Mennyire megnyugtató leírva és összefüggéseiben látni ezeket, felismerni, hogy ez is csak egy típus a kilencből, és nem én egyedül vagyok rosszul összerakva. Egy szociális kilences. Minden mondata, minden példája én vagyok. A világ rendben van.

Bátorcsaj, összeköltözésünket megkoronázandó, beharangozta a közös karácsonyfa-állítás gondolatát, mondtam, jó, mert miért ne kezdjek végre ember módjára élni, aztán most olyan ötletem támadt, amitől IGAZÁN megtetszett, háhá, szóval hogy handmade papírdíszek bizonyos fészbúk- és egyéb megsárgult fotókból, bámuljuk pár napig, belesüppedünk mindenféle elfojtós lelki izékbe, aztán szilveszterkor felgyújtjuk az egész kibaszott fát, és vakulásig nézzük a lángokat.

„Eszébe jutott Szerda megjegyzése, és önkéntelenül elmosolyodott: túl sok emberrel találkozott, akik azt mondogatták, hogy tilos elfojtani az érzéseket, ki kell mutatni az érzelmeket, szabadon kell ereszteni a fájdalmat. Árnyék úgy gondolta, sok minden szól az érzelmek elfojtása mellett. Ha elég sokáig és elég mélyen eltemeted őket, egy idő után nem érzel semmit.”
(Gaiman)

(És milyen szép, amikor közben a lejátszóban random elindul egy adekvát Palmer.)

Hirtelen felindulásból vettem magamnak szépirodalmat, ráadásul úgy, hogy nem olvastam előtte, tehát lehet, hogy nem is jó.

A kiemelt szavak mindegyikére teljesen külön- és ön– és könny- és csókálló bűntudat aktiválódik.

Pedig volt egy ilyen piszkozatom még szeptemberben, de hát üdv a valóságban:

Nem tudom, eddig miért nem gondoltam arra, hogy az életet tulajdonképpen úgy is le lehetne élni, hogy jobbnál jobb dolgokat olvasok. A világ tele van csodákkal, könyveknek hívják őket. Nyitott szemmel kellene járnom.

Aha.

És egy update, ami még szerkesztés közben ért:

Meglepetésszerűen megérkezett a munkahelyemre a civil szervezetek számára készült 2012-es kézikönyv, amit a napokban rendeltem meg, de annyi ügyem megy párhuzamosan minden fronton, hogy teljesen megfeledkeztem róla. Éljen a nem-szépirodalom is, éljen a most már egyre gyorsabban leendő alapítvány, a házhoz szállítás és az új könyvek illata.

És milyen jó, hogy az Amerikai istenek végül jónak látszik. Csak túl gyorsan a végére érek, az lesz a baj.
(És a fene vigye el, fenn van a scribd-en. De az enyém legalább bővített kiadás.)

Meg kell mondanom, annak idején egyáltalán nem így képzeltem el ezt az egészet.

És nagyon várom a világvégét.

(Tegnap esti bejegyzésnek terveztem egy olyat, hogy ne barátkozz, te szerencsétlen, ha egyszer nem tudsz barátkozni, de nem, ez így tarthatatlan, gyorsabban fogynak, mint ahogy szerzem őket, pedig ez nem volt mindig így, nekem az már tényleg nem London, mindenki, mindenki odateríti, rohadjanak meg a takarójukkal, ez az én összes abortuszom, felsorolhatnám, de félek, még nincs vége.)

2011 áprilisa-májusa sok szempontból jó időszakom volt.
Legalábbis most ez a benyomásom, visszaolvasva a levelezésemet. 🙂

Vadmalac: úgy látom hatalmas mázlid van
folkus: igen?
Vadmalac: pont mindkét előadásra van hely mellettünk
folkus: tán neked van mázlid!
vagy mindahányan a legrosszabb szektorban fogunk ülni, és akkor senkinek
Vadmalac: ja, még kérheted, ha direkt nem szeretnél mellettünk ülni
folkus: nem kérem
hátha mégis ez a legjobb szektor
Vadmalac: köszönöm a bizalmat
folkus: semmi köze a személyedhez, ez puszta racionális alapokon nyugvó esélylatolgatás
Vadmalac: csak annyit mondhatok, akkor lenne a legnagyobb esélyed jó helyre ülni, ha te magad választanád ki
folkus: eddigi döntéseimből kiindulva azt gondolom, ennek pont az ellenkezője igaz
Vadmalac: na jó, akkor fizetek aztán majd véleményezheted előadások után
folkus: nyugodj meg, így lesz

folkus: ez kész
olvastam egy indexes cikket Árpa Attiláról
elkezdtem gondolkozni, hogy ki az, és honnan ismerem
erősen gondolkodtam, és rájöttem, hogy akit én annak hiszek, az Hajdú Péter
majd meggyőztem magam, hogy ő volt a Viszkis rabló

folkus: hű, most jött egy levelem „Sümegi pályázat” tárggyal
szerintem újraindul a Szomszédok, és énekhang-meghallgatás lesz
jelentkezhetnénk

folkus: ha jól emlékszem, Vadmalaccal valamelyik Sorry, I’m A Lady koreográfiával készülünk Víta majdani lagzijára
elvetemült: wow
megtörtént a leánykérés amúgy?
beszéltem erről a férfival még rég, és erősen tervezte
folkus: nem hinném, legalábbis tegnap nem említették
elvetemült: 🙂
folkus: tényleg??
mennyire erősen?
hűha, el kell kezdenünk gyakorolni

(Oké, ez lehet, hogy csak a végső produkció ismeretében vicces.)

Ez meg itt egy gtalk állapotjelzésre jött:
elvetemült: mi történt?
folkus: hol?
elvetemült: ki ez a munkakerülő?
folkus: ja, hát én
Vítával folytattam rövid, ámde velős felcímkézős beszélgetést 🙂
elvetemült: 🙂
és erre jutottatok?
folkus: erre
nem is értem, miért költ az ember pszichológusra
mikor itt vannak a Vízöntők
elvetemült: 🙂

folkus: első sms-em tőled:
07.12.2006 21:39
Fogalmazó
Fogalmazó lennék és fenti névre kérnék 1 db jegyet a peer gyntre. Már ha van. Előre is köszöni: Fenti név.:)
Fogalmazó: És még mindig úgy véled, hogy jó dolog eltenni régi sms-eket?
Üdvözlettel:
fenti név

Nos, ezúton üzenem, hogy IGEN, mégpedig ezekért:

Vecsó: magyar pasik 75%-a fenékmániás
nagy a sansz hogy elkelsz

Hosszú volt és fordulatos a reggeli álmom, ami külön érdekes belőle, hogy a főellenséggel, aki nem egy szinten áll velem, inkább egy afféle Nagy Testvér, el kellett hitetni, hogy halott vagyok. Különben megsemmisített volna. Kicsi, csecsemőformájú, összeaszott léggömb-múmiává aszaltam magam, nem vettem levegőt, behunytam a szemem, a nyelvem kilógott, majd megszáradt, így figyeltem (tűrtem, hagytam, vártam), ahogy anyám meggyászol.

Tudtam, hogy csak így élhetem túl, és hogy ez az egész nem valódi, EZÉRT nem fájt mások fájdalma.
Most, ébren fáj, mert micsoda önzés.

Aztán hagytam, hogy eltemessenek, és amikor már tiszta volt a levegő, nem tudom, tíz-húsz év múlva valami alacsonyabbrendű tudatának a manipulálásával kiásattam magam.

És valahogy megszívtam magam élettel újra, mintha a testem csak instant levespor lenne.

Vajon a vágyaimat álmodom, vagy a valóságot?

Csak szeretném eltemetni magam, amíg ez az egész elmúlik, vagy tényleg léggömb-múmia vagyok évek óta, hogy túléljek?
És ha válaszolok, nem azért, hogy legyőzzem, hanem hogy megölhessen végre rendesen, akkor majd meg tudom magam szívni újra?

A szabályok.
Hogy felszabadítanak-e.
Nem csak úgy, hogy akkor van mihez képest, és azzal, hogy szűkítik a lehetőségeinket, megszabadulunk egy csomó felelősségtől, és ez milyen megkönnyebbülés már.

Hanem ha teszem azt elhatározom, hogy mostantól csak olyannal fogok lefeküdni, aki viszontszeret. És akkor az van, hogy mondjuk húszévente összejön valami, vagy hát ki tudja, mi ennek a gyakorisága, még nem igazán sikerült függvényt állítanom arra a pár pontra, ha egyáltalán voltak ilyen pontok. És ezt lehet úgy gondolni, hogy idióta és átgondolatlan és szükségtelen korlátozás, és nekem majd rossz lesz ettől, és ebbe fogok belesavanyodni, -szikkadni.

Vagy lehet arra is gondolni, hogy be lehet hajtani a zsákutcába csak a vezetés öröméért, de attól még ugyanúgy ki kell majd tolatni, és hát lehet, hogy tolatni fáj. És nagyon-nagyon leharcolja az autót. Ki a fene akarja folyton odatartani a másik orcáját? Hát nem lenne nekem borzasztóan könnyű, nem lennék istenien SZABAD, ha azt merném mondani magamnak, hogy kislányom, gyere már ki a susnyásból, és sétálj a betonon? Én olyan kis szabálykövető vagyok, meg tudnám csinálni. Mennyi mindenre jutna idő, energia.

És ez legkevésbé sem a tisztaságról szól. (Huh, milyen romlottnak éreztem magam tegnap, amikor ezt a szépet a Kútvölgyi az általam szokotthoz képest kicsit kifejezőbben interpretálta. Pedig azok az idők már elmúltak, és örökre elmúltak, mert hoztam egy szabályt. Mennyivel jobb azóta! :-)) Nem mondom, hogy nem érdekel, de nem szempont, mióta meghoztam azt a szabályt (na tessék, megint egy), hogy csak szerelemből adom oda magam valakinek (és ez sem volt egy hűdenagy elhatározás, egyszerűen csak rájöttem, hogy különben úgyis fos az egész). Hanem arról, hogy ne menjek bele olyasmibe teljesen értelmetlenül, nem, haszontalanul, vagy hogy is mondjam, olyan meddő dologba, amitől később nyilvánvalóan nyomorultul fogom érezni magam.

Ha már egyszer megtehetem magammal, hogy jó legyen nekem.
A halálos, a rubinpiros, a párizsi, és igen, a lemondó nélkül is.

Az ember ugye (mármint a normális ember) elgondolkodik, amikor kap egy ilyen levelet, mintha még mindig 2009-et írnánk, hogy blablabla „bazdmeg”, „képtelen vagy másokkal együttműködni, ez sokadszor bizonyosodott be”, blablabla „és te elbasztad”, „megint elbasztad”, „hányadszor fordul ez elő?”, először az jön, hogy JAJ, aztán az, hogy már megint, aztán az, hogy ez mekkora faszkalap, aztán az, hogy de igaza van, aztán az, hogy de nincs igaza, aztán az, hogy mekkora szar vagyok, aztán az, hogy erről meg kell kérdezni valaki objektívet, aztán (már utána, megkönnyebbülten) az, hogy ez tényleg egy szánnivaló szerencsétlen. És hogy vajon mit válaszol az ember, főleg ha utána már beékelődött egy témaváltás.

Aztán jó esetben semmit (legalábbis egyelőre), de valahogy hirtelen minden szituáció kezd példaértékűvé válni, és az ember (ugyanő, a normális) elkezd kis tanmeséket fogalmazni a fejében (na jó, relatíve normális). Például hogy képzeld, ma este az történt, hogy volt ez a helyzet, én álltam azon az oldalon, amin szerinted te, másvalaki azon, amin szerinted én, és bazdmeg én a végén azt mondtam, hogy jól tetted, és köszönöm (a türelmet).

De ez a relatíve normális már nem tudja teljesen őszintén elhinni másnak sem, de magának végképp nem, hogy a fordított helyzetben SEM ő a szar alak, érthetőbben: hirtelen úgy tűnik, hogy a tanmesében is ő az együttműködésre képtelen köcsög.

Hogy megint elbasztam, ez sokadszor bizonyosodott be, nem tudom, hányadszor.

„Te valaki másból indulsz ki! Bár nem tudom, ki ilyen…”

(Vadmalac, akitől, miután megkérdezte, hogy nem látom-e valahol a valamijét, megkérdeztem, hogy öö, mozgathatom-e a fejemet, aztán persze meg kellett magyaráznom, hogy hátha ez egy olyan, hogy mondjuk az a kérdés, hogy az én látóteremben benne van-e, mert ha nincs, az már egy könnyebbség, egy szűkítés, és akkor lehet tovább menni, de ha tágítom a látóteret, elkezdek összevissza nézelődni, akkor ezzel elrontom az egészet, na erre mondta, és az a szörnyű, hogy ez még a számolatlan vodkashot előtt volt, kezdem érteni az „amikor majd a kommunánk lesz, lesz majd egy ilyen üvegfalú szoba, ahol a folkus lesz, és mi meg nézzük és röhögünk” gyaur per Víta eszmefuttatást [vagy pro, a contra ellenében, úgy is mondhatnám, contra contra], lehet, hogy mégsem a kommunikációs stílusommal van baj, hanem eleve a fejemmel, de jó, pláne, ha mostantól a negatív EQ-t is az autizmus számlájára írhatom.)

(De legalább röhögtünk egy jót.)