja, hogy az ágyában alszom és nevetségesnek talál
egy-egy elhagyás volt minden ilyen elengedés
hogy miért nem tudom én ezt elhinni, hogy néha csak az ágy kényelmetlen
és miért nem merek utánamenni annak a kéznek
