Van-e még remény, egy másik út?
Vagy, ezt elfelejtettem hozzátenni, rámegy a gatyám is.
Persze túlaggódtam. (Semmi, tényleg semmi negatív érzés nem jött elő a projekttel kapcsolatban, amíg egy vérfagyasztó pillanatban be nem kattant a testemben, hogy kivel is megyek tulajdonképpen. Mélyről, zsigerből jött a szorongás. Most már pontosan látom, hogy a Mester mellett vagy túlbiztosítja magát az ember, és akkor körberöhögik, hogy milyen kis aggodalmaskodó, vagy teljesen épeszű módon rábízza magát a világra, és akkor az első nem odaillő mozzanatnál jön az üvöltözés. Amit nem bírok. Ezért inkább aggódom. És ezen nem segít az sem, hogy pontosan látom.)
Az időjárást és az egyebeket leszámítva nem tudom, miért gondoltam, hogy mintegy három órányi tömény szenvedés lesz az éjjeli virrasztás valakivel, aki legalább ötöt végig bír beszélni anélkül, hogy bárkinek esélye legyen beszúrni egy gondolatot a lélegzetvételek közötti szünetekbe. Illetve nem tudom, hogy miért nem gondoltam, amikor erre rájöttem, hogy pont emiatt lesz AZ.
Nem csináltam segget a számból, nem volt egetverő a diszkomfort (annál is inkább, mert volt némi céges rongyrázás állófogadással [szóval ettünk, na, az est csúcspontja a pestós paradicsom volt, én még olyan jót életemben nem], nem vert el a jégeső, és nem késtük le az első vonatot sem [amiatt, hogy a főtéri wifin Zorán-videókat próbálunk befogni, eldöntendő, hogy paróka-e vagy nem] [ez mondjuk utólag vicces lett volna]), és végül nem ment rá az egész gatyám.
Összességében tök jó volt (Olgának szpesöl tenksz, újfent), és elégedett vagyok, hogy hagytam magam belerángatni magam által.
Viszont még sosem ijedtem meg ennyire a lehetőségtől, hogy egyetlen kis hiba milyen visszafordíthatatlanul elronthatja valakinek az egész életét. Egy rossz döntés, és kész, egy másik sínen vagy, nem tehetsz semmit. Utólag már olyan könnyű okosnak lenni, látni, hogy hol van az a pont, ahol minden elkezdődik (vagy minden véget ér), de ki tudja, hány ilyen pontunk van összesen, és ki tudja, hány van ebből már a hátam mögött? (Én mindig úgy voltam vele, hogy amikor a legrosszabb, akkor is fel lehet állni, nyitni lehet egy tiszta lapot, és elölről kezdeni az egészet. De nem, vannak lehetőségek, amelyek nem jönnek vissza, vannak hibák, amelyeket lehetetlen kijavítani, és annyira fiatalon, tapasztalatlanul és vakon hozunk döntéseket!!)
Szóval az előadás legnagyobb részét mégis rémülettől dermedten, letaglózva, nyomorultul ültem végig.
