web analytics
Legutóbbi hozzászólások
Archívum
Kategóriák

Monthly Archives: július 2011

Elenged, elkap, játszik velem

Lehet, hogy hazaérkeztem. Állok a várban a falnak támaszkodva, és próbálom beazonosítani a panoráma egy-egy pontját. Szeptemberben lesz tíz éve, hogy itt élek. Megszámolni sem tudom (nem is szeretném), hány barátot és szerelmet temettem ebbe a városba. Amikor nemrég apuval sétáltam (erre is, másfelé is), minden második sarkon késztetést éreztem, hogy meséljek valami “itt történt” kezdetűt, amibe aztán nem fogtam bele, egyrészt mert lényegtelennek tűnt, másrészt túl sok körítést igényelt volna. (Megnyugtató, hogy ugyanezen sarkok mindegyikéhez van legalább egy ember, akinek ha azt mondom, emlékszel, abban a szempillantásban emlékszik.) És ez csak Buda. Ha balra nézek, sok barát ugrik be egy-egy élménnyel. Ha jobbra… minden ház, híd, templom fölött a SÁNDOR feliratot látom hatalmas betűkkel villogni. És jó. Belemerülni valami pszeudonosztalgiába. (Balra is jó! De a bal a régebbi múlt és a jelen. Más nevekkel.)

Nem volt az enyém a város, amíg átutazóként laktam benne. Időközben magamévá tettem a Lánchidat.

Most sem érzem magam letelepültnek, de pár hónapja, hete úgy gondolom, mégiscsak lehetne itt élni. A Lovas utcában, ott. Nekem, aki a keréknyom szélén állva is hegyvölgyiszonyt kap. Aki kényelmetlenül érzi magát szűk és magas utcákon, mert ahonnan jön, ott minden széles és alacsony. Akinek álma egy tanya. Mégis szeretem ezt a kerületet, nem értem. (Persze fentről, kívülről könnyű szeretni. Meg éjszaka, amikor minden reflektor a szépséget világítja meg. Sokáig könnyű. Akár négy évig.)

Na, összemásztak a hangyák. Indulok is haza, hogy le ne késsem az esti programot.

(Most még a húgyszagú lépcsőházamat is szeretem. Mert tudom, mi történt ott tavaly nyáron.)

Íme az ideális love

Ha valóra akarjuk váltani gyerekkori álmainkat, fontos tudnunk, hogy melyek is voltak azok. Ezen okból bányásztam elő egy régi (gyerekkori) regénytöredékemet, ami egyfelől annyira gáz, hogy nem másolnám be, másfelől viszont több szempontból meglepő és egyben tanulságos is. Ja, és szórakoztató. Én legalábbis rég röhögtem ennyit. Természetesen nem fejeztem be, a cselekményig sem jutottam el, igazából az az utópisztikus jellem-, család- és életmód-ábrázolás érdekes, amit, azt hiszem, a regényen túl is valóra akartam váltani. Persze túlszíneztem, de attól tartok, minden sorát komolyan gondoltam. Amit legkevésbé értek, az az akkori legjobb barátnőmmel való viszonyom ábrázolása: ha magamról feltételeztem is, hogy egyszer kitör belőlem a saját ideálom, róla nem gondolhattam, hogy valaha is ilyen lesz és mi ilyen viszonyban leszünk. Ő sosem volt Diana Barry! Én pedig sosem leszek olyan, aki bizalmas barátságba kerülne egy Diana Barryvel. (Illetve bárkivel. De ennek még adjunk esélyt.)

Ebben az ideális életben engem Rebekának hívnak. (Már itt röhögök.) Férj, három gyermek, négy kutya (illetve a történet kezdetekor épp három kölyökkel több, és ígéretet teszek férjnek, hogy tartani fogom ezt a létszámot). Rebeka egy pólós-farmeros, naponta a kutyáival birkózós, ha jól értem, férjet az utóbbi időben szexuálisan elhanyagolós, bájosan manipulálós, ún. “jóhírű” állatorvos.

A férj Béla, akit Rebeka teljesen érthetetlen okból a gimnázium óta Tivadarnak szólít (hangosan röhögök), botanikus, de úgy érzi, elérte pályája csúcsát, és, nem tudván ellenállni felesége manipulációrohamainak, hamarosan átképzi magát entomológusnak, bár az “nem az ő világa”. Béla aggódik az anyagiak miatt, titokban féltékeny az összes kutyára, és nem hisz az animálszexben. Béla ruhákat vásárol legifjabb sarjának, amíg felesége az ebekkel hentereg. Béla, úgy tűnik, egy hatalmas, kitaposott papucs.

Történetünk idején tizenhárom éves az idősebb fiú, Lőrinc Vilmos. Vilka. Meglehetősen feminin vonásokat mutat. Hozza-viszi, öltözteti, felügyeli öccsét, a négyéves Flóriánt, kutyaideálja “szelíd és kedves”. Naplóját külön regényben terveztem megírni. Flórián egy tipikus sajtkukac, nővérével, a tizenkét éves Valérkával pedig nem találkozunk, mert az egész sztori alatt születésnapi zsúron van. Neki az a fontos, hogy leendő kiskutyája jó erős legyen. Valérka valószínűleg egy maszkulin feminista állat, ami ilyen szülői háttér mellett tökéletesen érthető. (Valahol vannak további részletek is a gyerekekről, Vilka félbehagyott naplójában, talán később előkeresem. Úgy rémlik, hogy mindenkinek két neve volt, és talán Vilkáét is csak ott tudjuk meg. Meg a kiskutyákról is több szó esik. [Még több!])

A családnak szigorú napirendje van, amelyhez mindenki nagy örömmel tartja magát. Szombatonként például együtt edzenek privát konditermükben. (“Torna! Alig várom. Minden vágyam egy kiadós testedzés. Gyerünk máris a tornaszobába!” – lelkesedik Vilka, talán abban a reményben, hogy kevésbé tűnik homárnak, ha kigyúrja magát.) Mindenki őszinte, mindenki empatikus, mindenki tapintatos, mindenki szereti a másikat, mindenki ki is mondja mindenkinek, hogy szereti és kedvesnek találja és hálás neki és büszke rá. Mindenki megosztja mindenkivel minden aggodalmát, hogy együtt vegyék fel a harcot a mindennapok fenyegető veszélyeivel.

Komolyan, nem is tudom, melyik részét valósítsam meg először ennek a szép álomnak. Ha bármikor úgy érezném, hogy megfeneklett az életem, kérlek, idézzétek nekem a következő párbeszédet:

“- Vilka, megkérhetnélek, hogy figyeld az öcsédet? Beszélgetni szeretnék apáddal egy kicsit.
– Rendben, anyu. Bár nem hiszem, hogy sok baj érhetné a futószalagon.”

Hjajj, de rég röhögtem ennyit.

Egy furcsa bárban játszom én gyönyörű nőket

Amit mindig is sejtettem, hogy valójában egy gátlásos meleg srác vagyok, most bizonyságot nyert. (Illetve ha úgy vesszük, transzvesztita. Ez mindent megmagyaráz! Például az ŐRÜLT NŐK KETRECE feliratot a szobám ajtaján, amit drága kollégám celluxozott oda az előző munkahelyemen.)

(Nem linkelem be. De Google első oldalas.)

Súlyos a kréta

Megszámoltam. Most hatodszor kaptam “Gratulálunk sikeres felvételijéhez” kezdetű sms-t.
Gondoltam, megszámolom a diplomáimat is…

MUHAHA.

(Nyilván elkeveredtek tíz budapesti évem hat költözésének valamelyikén.)
(Ma inkább nem számolok többet.)

Én azt képzeltem, hogy nem vagyok sebezhető

Nem tudom, sajátja-e vagy ő is idézte, de ennél meglepőbb (persze, evidens, pont ezért meglepő, hogy mennyire nem szúrt szemet sosem) és hasznosabb észrevételt még sosem kaptam senkitől (beleértve a pszichológusomat is).

“Semmire sem megyek a megérzéseimmel, ha nem tudom azokat megkülönböztetni a félelmeimtől.”

Még mondja valaki, hogy hülyeség blogokat olvasni.
Izgatottan várom a változásokat, melyeket ő váltott ki énbennem. És pont.

Lezárt agyam kulcsát eldobom

Kérni kell ugye, és megadatik.

Beszélgettem (bár nem emlékszem mindenre). Élőben. Hívtam, jöttek, mentünk együtt, levegőre, koncertre, mondjuk csak egy darabig éreztem a testem – de MOST! most kifejezetten érzem, élmény is volt, meg szarrá is áztunk, mosta eső és szárította a szél. Nem egészen így képzeltem, de ugye kívánni tudni kell!

Legközelebb filmszakadás nélkül, ha kérhetném.

Maximális köszönet Elvetemültnek, aki taxiba rakott, valamint Pici Húgomnak, aki másfél óra után végül kiszedett a kádból.

Változunk, átformáljuk egymást, lázadunk, semmiből nem tanulunk

Már nagyon-nagyon tele van a lelkem a Nyilasokkal, a Skorpiókkal, a Vízöntőkkel, a Kosokkal, a Mérlegekkel és a Mérleg aszcendensűekkel… különösen az első hárommal, különösen a harmadik csoporttal. Azokkal, akikkel fejben vitatkozom és álmomban meccselek, és mindig, mindig ugyanarról és ugyanúgy.

Egy ideig azt gondoltam, hogy változtatnom kell a hozzáállásomon, hiszen annyira nyilvánvalóan és nevetségesen helyben járunk ezekkel a meccsekkel… de rájöttem, hogy egyáltalán nem kell változtatnom a hozzáállásomon! Csak képviselnem kell azt! Hangot adnom neki! Különben minden csak manipuláció, megint, és hiába üvöltözöm emberekkel és hiába énekelek ordítva mindenféléket álmomban.

(Amíg nem megy egyedül, kérlek, segítsetek! Kérdezzetek, zaklassatok és provokáljatok! Igeneket és nemeket akarok mondani, igent akkor, amikor igent gondolok, és nemet akkor, amikor nemet. Beszélgessetek velem, mielőtt az agyam egy leállíthatatlan azértmert-igende-nekemmindegy-milenneha centrifugává válik. Beszélgessünk, élőben, hívjatok, menjünk együtt, mert tegnap elszívtam életem ötödik szigárettjét, és nem [1] kihívásból, [2] tanulási céllal, [3] a társaság kedvéért, [4] a közös tevékenység öröméért, hanem [5] hogy meneküljek a saját fantáziám elől. Menjünk levegőre, koncertre, úszni, túrázni, perzseljen cafrangossá a nap, hogy érezzem a testem, hogy érezzem, hogy benne vagyok, mert igenis egy élmény, akkor is, ha úgy, ahogy, tépázzon meg a szél, áztasson lucskosra a zivatar, a régi árokpartokon akarok heverni angolperjével a számban, mert lehet, hogy akkor is a végletekig benne voltam saját magamban, de még csak kétszobás lakás voltam, nem egy kibaszott labirintus. Öntözzetek társaságotokkal akkor is, ha nem mindig öntözök vissza, mert elfogadni még mindig nem tudok, jól adni is csak néha, de a kettőt együtt tutira nem. Gyakorolnom kell! Mozduljunk ki!)

Mától megpróbálok őszinte lenni. Azt hiszem, amikor utoljára igazán őszinte voltam, meztelenül rohangáltam az udvaron, kiabáltam, ha pisilni kellett, és elsírtam magam, ha valaki csúnyán nézett rám.

Vidd őket múltjukba át

Meglepő lehet, de van az az állapot, amikor az Apollónia kisasszony vendégei, a Bűnvadászok és végigdartsozott délután egy ötévessel helyre tudja rakni az ember kizökkent tudatát. Vagy bármit. Amit az okoz. (Vajon szűnik-e valaha ama balsejtelem, üvölteném, mintha minden rólam szólna, hogy kitárt karom útvesztő?)

(Mások érzékenységére való tekintettel kitörölhetem ezzel a bejegyzéssel.)