Vagy jobban kell egy hosszútávfutó

Valószínűleg említettem már, valahol a régi blogon, amit egyelőre nem tudok rendesen linkelni, hogy utálom a színházi fegyvereket. Nem bírom a feszültséget, ahogy látom a fegyvert, és tudom, hogy el fogják sütni (persze közben azért reménykedem, hátha mégsem – vagy mégsem most, na persze ha erről van szó, inkább mégis jobb túlesni rajta előbb), és mindig megijedek a lövés hangjától.

Ennél csak két rosszabb dolog van.

Az egyik a startpisztoly. Hogy ott állok pattanásig feszülő ruhában idegekkel, izmokkal, aggyal, lélekkel, és várom, hogy eldördüljön.

A másik pedig, hogy nem lehet tudni biztosan, fognak-e lőni.