Az érintettek, anyám és mindenki más nagy örömére ünnepélyesen bejelentem, hogy a tegnapi nappal megszakítottam hajam három és fél hónapos öntisztulási folyamatát egy tojássárgájával és egy citrom levével. Most már nem négynapos, hanem egynapos látványt nyújtok, de véleményem szerint jelenlegi hajhosszomnál ez majdnemhogy mindegy, mert mindenféleképpen lóg és lapos. Akit érdekelnek a tapasztalataim, az érdeklődjön.

(Végre egy olyan bejegyzés, amelyhez talán anyám is ír egy kommentet.)

Nem előzte meg közvéleménykutatás azon döntésemet, hogy megosztom veletek egyes korai zsengéimet. Épp elég különböző véleményem van nekem is, minek másokéval bonyolítani.

Megkísérlek rövid áttekintést adni eddigi irodalmi működésemről, mert az az érzésem, valahol mégis erre kell keresni az én boldogulásom útját (amit most értsünk szoros értelmében).
Ezen bejegyzésemben a nagyon korai, lírikus korszakot szeretném bemutatni, a teljesség igénye nélkül (ami tőlem nagy szó!).

1. Versek

Jellemző megélése a korszaknak:
„Tanító néni! Írtam egy verset, szeretném elmondani!”

Kezdjük talán legelső költeményemmel, amely iskolából hazafelé tartva született meg a fejemben, majd otthon papírra is vetettem.

Azért helyesebb ezt a kicsit suta és stílustalan kifejezést használni (ha nem ugrik ki elsőre a szövegből, úgy megsúgom, hogy a „született meg a fejemben”-re gondolok), mert nem tettem különösebb erőfeszítéseket a nagy mű létrehozása érdekében. Nem volt izgatott ceruzarágcsálás, körberohangálás, rohadt alma szagolgatása, csak úgy egyszerűen jött.

(Tudom, tudom, majd szülés közben jusson eszembe, amit most mondtam.)

Valójában egy kicsit szomorú lennék, ha gigászi csaták eredményeként álltam volna elő az alábbi, viszonylag csekély irodalmi értékkel bíró művel.

A hernyó

Ment a hernyó az ágon,
Préda után lesve,
Megevett pár kukacot,
S egy legyet még ma este.

Hosszan lehetne értekezni tárgyi ismeretek hiányával súlyosbított zoológiai érdeklődésemről és arról, hogyan változott ez a vers keletkezése óta eltelt tizennyolc és fél évben.

De nincs kedvem.

Legyen elég annyi, hogy a napokban tévedhetetlen pontossággal felismertem a szőnyegen haladó lisztbogarat, illetve afelől sem volt kétségem, hogy honnan jön, és mi vezetett odáig, hogy ebben a formában kerüljön szemem elé. (Vö. „tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton”.) Ez a tény sajnos a cselekmények olyan láncolatát hívta elő, amelyek eredményeképpen most (ismét) nincs működő porszívónk. Nem, ne is kérdezzétek.

Még egy verset datáltam 1990-re. Bár a kronológiát később próbáltam meghatározni, ezért nem vennék rá mérget. Talán egy IVAR-polcot. De csak ha kényszerítenek. („Biggles, ültesd bele a puha fotelbe!”)

A méh meg a darázs

Mikor a méhecskét
Megcsípte a darázs,
Akkor a méhecske
Megcsípte a darázst.

Fejlett igazságérzetről tanúskodik.
Túlfejlettről.
Ez azóta sincs másképp.

Ne, ne legyetek ilyen mohók, mára elég volt ennyi zsenge.