Monthly Archives: február 2012
Néha akarom, hogy mindenki jöjjön, de becsukom az ajtót
Azonos origójú és ennek okán összefűzött, épphogy vállalhatóvá szerkesztett, lenyelt bejegyzések, sosem publikált, gennyedző, tanulságtalan nyavalygások az elmúlt nyolc hónapból.
“Az agresszió vitális erő. Aki egyszerűen odaadja, annak a szorongás marad, az pedig áldozatszerepbe tereli. […] Aki a haragot nem engedélyezi magának, az szorong. Ha mégis érez haragot, akkor vagy önmaga ellen fordítja, például dühösen szidja magát, vagy kivetíti. Az áldozathelyzet természetes tartozéka a szorongás.”
(Verena Kast)
Zenei életünkben lomtalanítok
Nyolc.
Azért azt szeretném tudni, hogy lehet, hogy akárhonnan indulok és akármerre navigálok a youtube-on, előbb-utóbb mindig Koós Jánosnál kötök ki.
Azt hiszem, hogy álmomban a macskád is voltam
Hét.
Olyan többé sose lesz, hogy valaki kézen fog és megoldja velem a(z elsősorban vele kapcsolatos) problémáimat. Ezt az ajándékot kétszer megkaptam, nem éltem vele, nem jön harmadik. Felnőttség van.
[Ehhez képest ennek megírása után egy nappal megkeresett E Néni, hogy mégis mi a faszomért nem hívom fel soha, igazán rettenetesen bántó, ahogy fütyülök rá, kapjam be. Nem tudja, hogy fütyülésről szó sincs, hiszen négyszer egy nap rá (is) gondolok, amikor számba veszem a bűneimet, a gátlás egészen másmilyen. És olyan jó volt. Megvigasztaltatni attól, akit megbántottam. Ülni újra a fotelben és most először szinte csak panaszkodni, gyengének lenni.]
Aztán volt ez az álmom. Amikor a világom összezavarodni látszik, az agyam többnyire meglep valami ilyesmivel, amiben gyakorlatilag mindent megmagyaráz, aztán hagyja, hogy kezdjek vele, amit akarok.
Na jó, ezt most mégsem írom le. Lényeg, hogy ha végre feladom a szégyent és hajlandó vagyok kiadni magam, de rossz helyre, akkor nem lesz kapacitásom véget vetni a vélt külső ellenség (akiben pedig megbízhatnék) és az animusom közti harcnak, mert közben magamat próbálom kivakarni a megalkuvás és a tévedés mocskából, aztán persze mindkettőt elviszi a róka, és ott maradok csonkán egy animával, de legalább békesség van, állapítom meg. Imádtam, annyira jó volt a sztori meg a szimbólumok. Például amikor a halott nagyszüleim csókolóztak.
Hát gyorsan meg is ölte önnönmagában
Azonos origójú és ennek okán összefűzött, épphogy vállalhatóvá szerkesztett, lenyelt bejegyzések, sosem publikált, gennyedző, tanulságtalan nyavalygások az elmúlt nyolc hónapból.
Hat.
Amikor átalakítom az engem félelemmel eltöltő dolgokat olyanokká, amelyeket nem kell figyelembe vennem vagy nem úgy, vagy nemlétező vagy beképzelt dolgokká, akkor még mindig ugyanazt csinálom, amit korábban, amikor lezártam a belső zsilipemet: nem hagyom magam félni.
Pedig nem a zsilip, hanem a félelemérzés az, ami megvéd engem.
És nem tudom kontrollálni, amíg nem éltem át.
“Záradékul, emlékszem, az ókor egy bölcsére hivatkozott: »non scolae sed vitae discimus« – »nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk«, idézte szavát. Akkor hát viszont, ez volt a nézetem, eszerint mindvégig kizárólag Auschwitzról kellett volna tanulnom.”
(Kertész Imre)
Kinek mi a témája.
You win again
Öt.
BELEHALOK a gondolatba, hogy kimaradok valamiből, talán ezért csinálok mindenből egyszemélyes társasjátékot.
Mindig egyedül voltam mindennel, amit akartam, és borzasztó, hogy nem tudom megmagyarázni senkinek, hogy mi miért történik és mit miért csinálok. Illetve meg tudom, csak nem hihető. Mert tényleg csak annyi látszik kívülről, hogy fel kéne kelni és járni. És próbálnak meggyőzni, hogy nem vagyok béna, de nem csak az egészséges hozzáállás dől el fejben, ugyanannyi erővel, amennyivel önbizalmat hazudhatnék magamnak, képes vagyok kishitűséget is. Nem értitek a fordított logikáját?
A körülményeimhez képest egészen jól csinálom a dolgaimat! Az, hogy ilyenek a körülményeim, természetesen az én hibám, de az a lehetőségeim ki nem használásából ered, nem abból, hogy hanyag vagyok vagy közönyös. Mert figyelhetnék sokkal rosszabbul is, de jobban csak egy kicsit! Csak a kommunikáción kellene javítani, ami igenis az erősségem, ha nem akad el.
Persze lehetnék asszertívabb. Veszekedhetnék, amit igazán meg kellene tanulnom rendesen.
De nem fogok kiabálva védeni egy olyan véleményt, aminek nem vagyok meggyőződve az igazáról, akkor sem, ha történetesen az enyém.
Nem döntésképtelen vagyok, sosem voltam. Ha állok a kereszteződésben, az csak azért van, mert még nem látom tisztán az utakat, amerre haladhatnék, és ahonnan jöttem.
“Azért így is értésükre adtam: sosem kezdhetünk új életet, mindig csak a régit folytathatjuk. Én léptem, és nem más, s kijelentettem, hogy az adott sorsomban mindvégig becsületes voltam.”
(Kertész Imre)
Tudom, harcoljunk meg érte
Négy.
Teljesen fölösleges, hogy helyet csináljak az életemben olyasvalaminek, ami nincs.
Ez a pszeudonosztalgia annyira jellemző rám, hogy gyászolok egy sosemvolt dolgot. Micsoda hülyeség, hogy ne lépj át az álmokon. Valamit fel kéne adnom, életbevágó.
A felnőttlétnek, gondolom, egyik ismérve, hogy nem mondjuk ki a majomságokat, amiket gondolunk.
Így lettem kedvességprostituált.
folkus: Öreg vagyok én már az ilyesmihez.
Vadmalac: Sose voltál te ehhez elég fiatal.
A bánat ezerszer jajgatóbb a sok-sok pohár után
Azonos origójú és ennek okán összefűzött, épphogy vállalhatóvá szerkesztett, lenyelt bejegyzések, sosem publikált, gennyedző, tanulságtalan nyavalygások az elmúlt nyolc hónapból.
Három.
Az Illumináltusok illumönáltatása
“De az gonosz, nem vicces… Bár vicces lenne.” (Vadmalac)
“Múltkor rájöttem, hogy ha lehetnék Órarugógerincű felpattanó, akkor nem az lennék.” (Szomszéd)
Kreativitást igénylő társasjáték, önfeledt este a kiscsaláddal, néhány vodkashot segített kibukni annak az aha-élményt gerjesztő revelatív mondatnak, hogy hiába vagyok kurva művelt, ha szar lapjaim vannak.
Je reste, je me déteste
Azonos origójú és ennek okán összefűzött, épphogy vállalhatóvá szerkesztett, lenyelt bejegyzések, sosem publikált, gennyedző, tanulságtalan nyavalygások az elmúlt nyolc hónapból.
Kettő.
Az a baj, hogy a legtöbb történetnek megszámlálhatatlan, egymásnak ellentmondó tanulsága lehet. Például hogy na látod, ezért nem szabad
olyasmit csinálni, amit megbánhatunk
megbánni, amit csináltunk
nem csinálni semmit azon indokkal, hogy meg fogjuk bánni
megbánni, hogy nem csináltunk semmit (mert amit végül megtennénk, az sokkal rosszabb)
hagyni, hogy a másik megbánja és ne csináljon semmit
hagyni a másikat csinálni
meggondolatlanul cselekedni
gondolkodni cselekvés helyett
elhinni, amit mások mondanak
elképzelni, amit mások gondolhatnak
nem gondolkodni azon, hogy mások mit képzelhetnek
megbánni a gondolkodást
gondolkodni a megbánásról
“De hát mit tehettünk volna?! – kérdezte félig-meddig haragvó, félig-meddig panaszos arccal. Mondtam neki: semmit, természetesen; vagy – tettem hozzá – bármit, ami éppoly esztelenség lett volna, mint az, hogy semmit sem tettünk, megint, és mindig csak természetesen.”
(Kertész Imre)
Képed minden rossz napomban benne van
Egy.
Mindig biztos voltam benne, hogy ami szenvedést okoztam másoknak (mindegy, hogy körbetartozás vagy mi miatt), egyszer visszakapom kamatostul. Törlesztek is becsületesen, csak az a baj, hogy talán még el sem jutottunk a törzstőkéig…
Az a legrosszabb, hogy ez még nem a legalja, de már így is nagyon rossz.
Pakolod az energiát valamibe, de fel sem veszed, sőt, még mintha te kapnád a befektetett dupláját. És amikor kiderül, hogy hiába, feleslegesen pakoltál, furcsamód a befektetett energia akkor szívódik le mind, egyszerre.
Fél évem telt el úgy, hogy vártam, aztán elgáncsoltam magam, és megpróbáltam felkelni, de közben is mindig vártam.
Minduntalan azon veszem észre magam, hogy feszítem valamelyik izmomat vagy görcsösen szorítok valamit, és tartok tőle, hogy ha ez így megy még egy darabig, időnek előtte púpos, görbe lábú, eltorzult állkapcsú és ráncos vénasszony válik belőlem. Mert ez így megy, nem a korral öregszik az ember. Inkább elhasználódik.
A péntek óta csak lefelé tartó mélydepresszió egyik óráról a másikra fajult odáig, hogy majdnemmosolyogva dudorászom a Múlatót és elkezdtem végre hatékonyan dolgozni. De még mindig úgy nézek ki, mint valaki az Addams Familyből, és komolyan megijedek, ha szembe megyek magammal a tükörben.
“A fény azt hiszi, gyorsabb mindennél, de téved. Mindegy, milyen sebességgel száguld a fény, mindig azt fogja találni a végén, hogy a sötétség ért oda elsőnek és rá vár.” (Pratchett)
Hiába próbálja eltagadni / növekszik minden éjjel
Úgy döntöttem (persze az esetek többségében ez még bőven kevés szokott lenni, de most úgy is érzem – ami persze elég csalóka, hiszen egy elhibázott érintés az egészet rontja el, na mindegy), elég a picsogásból, nyilván senkinek nem válik hasznára, de amíg meg nem írt galandféreg-bejegyzések tekeregnek az agyamban, hiába próbálok takarítani vagy jóllakni valami építővel. A férget nem ölhetem meg, mert toxikus, nem hagyhatom életben, mert szaporodik – a férget ki kell csalogatni.
Bocs, blog, egyetlen szájnyílásom.