Új játékot játszik velem az élet

Kiábrándító bejegyzés, mimózalelkűeknek és a szüleimnek olvasása nem ajánlott.

Nagyon sokat merítek még ma is azokból az állapotleíró, elemző, önreflexiós írásaimból, amelyeket valamilyen problémás vagy egyéb szempontból érdekes élethelyzet, esemény, élmény kapcsán írtam. Magyarázattal szolgálnak a múltbeli vagy akár a mai napig is tartó viselkedési mechanizmusaimra és a jelenlegi helyzetek kialakulásának okaira, illetve ha ezeken a problémás helyzeteken túlléptem, elégedettséget okoz látni a fejlődési utam bizonyos állomásait. A megoldatlan kérdésekkel kapcsolatos elmélkedés esetenként, az erre vonatkozó direkt, öntudatlanul kitárulkozó primer dokumentumok olvasása leggyakrabban persze kellemetlen érzést kelt, de ez megerősíti az adott területtel való foglalkozás szükségességét.

TEHÁT nem csak a jelenben fontos, hogy leírjam, hol tartok bizonyos témákkal, hanem A JÖVŐBEN is nagyon fontos lesz. És nem csak nekem, hanem bárkinek, akit érintenek ezek a témák.

Hogy mikor kezdődött a játékom az agresszióval, azt nehezen tudnám megmondani. Talán amikor először kimondtam, hogy „anya, inkább pofozz meg, csak ne kiabálj”. Folytatódott, amikor belementem egy kapcsolatba (mit belementem? én teremtettem meg) valakivel, aki sok szempontból hasonlít anyámra, akinek a verbális agressziója mellett tökéletesítgethettem a magam passzív agresszióját. Azért is nem jöttem rá hamarabb, hogy én ezt csinálom, mert ő állította rólam, és igen határozott kivetítésnek tűnt. Persze az is volt. (Addig valahogy úgy hittem, hogy ha mást mondok, mint amit gondolok, azt pusztán önfeláldozásból teszem, kedves gesztusként, és elérem vele, hogy mindenkinek jó lesz. Hát nem, most szólok, senkinek sem jó.) Amikor már kifelé jöttem a kapcsolatból, és kezdtem tisztábban látni az erőviszonyokat meg a dinamikákat, az ellenem irányuló agresszió még mindig fogva tartott. (A kiabálással azóta sem tudok mit kezdeni. Ha nem fontos a kapcsolat, akkor egyszerűen lezárok a fejemben egy zsilipet, és utólag, fokozatosan engedem magamra a mocskot. Aztán hosszan, élvezettel feredőzöm benne.) Ezt aztán egyik napról a másikra elengedtem (kívánkozik ide valami jó kis hangutánzó szó, piff, vagy pakk), és igen hamar, egy héten belül rástartoltam, mintegy pótlékként, vagy mert a stressztől szabadult agyam nem tudott mit kezdeni a temérdek szabad idejével, a fizikai agresszió témájára. Pár hónappal korábban már gyanússá vált, hogy valami dolgom van vele, amikor egy meglepő irányba fajult pszichodrámás csoportjátékban egy agresszorral megküzdve, majd általa leterítve kézzelfogható izgalmat, nagy örömöt és felszabadultságot éreztem. Egészen meglepő volt. És mivel én csak házinyúlra lövök, ki is szemeltem a megfelelő embert, akivel dolgozhatok a témámon. Hogy választásom helyes volt, abban az is megerősített, hogy egy következő csoportjáték során az illető, akit macskaként nagyon vártam haza és dörgölőztem volna hozzá, első közeledésemre ingerülten odébb rúgott. A visszajelző körben erről úgy nyilatkozott, hogy abba rúgott bele, akihez leginkább tudott/szeretett volna közeledni. Na, mondom, helyben vagyunk, mehet az egymást fel nem vállalásos játék. Persze ez sem választható el az agressziótól: később egy másik játékban visszaköszönt a helyzet, megidéződött a macskaszerep, és egy furcsa, elfojtott szexuális feszültséggel teli, beteljesületlen zárás után manipulálni kezdtem. Visszamenőleg rekonstruáltam magamban egy nagy vágyat, vágyat arra, hogy megüssön az illető, vagy ütött volna meg, velem nem beszélgetni kell, basszus, hanem képeljen fel és dugjon meg, különben én ütök és én dugok, és amit mindezek előtt át kell élnie, azt sem fogja elfelejteni.

Mivel ezt a játékot nem játszottuk végig, máshol kezdtem keresni az agressziót. Utólag jöttem rá, hogy amit művelek, ahogy öltözködöm, ahogy játszom, mind arra irányul, hogy szexuális agressziót váltsak ki másokból. Gyakorlatilag megpróbáltam (és még mindig próbálom) elérni, hogy megerőszakoljanak. Közben nagyon sok ezzel kapcsolatos művészi hatás ért. Rájöttem arra is, hogy a színházban engem valami olyasmi gyönyörködtet, amire még nem találtam megfelelő szót, de van benne izzás, leplezés, vibrálás, szerepjátszás, titok, indulatok, elfojtás, és egyértelműen a szexualitáshoz van köze. Ott volt például a Hullámtörés, ahol Sipos Imrébe szerettem bele, az orvosba, aki egy kicsit szerelmes volt Bessbe, de nem engedett az érzelmeinek (vagy a vágyainak), és milyen jól kitalálták ezt, mert ő játszotta az egyik kalózt is, a kegyetlent, fekete testhezállóban, óriási késsel és minden különösebb aggodalmaskodás nélkül megélt szexuális perverziókkal – ő volt, aki végül megölte Besst. Aztán ott volt a Dogville is. Amit korábban nem láttam filmen, de már az elejétől teljesen nyilvánvalónak találtam, hogy Kardos Róbert figurája bizony meg fogja erőszakolni Szorcsik Kriszta figuráját – és azért volt ez ennyire nyilvánvaló, mert a színész iránt érzett vonzalmamon felül is beleszerettem a szereplőbe, elég hamar. Amikor végül eljött a pillanat, egyértelmű szexuális izgalmat éltem át a jelenet láttán. Ilyen azért korábban sosem volt. Megnéztem utána a filmet, hogy vajon ott mit élek át. Volt némi különbség, de ugyanazt az érdeklődést, izgalmas nyugtalanságot éreztem. Gondolkoztam ezen (volt bennem némi aggodalom, igen), aztán kerestem a neten egy megerőszakolós pornóvideót vagy mit (őszintén remélem, hogy megjátszott volt, nem tűnt annak), és nagy megkönnyebbülésemre egyáltalán nem tetszett. Próbáltam megtalálni az okát: talán a művészi megoldás bizonyult sokkal szebbnek a valóságnál, vagy az volt fontos, hogy a lány a színházban és a filmen is inkább hagyta magát? Ami leginkább taszított, az az egész szituáció méltatlansága volt. A megerőszakolt lánynak nem volt tartása, az erőszaktevők meg mintha pusztán valami kényszeres élvezetből tették volna, amit tettek, nem is tudom, melyik megalázóbb. Úgy tűnt, nekem nagyon fontos, hogy ismerjem a motivációkat, azt a történetet, ami teljesen logikussá és érthetővé teszi az erőszakot. (Meg azt is, ahogy valaki ezt kiváltja valakiből.) És mit tudok meg magáról az emberről, ha ismerem a történetét? Azt, hogy miért esett bűnbe. De nem ez a fontos. Hanem maga a tény, hogy gyarló. Hogy esendő. És AKKOR rájöttem, hogy mivel lesz teljessé a lista, azoké a tulajdonságoké, amelyek szükségszerűen eredményezik, hogy engem valaki férfiként érdekelni kezdjen. És ezek nem csak elégséges, de szükséges feltételek is szoktak lenni. (Jól használtam az előbb a „szükség” szót?) Tudtam, hogy a lista nem teljes, mert jó pár kivételt találtam, aki megmozdított bennem valamit. Első kritérium: a SZEMÜVEG. Az összefüggés okára még nem derítettem fényt, bár vannak elméleteim. Második: az INTELLIGENCIA. Már úgy értem, a kiemelkedően ragyogó. Valamint itt a harmadik, és ezzel, azt hiszem, teljessé tettem ingerelhetőségi modellemet: az ESENDŐSÉG. Bárki esendő, aki megadja magát valaminek, ami ellen korábban tiltakozott, akinek démonai vannak, és csak idő kérdése, hogy mikor veszik át a démonok az irányítást, akit legyűrnek a szenvedélyei, aki viselkedik, aki rejteget, énrészeket hasít le magából, szóval olyasvalaki, akit, és ezt a kifejezést már csak a pszichológusomnál tudtam kimondani, meg lehet RONTANI.

Fél óra leforgása után, mivel magam is meghökkentem azon, hogy ez jött ki belőlem, átértelmeztem a megrontást mint szándékom szerint való cselekvést. (Holott tetten ért a kifejezés, erősen, főleg ha a legutóbbi cicázásra gondolok a nemhogy nős, de apám is lehetne kollégával.) Nekem nem célom, hogy valakit bűnbe vigyek. Nekem az a célom, hogy aki megingatható, az meg is inogjon, dőljön el, tisztázódjon, kikerüljön egy tarthatatlan helyzetből, és újra felelős emberként döntsön saját sorsa felől. Nem megtörni szeretném, én fel akarom szabadítani az embereket egy függő helyzetből, meg akarom menteni őket. (Szép, luciferi küldetés.) Arra játszom, hogy amit egyébként csak vágynának megélni, azt éljék is meg (és ha nincs más, hát velem). Mérlegelésre nincs lehetőségem, a testem előbb reagál. Hát ezért gyönyörködtet olyan nagyon az a pillanat, amikor az elfojtott, majd felszabadított energiák a felszínre törnek. Amikor James megcsókolja Miss Poppyt az alagsorban. (És igen, lehet, hogy pont úgy reagálnék erre az energiarobbanásra, mint Poppy. Ő is egy macska.)

Nagy megkönnyebbülés nekem, hogy ezt kibogoztam. Csak egy szintig persze, hiszen az egy újabb kérdés, hogy mások „megmentése” közben magamat mitől és miért akarom megmenteni, vagy mi akadályoz abban, hogy felszabadítsam saját magamat. Még nem tudom, minek kell történnie ahhoz, hogy meg is szüntessem ezt a fixációt, mert folytatódni látszik. És be kell vallanom, túlságosan élvezem…

„A szex olyan partner vonzása, aki hajlandó veletek adott témákon dolgozni, amelyek alapvető fontosságúak a személyes fejlődésetek és átalakulásotok szempontjából.”