When I go, I’m going like Elsie

Gyorsan csak annyit jegyeznék meg ennek kapcsán, hogy igen, épp ma jutottam erre, hogy egyszerűen hihetetlennek tartom, hogyan működik ez a dolog az egészségüggyel, úgy értem, nem az a hihetetlen, hogy milyen szar a rendszer, mert én már bármit el tudok képzelni, hanem az, hogy működik, ennek ellenére fenn van maradva a társadalom, élünk, stb.

Soha nem volt még súlyos betegségem, de az utóbbi pár évben kipróbáltam pár dolgot, különböző területeken. A múlt héten még azt mondtam volna, illetve van is egy ilyen emlékem, hogy ezt megfogalmaztam valami kapcsán, hogy a reumatikus fájdalom a világon a legrosszabb. Akkor is, ha enyhe. Hogy csinálhatsz bármit, nem múlik el, és egyszerűen nem tudsz megfeledkezni róla. Ma abban vagyok tökéletesen biztos, hogy állandó gyomorpanaszokkal KÉPTELENSÉG értelmes munkát végezni. És nem vakbélgörcsökre gondolok, egyszerűen csak napi kétszer három órát elvesz a komfortérzetemből az antibiotikum, amit szedek, nem kifejezetten fáj, de olyan bosszantó szinten állandósítja a kényelmetlenségérzésemet, hogy semmi másra nem tudok mellette koncentrálni.

Illetve ez így nem igaz. Amikor annak idején náthásan mentem iskolába, mert még nem engedhettem meg magamnak, hogy az első torokkaparásra hanyatt vágjam magam egy boldog és pihentető C-vitamin kúrának, tesiórán mindig elmúltak a tüneteim. Egyszerűen a fizikai terhelés miatt a szervezetem nem engedhette meg magának, hogy másra koncentráljon. Kidugult az orrom, nem voltam bágyadt, túléltem a túlélhetetlent. És ez ma is így van, amikor hajtani kell – akkor nincs betegség, nincs láz, nincs semmi. (Ellenben amikor leadtam az anyagot, és nekilátnék pihenni, neadjisten szórakozni…)

Viszont – szerencsére – most pont az van, hogy nem eszement hajtásban kell a dolgaimat intéznem (legalábbis a nyolcórás munkahelyemen). Meg van olyan is, hogy gondolkodnom kell hozzá. Kreatívkodni. Nem csak tolni ezerrel.
Egyébként nekem kicsit tetszik ez a (valahol normális) működésmód, bár idegen tőlem, és még nem is megy túl jól.
De sajnos mivel nincs extrém terhelés, nincs stresszhelyzet, kurvára azzal telik már a negyedik napom, hogy bármiféle értelmes munkavégzés helyett azt figyelem, hogy mikor múlik már el ez a gyomorizé, vajon ha többet ettem volna, jobb lenne-e, nem kellene-e elhagynom a grapefruit cseppeket, vajon lesz-e hányingerem, na végre elmúlt, basszus, nemsokára be kell vennem az esti adagot, kell szereznem valami KAJÁT, mert enni kell rá.

Meg tudtam csinálni az orrműtétem éjszakáján, hogy hajnalig fordítottam, eldugult fejjel, száraz nyálkahártyával, hőemelkedéssel, orosz szakszavakat kérdezgettem az éjszakás nővértől, mert nem volt meg az összes szöveg angolul – mert le kellett adni az anyagot. Képes vagyok nagy terhelés alatt, szar körülmények között intenzíven dolgozni. Nem gondolom, hogy bennem van a hiba, amikor azt látom, hogy normál terhelés mellett, csak egy nagyon picit szar körülmények között KREATÍVAN dolgozni képtelenség.

A tavaly nyári kis reumaszerű ideggyulladás-izém közben, pontosabban miután elsőre nem jutottam el orvoshoz, és pár hét múlva újrakezdődött, akkor komolyan megdöbbentem azon, hogy ilyen jellegű tünetekkel, hogy legszívesebben a falat kaparnám, már ha fel tudnám emelni a bal karomat, több hónapos várólisták vannak. A reumatológiára. Miközben ez pont nem olyasmi, amit egy dolgozó ember ép ésszel hetekig el tud viselni. Volt, hogy felfeküdtem a tárgyalóasztalra napközben, mert már nem bírtam függőlegesben.

És emberek ezt évtizedekig csinálják akár. Hogy akár csak nagyon kicsit, de folyamatosan fáj valamijük. Nem úgy, hogy ha rossz szögben tartják vagy rosszul mozdulnak. Hanem mindig, megszokhatatlanul.

Nem lennék egy nagy túlélő, ez is eszembe jutott tegnap, amikor már nem láttam a szokásos havonkénti kis migrénemtől. Ha valaki azt mondaná, hogy mostantól márpedig ez lesz, én azt mondanám, hogy köszi, de nem. Mindig agresszív és harcos típusként gondoltam magamra, de hülyeségekkel egyszerűen nem akarok foglalkozni. Eszembe jut az a rákos bulvárszar a Belvárosiból, hát ha engem egyetlen nyomadék antibiotikum is ennyire kasztrál, soha az életben nem tudnám elhitetni a szervezetemmel, hogy élni akarok, olyan gyógyszerekkel, amik szétcseszik az emésztésemet, akár eszközei a gyógyulásomnak, akár célja, mármint hogy beálljunk egy állandó és stabil, ilyen gyógyszerekkel egyensúlyban tartott életre.

Ez egész egyszerűen vállalhatatlan, inkább döfködnék magamba napi ötször ujjnyi vastagságú tűket izomba, mint hogy egy életen át folyamatosan fossak vagy ilyesmi.

Lehet, hogy kezdő gyógyszerező vagyok, meg az az igazság, hogy az első menstruációm után is pontosan ugyanezt gondoltam: NEM LÉTEZIK, hogy ez a dolog rendszerszinten működni tud. Hogy emberek ezzel együtt tudnak élni. És dolgozni közben. Meg mindent, amit még az ember csinál ezen kívül (nem tudom, mit csinál). De akkor is. Ez nem normális.

Most eszembe jutott, mi lesz, ha történik valami a fogaimmal. Na ne, erre az egészre nekem se időm, se pénzem, csak az a baj, hogy nem hagy ott a falkám az út szélén, hanem életképtelenül is nagyon sokáig fogok élni. (Mármint ha nem rajtam múlik.)

Áh, inkább megyek aludni, mintha helyrejött volna a gyomrom. (Igen, nemcsak a munka nem megy, az alvás sem.)

Legközelebb mesélek nektek a nőgyógyászok legijesztőbb szaváról (HM), meg arról, hogy kurvára ne örülj, ha már csak két hét van fizetésig, és még mindig van egy tízesed, mert az élet hipp-hopp elintézi, hogy egyetlen óra leforgása alatt tizenöt mínuszban legyél, PLUSZ a gyomorpanaszok (plusz a HM).

Gudnájt.