web analytics
Legutóbbi hozzászólások
Archívum
Kategóriák

Végül egy utóirat: a barátság, a szeretet

Azon gondolkodtam a napokban, hogy bár a normális féltékenység önbizalomkérdés és abból ered, hogy bizonytalanok vagyunk a másik szeretetében, nekem mégis a jellemem része kell, hogy legyen, mert mindennel és mindenkivel kapcsolatban előjön. Élőknél, tárgyaknál, eseményeknél. ÉN akarok ott lenni mindenhol és mindenkivel, mindig. Szóval gondoltam, ez ilyen levetkőzhetetlen egódolog nálam, és nem volt túl jó érzés tudni, hogy ez a nem túl jó érzés életemen végigkísér.

De szerencsére nem álltam meg itt a gondolkodásban, hanem megpróbáltam találni valakit, akire soha semmilyen körülmények között még nem voltam féltékeny. A szüleimen nem lepődtem meg, de Pici Húgomon már elgondolkodtam. Miért nem zavar, ha nem velem tölti az idejét? Hogy van sok más nagyon jó barátja, és velük osztja meg a lényeges dolgokat? Nem lennénk olyan jóban? Vaagy… megvan. Tudom, hogy ő mindig itt lesz nekem. Lehet olyat mondani, hogy már nem vagy a barátom, de az, hogy nem vagy többé a húgom, az teljes értelmetlenség. Tudom, hogy a közös élményeink nem csak nekem fontosak, hanem ugyanúgy és kölcsönösen. Akkor is, ha a túloldalról és másképpen. 🙂 És ki van még, akire sosem voltam féltékeny? Hát Szomszéd. Na jó, de az unokahúg is mindig unokahúg marad. Aztán jött a meglepetés: Vadmalac! Nem lenne fontos? Ugyan. Amikor megismerkedtünk, szinkronos csapatunkból a többiekkel sokkal mélyebben egymásratalálósabb élményem volt. Talán ezért nem akartam sosem kisajátítani. És nyilván pont ezért lehet és volt és van ott mindig, azóta is. Keresett, amikor én nem kerestem. Akkor sem hagyott el, amikor még én is elhagytam magamat. Nem gondoltam, hogy ezek tényleg papírforma szerint történnek (mármint esetemben, minden egyéb közönséges embernél persze igen), de valószínűleg ezért bízom benne. Feltétel nélkül. Mert neki sincsenek feltételei. És nem érdekel, hogy mit csinál, amikor nem velem van, mert tudom, hogy lesz velem is, és amikor lesz, akkor velem lesz.
És OLYAN JÓ volt erre rájönni! Hogy én képes vagyok ilyen normális dolgokra!!
Persze bőven van még hová fejleszteni a szeretésmódszeremet, de legalább most már látom, hogy mégsem szarból próbálok várat!
Na de elragadott a frazeológiám. Igazából a kiscsaládról akartam írni egyben, mert Vadmalac után rögtön rájöttem arra is, hogy például a Fogalmazóék rajtam kívüli életére sem vagyok féltékeny.
Mottó:

folkus: még mindig fordítok :-/
Szomszéd: ez már kezd irreális időt elvenni az életünkből

És tényleg, tényleg a mi életünk. Olyan jó ez. Nem hittem korábban, hogy a nem mindennapi közös tevékenységen alapuló kapcsolatokból is sikerül (vagy sikerül újra) ugyanolyan rendszereset és mélyet és otthonosat csinálni, és azt hiszem, nekem ez az első ilyen élményem ezekkel a(z ahhoz képest) furcsán régi emberekkel. Hogy szervezni kell, de nem sajnálok az életemből egyetlen percet sem, amit velük töltök. Hogy nem arra várok, hogy felhívjanak, hanem minden bokros teendőm közepette is TEREMTEK időt arra, hogy velük legyek. Ugyanakkor ez kölcsönös! És nem az van, hogy próbálok összerángatni egy rég halott társaságot, vagy ráerőltetem a fura ismerőseimet egymásra – bár próbálkozások azért vannak, de mostanában olyan jól jönnek ki…

Vadmalac: Elvileg te jössz, Pici Húgod nem, a Fogalmazóék, Szomszédék késve, Víta és Adél, Dominó, és kolléganőm Györgyi (aki remélem nem kap sokkot). Ja és akkor Soma. 2X-ről nem tudok.
folkus: sokkot, mitőlünk? nem értem, miről beszélsz.
Vadmalac: […] szerintem sokkoló kombó tudunk lenni. Indítunk a Fogalmazóval, aztán jössz te a sündisznó-dallal, berobban Víta és mindent elsöpör, aztán a végén még Szomszédék a maradékot is. Ha mindenki formában van, egyenértékű lehet egy Alíz Csodaországban teázással.

Lehet, hogy ha sokemberes munkahelyen dolgoznék, még minden a régi lenne, mert ugyanúgy szeretem a nyolcórás együttlétekből kibontakozó akár hosszanegyütthallgatásos kapcsolatokat is, de – talán szerencsére – ez most nem így van, és borzasztóan élvezem, hogy van életem a munkán (a több munkán) kívül is. És hogy lehet mesélni Fejleményeket, nem azzal indítunk minden találkozást, hogy hát igen, már nem ott dolgozom, és épp egy másik suliba járok, hanem van FONAL. Legalább néhány. Nekem kamaszkoromban sosem volt ilyen, a legfontosabb dolgokat mindig megtartottam. De ez most nem túlkompenzálás, ez valami felnőtt dolog. Időbeosztással, a közös tevékenység örömével, függésmentes ragaszkodással. Ez már nem a volt lakóközösség, ez tényleg kiscsalád.
Na, micsoda csöpögős bejegyzés lett. És igazából az egészet csak azért kezdtem írni, hogy valamibe beágyazzam az utóbbi hetekben összegyűlt párbeszédszösszeneteket. Ilyeneket:
Szomszéd: Sziasztok! Látom, nincs konkrét időpont megjelölve, de késni fogunk…
(az egyik Vadmalacparti előtti levelezésből)
folkus: Lapkánként számolunk, vagy várcsücskönként?
Vadmalac: Mi??
folkus: Nem tudjuk Szomszéddal, hogy lapkánként számolunk, vagy várcsücskönként!
Vadmalac: Hogy MICSODA?
folkus: Hogy lapkánként vagy VÁR-CSÜCS-KÖN-KÉNT!
Vadmalac: Ja!! Lapkánként.
folkus: …Ó.
(telefonos segélyhívás a kétszemélyes Carcassonne-partiról)
folkus: Auú! Fennakadtam!
Szomszéd: Minden bizonnyal megérdemelted.
(megoszlottak a vélemények arról, hogy egy költözés során miből mennyit tehetünk mekkora és milyen stabil hordozóeszközbe)
folkus: Én nem vagyok modoros!
Szomszéd: Ez az! Modortalan vagy! CSERÉBE.
(miután lefikáztam valakit, és megkaptam, hogy még én beszélek)
Szóval a kiscsalád tudja, hogy kell engem kezelni, és ez borzasztóan megnyugtató.
Végre. 🙂