web analytics
Legutóbbi hozzászólások
Archívum
Kategóriák

Vágyik annak szíve vissza

Fáj a bal indexem.
Pedig sokat-sokat akartam írni az első, vásárhelyi osztálytalálkozó remekségéről.

A heti pechsorozat persze folytatódott, a vonatról vágtattam be a suliba, épphogy. Hiányzott pár, nekem is hiányzó emberke, a tanárok meg főleg hű de kevesen voltak, ezt külön sajnáltam. (Még érkezéskor elrobogtam vécére, ami a biológiaterem mellett van. Régi, kellemetlen emlékek törtek felszínre. A tanárnő valóságos terrorista volt [főleg a kémia viselt meg], bár szerettem, és keserű félmosollyal gondolok arra, hogy ha ott maradok, ma állatorvos lennék.) Mulatságosan indult a dolog: én nem tudom pontosan, milyen hagyományok szellemében vezénylődnek le az osztálytalálkozók, de mélyen megdöbbentem, amikor drága osztályfőnökünk nyúlós, nyálas, fennröptű, magaskölt és nosztalgikus beszédbe fogott. Szarkasztikus megjegyzéseim Piroskát kisebb röhögőrohamokba hajszolták, de kíméletlen voltam. Ezután egyenkénti életbeszámolók következtek, és ekkor még nem gondoltam, amikor a tanárok mondták, akkor is csak kétkedően ciccegtem, de a végére valahogy kezdett olyan érzésem lenni, hogy ez azért tényleg erős osztály lehetett (főleg, amikor elhangzott a "titeket még válogattak" mondat). Sose gondoltam, hogy bármilyen előnyt élveznék, amiért nyolcosztályos gimnáziumba járok, és ebből a burokból még most sem szakadtam ki egészen – egyszerűen nem hiszem, hogy a világ nagyobbik fele hülyébb. És most sem azt látom, hogy hú, mi milyen jó csapat voltunk (tényleg sajnáltam, hogy kimaradt a második fele), hanem hogy húbasszus, ilyen sok múlik a tanárokon? Hogy a biológia és a kémia tényleg szerethető tantárgyak lehetnek, még egy vadállat mellett is, annyira, hogy kijön egy osztályból négy orvos meg még három egészségügyis? És akkor én meg ott szívok a nagymúltú Kazinczy Ferenc Gimnáziumban, gyakorlatilag magamra hagyva? Persze, gondolhatná az ember, hogy akkor a humán vonal erősebb. Hát lófaszt. A történelemtől egy életre elvágtak, a magyartanár meg valahogy másképp próbálkozott, mint kellett volna. (Ezt csak abból gondolom, hogy a Bethlenben Radics anyánk most is ódákat zengett egyik építész fiunkról, akinek érettségi dolgozata az országos legjobb tíz közé került, szaktársa, a kazinczys építész arc meg büszke volt arra, hogy nem olvas szépirodalmat, és azóta sem. Holott a bethlenes magyarórákért nem voltam annyira oda.) És akkor a három jogászról meg a lelkes pedagógusokról inkább szót sem ejtek. Az egyetlen, amiben most erősebbnek látom a Kazinczyt, az a nyelvoktatás. Oroszból átképzett vásárhelyi tanáraimnak köszönhetően több évig csak pislogtam angolórán, most is jókora lemaradásban vagyok a győriekhez képest. (Na jó, a latinórák színvonalasak voltak. Fájlaltam is, hogy Czega papa nem jött el.) És érettségire mindenkinek megvolt a két nyelvvizsgája. A Bethlenben azért egyesek az elsőt is most tették le. De hát valamit valamiért. Most nem lennék szinkrondramaturg. Azért jövő héten a kazinczys talin majd elbeszélgetek drága osztályfőnökünkkel (aki egyébként jobb matektanár, mint akivel kezdtem) arról a helyes, ballagásunk utáni évben rólam megjelent évkönyvbeli cikkről (állítólag a diákok írták, de senki még csak nem is tudott róla), amelyben én mint egy békés alföldi mezővárosi iskoláslány illeszkedtem be ügyesen a naaagy és színvonalas gimnáziumukba, hát fulladjon meg.

Azért furcsák a tanárok. Minden jó sztorira kiválóan emlékeztek, például az énektanár (akiről egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy hány éves, mert [talán botoxtól] kisimult arcát látván nem hiszem el, hogy már anyámat is tanította) sugárzó szemmel beszélt a remek hangokról, hogy előtte se meg azóta se tudott egy osztállyal három szólamot énekeltetni, és milyen jó volt, eközben nekem principális emlékeim, hogy szegény kicsinált tanárnő sírva rohan ki a teremből, meg hogy ekkor leveleztünk legjobbakat Judittal. És kedvencének, az üdvöskének, akiről még egy külön mondatban is megemlékezett, énekfüzete sem volt, év végén az enyémet kérte el, és átragasztotta rajta a címkét, hogy valamit be tudjon mutatni. Hát ennyit az élvezettel teli közös munkáról.

Az azért meglepett, hogy a fizikatanár szeretett volna minket osztálynak. És hogy ilyen mély nyomokat hagyott benne, hogy mégsem. Meg hogy milyen esendőek mind. És olyan őszinték. Sajnálom, hogy velem ez így nem tudott annyira kialakulni, mert nem voltam ott a pörgősebb, eszmélősebb utolsó négy évben. De nagyon jólesett, hogy maradtak emlékek rólam. (Ezen lehet sírni is. Annak meg örülni, hogy a sokaknak emlékezetes zalaegerszegi kiránduláson én is részt vettem.) És hogy egy kicsit kíváncsiak rám. És hogy kaptam egy mondatot a kabátos fickótól (aki minden nap jött a menzára barna táskájával, narancssárga Centrum szatyrával, letette törzshelyünk mellé a fogasra, és ment a tálcákhoz), és figyelt rám, és beszélt a gyengeségeiről.

A kaja nagyon jó volt, rengeteget ettem, de mindig csak akkor lettem rosszul, amikor ráittam a Theodora ásványvízből.

Az est emlékét őrzi egy névtábla, "Takátsyné Farkas Irén" felirattal.

Ezek után jól fel kell kötnie a gatyát a Kazinczynak. Jövő héten arról is beszámolok.