Muszáj most írnom, az életem szürrealitása csúcsokat döntöget. A csúcsok csúcsa (egyébként multikatarzisom is volt ezen pillanatban) az a látvány, amikor Stubnya Béla színész és majdnem-melchiades-mozgástanár hevesen ropja a has fölé tűrt pólójú Naszlady Éva rendezővel, mellettük Dióssi "Anikó" Gábor, civilben Mózes összekapaszkodva járja az Utolsó Vonal narancssárga technikusának szőke barátnőjével (majdnem azt írtam, hogy utolsó vonalbeli technikus), a színpadon közben az AKT formáció nyomja keményen és idiótán a L’été indien-t.

Hát erről nem igazán tudok mit írni. Régen röhögtem ennyire jót. Az AKT zseniális – egyébként francia sanzonestet adtak – remek dalokat énekeltek igen szép hangon (négy hölgy), és vagy nagyon bután túljátszották, vagy kitaláltak valami tök abszurdat, hogy pusztulni kelljen a röhögéstől. Az egészben az volt a kétségbeejtő, hogy nem lehetett őket figyelni, mert Béla barátunk óriási műsort csinált a parketten. (És én az elején még azt hittem, az az est nagy pillanata, amikor Stubnya elé beül Dió a maga összes hajzatával, mire Stubnya: "Úgy tudtam, hogy ezt csinálod!", majd pár perc múlva fogja a székét, és beül Dió elé. Milyen szegényes nekem ez az én fantáziám.) Már maga az a tény székhez szögezett, hogy az előadás (Madam Ka) és a koncert között valahogy ott termett a helyszínen Béla, de az, hogy itt van Naszlady (gyengébbek keressék vissza a POSzT-os bejegyzéseimet), és a második nótánál elkezdi böködni az előtte ülő Stubnya hátát, hogy ugyan menjenek már ki táncolni, na, ez teljesen betett. (Egyébként Naszlady sem tudta, milyen lavinát indít el: Bélát utána nem lehetett lelőni. Még Dióval is végiglassúzott egy egész számot.)

Hát nem tudom, mit lehet még. Igazából a Madam Ka című előadásra mentünk az Almássyba, mert elveszítettem egy fogadást, és egész életemben bánnám, ha tudnám, mit hagytam ki. Az előadás is tök jó volt, nemcsak az afterparty. Főleg a finálénál akartam elsírni magam a gyönyörtől. Okvetlenül megnézem még egyszer-kétszer, főként persze a koncert miatt.

Jumppal meg túl régen találkoztam. Lehet, hogy ez jót tett neki, mert az este folyamán idézett a Brian életéből, énekelt egy Mirigy-számból, és ismerte Diót. (Aki egyébként felismert engem Kapolcs miatt, de ezt még nem írtam le, majd a VVN folytatásában, várjátok türelemmel.)

Most lefekszem. Fél háromtól ismét a Bem rakpartot járom egy nyáladzó babával, akit érdekel a látvány, ruccanjon ki.

Most vajon részletesen meséljem, vagy ne meséljem részletesen?

Lássuk. Dzsigolóval (aki immár írásban is elismerte ragadványnevét, amiért még jobban imádom) szombat délután kettőkor találkoztunk a BAH-nál. Annyi cuccot vittem magammal, amennyi egy hátizsák oldalzsebében elfér, magában a hátizsákban csak a négyszemélyes sátor (meg törülköző, plusz vékonyka hálózsák) volt. Később úgy gondoltam, talán eggyel kevesebb sátrat és eggyel több meleg ruhát kellett volna vinni, de jó volt ez így, legalább egy egész estén át hordhattam a Tanú (aki még nem tud a ragadványnevéről) fehér ingét.

Megállapítottuk, hogy ha negyvenessel lecsorgunk Kelenföldig, választhatunk a hetes út és az autópálya között. Először az előbbit választottuk, és ez a gyakorlatban is így maradt, bár később sokszor megbántuk. Óriási meglepetésemre tíz percen belül felvett valaki, szerencsére csak a budafoki benzinkútig kellett vele a magyar oktatásügyről beszélgetni. Nevezett helyszínen aztán eltöltöttünk egy kellemes órát. Végül felszálltunk egy buszra, ami elvitt – hűű! – egészen Érdig, fejenként hatvan forintért. A hetes út mellett aztán elszántan leszálltunk, majd tíz perc múlva hasonlóan elszántan fel egy helyi buszra, ami fejenként százötvenért továbbvitt egy megállóval, egészen a pályaudvarig. Ahol vágányzár miatt az egész menetrend másképp volt. Dzsigoló vásárolt némi élelmet, amelyből lelkesen fogyasztottunk a székesfehérvári személyvonaton döcögve. Előtte még felhívtuk a Tanút, rémesen örült, hogy alig pár óra telt el, és mi MÁR Érden vagyunk.

Aztán Dinnyésen áramkimaradás miatt bizonytalan időre megálltunk. Ez a bizonytalan idő addig tartott, amíg mi leugrottunk a vonatról, kivágtattunk az útra, és egy kurva mögött stoppolóállásba helyezkedtünk, így nem csak az autóknak integettünk mélabúsan. Ám Dzsigoló hozta a formáját, hamarosan felvett minket egy bácsi, és elvitt Fehérvár széléig. Nem tudom, van-e erre megfelelő terminus, az eléggé viszonylagos, hogy a "külső széléig", meg amúgy is, annak, hogy "belső szél", nincs semmi értelme, legalábbis esetünkben. Szóval lényeg az, hogy mi a város másik széléről tudtunk volna tovább stoppolni, vagy bármit. A bácsi ugyan azt állította, hogy egy kilométerrel arrébb van a kereszteződés, ahol rá tudunk menni a veszprémi útra, de ott csak félrevezető táblákkal és egy félrevezető kerékpárossal találkoztunk. Az utóbbit választottuk, és útmutatása nyomán inkább megálltunk a következő buszmegállóban, ahol részletekbe menően megismerkedtünk egy helyi asszonnyal. Annyira szimpik voltunk (meg hát nahát, sátorozni mennek, ez OLYAN romantikus, mi is voltunk a férjemmel annak idején, blabla, blabla, satöbbi…), hogy kerülő úton elkísért minket az ideiglenes buszpályaudvarig. Mármint nemcsak neki volt kerülő, hanem nekünk is. Dzsigoló az újabb helyi árú buszjegy után úgy érezte, talán mégsem akkora megtakarítás ez a stoppolás, de nagyon azon voltunk, hogy odaérjünk az este kilences Krétakör előadásra (amire a Tanú már megvette a kiegészítő jegyeket), ezért úgy döntöttünk, busszal megyünk tovább Veszprémig – na jó, azért a pláza menti út sarkáig még elmentünk, hátha a négysávoson felvesz valaki a piros lámpánál. Közben eleredt az eső, bemenekültünk egy Mekdonáldszba. Beállt a veszprémi busz, és meg is találtuk, hogy hova. Ezután már nem voltunk olyan optimisták, mindketten völgyező ismerőseinket próbáltuk elérni telefonon, hátha vevők a három jegyre. A Tanú már nem örült annyira, amikor felhívtuk, de később kiderült, hogy sikerrel járt, és egy másik előadásra igyekvő triónak sózta el a jegyeket (egyébként Krétakörék az eső miatt elmaradtak, és a jegyeket másnap fel lehetett volna használni, haha).

Veszprémben kiderült, hogy a menetrendek csak dísznek vannak a falon. Találtunk egy megállót, ahol gombostűfejnyi hely sem maradt a sok hátizsákos fiatal között, úgy ítéltük meg, ez a mi buszunk. Aztán beállt mellé egy másik, ami azért volt jó, mert 1. lett helyünk, 2. nem csak Nagyvázsonyig, hanem Kapolcsig vitt minket.

És ezzel kezdetüket vették völgybéli kalandjaink…

(Folytatása következik.)