Két, egymást ijesztően gyorsan követő történés erősítette meg a gyanúmat, hogy már-már megszokottnak mondható érzelmi instabilitásomon éppen romba dőlni készülő ideáim és a valóság találkozása mégsem lesz olyan hisztériamentes, mint ahogyan az egy rutinos, kiábrándult és végtelenül cinikus figurától (tőlem) elvárható lenne.

Mert amikor kiborulok azon, hogy a Szívemnek Kedves Színész és a Szívemnek Kedves Színésznő a hátam mögött összeálltak és csináltak egy gyereket, az még csak szimplán nevetséges, de hogy már attól is kikészülök, amikor mások gyerekvállalási TERVEIRŐL hallok (egyébként ez szépen rávilágít arra, hogy miről is szól nekem a kérdés valójában), meg amikor terhes valaki az épp olvasott/nézett novellában/filmben/előadásban, az azért már tényleg nem normális és foglalkozni kell vele (ez most az).

Sosem gondoltam úgy magamra, mint aki elkezd parázni a gyerektémán. Én már tízévesen hatalmas mellénnyel osztottam az észt meg tizenévesen kitaláltam a fasza családomat, az a furcsa, hogy a mai napig pontosan így gondolom (annak ellenére, hogy ilyen-olyan pszichodrámás és munkahelyi ismeretségi köreimben az átlagnál jóval több negyvenes, gyermektelenségbe belefacsarodott nővel találkoztam, és az az igazság, hogy valószínűleg az egészségesnél többször gondoltam végig őket és magamat ebből a nézőpontból), ez nem olyasmi, amin görcsölni kell, amit időre játszunk, a gyerekszülés az élet természetes része, nem valami áldás vagy óriási kihívás vagy az élet ajándéka, hanem egyszerűen a faj fennmaradásának következő láncszeme, az utód nem pótcselekvés meg nem mentőöv meg nem babusgatnivaló játékszer, és különben is, gyereket APÁNAK szülünk. Szóval ez az, amit gondolok.

Miközben próbálom összekaparni magam egy ilyen környezetembeli gyerekprojektes hír után, akkor is. Úgy, hogy közben megállapítottam, nincs már türelmem a kicsikhez, főleg az öt-hat-hétévesek (kiváltképp a fiúk) idétlenkedése fáraszt végtelenül így hét évnyi bébiszitteléssel és mindenféle korosztállyal a hátam mögött. Túladagoltam magam gyerekből. (Na persze úgy, hogy – bár a különböző technikai  [és dackorszakos] problémák megoldásai lehetőségeinek igen változatos palettáját sikerült elsajátítanom, a legfontosabb dolgokat nem tanultam meg: jól szeretni a gyereket és nevelni a gyereket. [Nem mintha bárki mást tudnék jól szeretni, és hát ez is egy érv, hogy amíg saját magamból nem gabalyodtam ki, addig elég etikátlan továbbdelegálni vagy az utódaimon kiélni a hülyeségeimet.])

Lényeg, hogy én nem AKAROK gyereket. Nekem egyszerűen csak lesz.

Innen most kétfelé ágazik az eszmefuttatás, mert túl sokszor gondoltam végig a témát (ilyenkor általában egy referenciaszeméllyel vitatkozom magamban, és újra is játszom a vitákat), és több mondat is van a fejemben ez után a mondat után.

Az egyik, és talán a gyorsabban lezárható vonal, hogy persze. Gyerekkorom óta ezt gondolom magamról, ugyan már, én nem fogok meghülyülni a hormonoktól, hát józan ész, ennyi. Két tényezőt hagytam csúnyán figyelmen kívül, mert már akkor is saját magam vakfoltja voltam, az egyik, hogy valamiért, bár minden az ellenkező irányba mutat, én mindig a normális felé tolom magam, ahhoz mérem a céljaimat, a vágyaimat, az ideális önképemet. (Normális alatt nem azt értem, hogy ideális, hanem hogy tényleg semmi rendkívüli.) Annak ellenére, hogy az életben még soha semmit nem tudtam normálisan (meg)csinálni. De tényleg semmit. Nincs ilyen emlékem. Ha bárki másnak van rólam, akkor tuti, hogy épp azt játszottam, hogy normális vagyok. Ez az egyik nagy tévedés ebben a történetben. Hogy nálam a dolgok másképp működnek.

A másik, és erre csak nemrég jöttem rá, hogy nem is annyira a saját lelki alkatomban vagy tartásomban vagy józan eszemben (vagy bármi is kell a későn szülés elviseléséhez) bíztam, nem. Ezt az egész gyerekszülősdit én annak idején a húszas éveim elejére helyeztem a jövőképembe. Én tudat alatt ehhez az egészhez valószínűleg úgy álltam, hogy velem nem is fog megtörténni (mert én kurva normális vagyok, még az első egyetem alatt hozzámegyek a középiskolás szerelmemhez, a másodikat már két gyerek mellett csinálom és hülyére keresem magam mint állatorvos és író). Hogy ÁH, ugyan már, ha nem szültem huszonegy évesen, mint az anyám, hát majd jön az a gyerek, ha huszonhárom leszek, legfeljebb huszonnégy (na jó, az azért már eléggé öreg).

Szóval ez az egész hozzáállásom mindig is hamis alapokon nyugodott, mondjuk ki, más petefészkével vertem a csalánt.

Térjünk vissza a „nem AKAROK gyereket, hanem egyszerűen lesz” elágazáshoz.

Már régebben volt, hogy erre rájöttem, és volt benne munka: nem értettem, hogy miért leszek rettenetesen féltékeny, ha csúnya nőt látok babával (egyébként is rettenetesen féltékeny vagyok, erről is lesz egy bejegyzésem, majd ha úgy gondolom, hogy szeretnék még egy szabad estét elbaszni a fordítási határidőmig), miért sokkal inkább. Mert ebben az egészben nem a gyerek a fontos egyáltalán. Hanem az, hogy még ezt a nyomorult szerencsétlent is szerette annyira valaki, hogy gyereket csinált neki.

Hogy valaki valamikor úgy gondolta, hogy ha nem is az egész életét, de úgy húsz évet minimum szeretne ezzel a nővel eltölteni kettesben, nekiadta még a DNS-ét is, hogy kézimunkázza össze a sajátjával.

Elköteleződött, amennyire csak lehet. Ezt ki sem kell mondani, ez látszik.

Soha senki nem szeretett még viszont annyira, hogy gyereket akarjon tőlem.
Soha senki nem szeretett még viszont annyira, hogy párkapcsolatot akarjon tőlem.
Soha senki nem szeretett még viszont annyira, hogy azt egyáltalán bármilyen szinten szeretetnek nevezné bárki normális.

És tudom, hogy ez az én hibám, és tudom, hogy nekem kellene másképp csinálni.
De az nem változtat a tényen, hogy ez így fos.
És egyáltalán nem azért, mert rosszul érzem magam egyedül, mert én kiválóan működöm egyedül és szükségem is van az egyedüllétre legalább háromnaponta, különben elkezdek nagyon undok lenni az emberiséggel. És nem is azért, mert diszfunkcionális nőnek érzem magam. Eleve én embernek érzem magam és nem nőnek, ilyen téren nincsenek elvárásaim magammal szemben. Csakhogy tizenkét éves korom óta kb. fél olyan év volt az életemben, amikor nem voltam reménytelenül beleesve valakibe. Valaki konkrétba (néha többe). Nekem sosem kapcsolat hiányzott, nekem mindig egy konkrét ember (néha több). Engem nem senki nem szeret, ez nem ilyen drámai általánosítás, miközben az ember reménykedik, hogy majd jön az IGAZI, aki de mennyire – engem rettenetesen sokan nem szerettek, és MINDEGYIK igazi volt, és ez azért nagyon alá tudja ásni az ember érzelmi „stabilitását” (eufémizmus).

Összefoglalva: nem babázni akarok, nem azt akarom, hogy valaki szeressen – engem az az egy éppen aktuális ember szeressen annyira, hogy el tudjam hinni, hogy már most biztosan tudja, hogy egyszer majd akar tőlem gyereket valamikor, bármikor. És szülök neki negyven fölött is, ha akkor akarja.

Szóval itt az ideje komolyan venni, hogy tényleg problémám van, amíg még tudok kedvesen (ámbár némiképp robotszerűen) mosolyogni arra, aki megmutogatja a lakásukat, hogy és itt lesz majd a gyerekszoba. Nem azért, mert el vagyok késve, az én biológiai órám úgyis másképp jár. Hanem mert egyszer csak azt fogom mondani egy barátnőmnek, egy akárkimnek, a húgomnak, amikor azt mondja, hogy képzeld, babát várunk, hogy igazán? MENJÉL TE A KURVA ANYÁDBA.

Nem akarom megvárni.

Felcsaptam, elolvastam, megértettem a problémát.
Na de ha nem vigasztal?

Nem tudom a megoldást.

Csak két nap után esett le.

Kaptam egy nagyobb fordítási megrendelést, például onnan lehet tudni, hogy nagyobb, hogy órákig tartott a kalkuláció, végül beáraztam 270 ezer forintra.

Aztán tettem alternatív szerkesztési javaslatot arra, hogyan lehetne ezt az árat csökkenteni, ami nekik jó, mert olcsóbb, és nekem is jó, mert kevesebb munka. 230 lett a vége.

Csak két nap után esett le. Kétszáz. Hetven.

Az univerzum igenis mindig megadja, amit kérek, én meg valahogy mindig elbaszom.

(És még csodálkozom, hogy egyik reggel miért akadt be ez a dal, miért gondolkodom hosszan azon, hogy utálom, mert nem vállalja a felelősséget, vagy szeretem, mert az enyém, és kimondja, amit én is akarnék, bár igazából azt hiszem, mindkettő miatt inkább utálom [magamat].)

Az úgy volt, hogy tegnap szabadságon voltam (no nem pihenésképp, hanem mert el kellett intéznem valamit), kiegyensúlyozott, lassú (a szó összes jó értelmében) és napsütésbe mosolygó. Amikor közeledett az ideális lefekvésidő (ideális ahhoz, hogy kialudjam magam reggelig), már nem akartam belekezdeni semmi munkába (illetve folytatni bármelyiket), viszont túl éber voltam ahhoz, hogy ne kezdjem el belespirálozni magam valami kellemes lefekvés előtti összezuhanós eszmefuttatásba, Bátorcsaj nem jött haza, hogy fussunk, a Big Bang Theory legújabb évadába még nem akartam belekezdeni (mert utálok várni az epizódokra, egyben akarom az egészet), viszont nincs épp jó könyvem, hát gondoltam, ideje újraolvasni Az őzet. Az majd garantáltan elterel, meg fontos is. Na igen, aztán persze nem tudtam abbahagyni. Szerencsére, teszem hozzá, így sikerült nullára merítenem magam, majd letenni a fejem és beájulni.

Még bennem volt a tegnapi kisimultság, amikor reggel felkeltem (szemben pl. a tegnapelőttel, az borzasztó érdekes volt, a sok munkaszarság miatt már a Moszkvára sikerült gyilkolós hangulatig felhúzni magam, és az nem több, mint két perc a kaputól), de már a buszon elkezdtem készíteni magam a tíz órás külsős míting előtti hisztériára (eligazodni a folyamatos frissítések miatt megtriplázódott dokumentumverziók között, megtalálni, hogy melyiket kell javítanom, majd hét példányban nyomtatni az összeset, amiről szó lesz a mítingen, KÖZBEN előkészíteni az összes külsős munkatársnak az összes munkacsomagot a következő hetekre, rendbe tenni velük az elmúlt hónapok bérpapírjait és teljesítésigazolásait, aláíratni mindent, amit aláíratlanul adtak le, és hasonló finomságok, na most eleve az van, hogy egy munkanapba normális esetben két ilyen munkacsomag elkészítése fér bele a szokásos napi teendők mellett [kismillió e-mail és azok következményei, számlák, levelek, ügyfelek, nyomtatás, szkennelés, pdf-szerkesztés és a nyári elmaradásaim pótlása], hát ehhez mérten készültem).

A szokásos hisztéria lement, csak egyvalaki jött félórával hamarabb, de csöndben elvolt, és vele pont nem volt épp semmi elszámolnivalóm. Közben szóltak, hogy nekem is benn kéne lennem, nyilván mert nem tudják, hogy az asztalomnál is tökéletesen hallok mindent, ami a tárgyalóban történik, és nem vagyok szívbajos átkiabálni, ha valaki valami marhaságot mond. Aztán végül átpakoltam az ügyvezetőnk asztalához mindent, amivel dolgoznom kellett (az ügyvezetőnk számítógépe, mint kiderült, érdemi munkára teljességgel alkalmatlan, hm, erre inkább nem mondok semmit), és próbáltam egyszerre figyelni a mítingre, a munkacsomagokra, arra, hogy az új dokumentumokra a legfrissebb dokumentumverziókat használjam, arra, hogy amikor annak a dokumentumnak kellett volna készülnie, amit éppen csináltam, melyik verzió volt érvényben, arra, hogy a két párhuzamosan készített céganyagban ne keverjem össze a dátumokat és a munkaszámokat, arra, hogy  halkan csörtessek ki, amikor olyan adatot kell beírnom, amit csak e-mailen kaptam meg, arra, hogy ne üvöltsek át a tárgyalóba, amikor átcsörtetés után találok egy mailt az egyik folyó ügyben valami balfaszsággal, arra, hogy a hat másik mailre is érdemben reagáljak, gyorsan kiszámlázzak egy-két dolgot, miközben megpróbáltam azok fejével gondolkodni, akik épp ott ültek a mítingen, hogy vajon az aktuális munkacsomagokhoz hány tucat színes jelölőt kell elhasználnom az aláírandó rovatok jelzésére. (A míting végére arra jutottam, hogy sokat.) Közben kérdeztem, ha kellett, válaszoltam a kérdésekre és velük nevettem, mert szeretem őket, de éreztem, hogy hamarosan nagyon fog fájni a fejem. A míting végén húsz percet vártam, míg végre lett egy három másodperces csönd, akkor elkiabáltam magam, hogy addig senki nem megy sehová, míg mindenki mindent alá nem írt és le nem beszélte velem az összes lezáratlan, lezárt és elkövetkezendő ügyét meg a pénzügyeket, persze az egyik külsősnek később sikerült meglógnia, azt hitte, csak mert két papírt még a tárgyalóasztalnál aláírattam vele, már mehet is, de persze én voltam az ostoba. Összeállítottam mindent, kijavítottam mindent, megbeszéltem mindenkivel, hogy a javítások jók-e, felcímkéztem, odaadtam, figyelmeztettem mindenkit, hogy alaposan nézzen át mindent, mert már egyszerre húsz cég adatai vannak a fejemben, sajnos ömlesztve, a könyvelőnk meg egy alulfizetett szerencsétlen, akit folyamatosan ellenőrizni kell(ene), és aki nem kommunikál velem (ez egy tök jó kombináció), mondták, hogy igen, a múltkor is valahová valami más cím volt beírva, mint ami, mondtam, hogy ja, mert a szakmai vezetőnk is húsz dokumentumot csinál egyszerre és kopipésztel, mondták, hogy hát igen, és mi lesz még itt hamarosan, de AMÚGY jól vagyok??

Miután mindenki elment, felmértem a károkat, a hiányosságokat és a teendőket, gyorsan elintéztem külsősökkel kapcsolatos feladatokat („át tudnád küldeni még egyszer, amit a múltkor küldtetek ki nekem, mert nem kaptam meg…”, „én nem tudom, hogy megkaptam-e a kijelölést erre az ügyre, lehet, de lehet, hogy nem”, „akkor ez így jó lesz, mehet ki a cégnek”, „augusztus 20-ától 30-áig szabadságon leszek”, „én miért nem látom sehol a kérdéslistákat”), majd nekiláttam, hogy egy tegnapelőtt félbehagyottat befejezzek, felvettem a to-do listára, amivel a szakmai vezető hirtelen megbombázott, és szétküldtem néhány megnyugtató(nak szánt) mailt a többi munkahelyemre azzal, hogy szuper, de most nincs nálam a gépem, este elintézem.

Ekkor gondoltam, most már tényleg ideje lenne reggelizni, végül is elmúlt négy óra, de azt mondták, menjünk haza a fenébe, nem tiltakoztam nagyon, így legalább maradt itthon félórám, mielőtt elindultam volna a második munkahelyemre, tudtam enni pl. hallevest, amit nem neveznék halászlének, mert azt ki kell érdemelni, de legalább meleg, és fűszeres, így elnyomja az élesztő nélküli „kenyér” ízét, amin mostanában (négy napja) élek.

Szóval az itthon töltött nyugodt, de inkább ideges evéses félóra után ismét összekapartam magam, és felkészültem bookline-ilag, ez volt a nap fénypontja, hogy megjött a rendelésem, és azért kellett felkészülni, hogy tudjam az első kiadások évszámát, hátha nem jót rendeltem mégsem.

Na most ennek kapcsán az az álláspontom, hogy én, bár gyanakodtam, jót rendeltem. Csak nem jókat kaptam. Ide most beszúrok két rövid levelet, amelyeket útban a második munkahelyem felé fogalmaztam levezetésképpen, hogy fel ne robbanjon a fejem.

Kedves X Antikvárium! Kedves Y Antikvárium!

Valamiért késztetést érzek, hogy megosszam Önökkel: amikor én Bookline rögzítőként dolgoztam, a főnököm már a legelején megtanította nekem (talán túlzás a „megtanította”, helyénvalóbb a „figyelmeztetett” szó, mert nem vagyok hülye), hogy a kiadás éve rovatba (mily meglepő) a kiadás évét kell beírni, nem pedig a copyright évét. A kettő rettentő könnyen megkülönböztethető egymástól, már persze ha az ember tud olvasni. Továbbá amikor én Bookline rögzítőként dolgoztam, a könyvadatokhoz hasonlóan ugyanúgy elszámolt tételnek minősült a borítószkennelés is. Azzal, hogy ezt kifizették, varázslatos módon elérték, hogy ha nem volt más rögzítő által beszkennelt, pontosan egyező kép a könyvről (vagy ha nem volt elég szép, de tudom, hogy ez már túlzás), akkor fogtam magam, és beszkenneltem én ahelyett, hogy kiválasztom hozzá a listából egy másik kiadás borítóját, mert az épp megvan. Ha nem trollokat alkalmaznának adatrögzítőnek, akkor ma a futáraik is meg én is megspóroltunk volna egy utat a Margit körútra.

Kedves Z Antikvárium!

Valamiért késztetést érzek, hogy megosszam Önökkel: amikor én Bookline rögzítőként dolgoztam, nem csak azért nem ragasztottam soha vonalkódot antikvár papírborítóra, mert azt egyszerűen leszedik és kisétálnak a boltból a könyvvel. Ez a maguk baja. Hanem azért sem, mert elképesztő tahóság. Ez viszont az én bajom. Tudom, hogy egy ’69-es könyv antikvárius szemmel nézve sem réginek, sem értékesnek vagy izgalmasnak nem számít, de könyörgöm: mégiscsak egy jó állapotú papírborítóval rendelkező, első kiadású Szabó Magda hátuljára baszott oda a csíra rögzítőjük előre megfontolt szándékkal egy vonalkódmatricát. Ha hamarabb észreveszem, ezt sem vettem volna át.

Kedves Bookline!

Ügyes ez az új fóliázós rendszer, nyilván emiatt tartott öt napig összeállítani a szokásosan két-háromnapos átfutású rendelésemet. Ha nincs bookline-os múltam, és nem gyanakszom a teljesen következetlen kiadás éve / borítókép párosítások miatt, valószínűleg nem lettem volna annyire szarrágó, hogy kinyittassam a lehegesztett csomagot, és jóhiszeműen hazavittem volna valamit, amire nincs szükségem.
Szóval: köszi!

Na és mire ezzel megvoltam fejben, odaértem dolgozni.

Itt jött az, hogy a negyven foglalás mellé akkor beállítani a bankkártya-leolvasót, kinyomtatni előre kilencven jegyet tök más előadásokra, amelyek közül az egyiket menet közben át kellett árazni, úgy, hogy nem volt nálam egér (pedagógusok meg kréta, mi?), a touchpad ennél a programnál használhatatlan, és bármilyen akciót azon a laptopon úgy kell elképzelni, hogy klikk az indításra, aztán jó estét kívánok, egy pár perc türelmet kérnék, amíg feláll a rendszer… [várakozás] jó estét kívánok, még egy pár perc, nem értem, miért nem indul már… [várakozás] jó estét, igen, ők is sorban állnak, csak nem indul a program… és sokkal később felugrik a bejelentkezési képernyő. Aztán nyilván jött olyan, akinek ígértek valami nemlétező kedvezményt azért, mert megnéz valamit hetedikén, ami nincs a programban, majd mikor harmadszor kérdeztem rá, hogy mégis mit, és egészen biztos-e ebben, ÉS miután megjegyezte, hogy nem tudom a műsort? érdekes, pedig nem neki kellene jobban tudnia, azt is kibökte végre, hogy MÁRCIUS hetedike, valami olyan előadás, amiről még nem is hallottam, mert ÉN még nem kaptam meg a márciusi műsort, ezek szerint a közönségnek már kiment, hát ez az, ami érdekes. Az összevissza nyomtatgatások és a megbízhatatlan rendszer miatt három nézőnek egy másik előadásra adtam jegyet, ez már azután volt, hogy ők hárman eleve másmilyen jegyet vettek át, mint kellett volna, ide kívánkozik egy újabb rövid levél, Kedves Néző, ha valaki egy társulatból jegyeket tesz neked félre, akkor, akármekkora spanok vagytok, ne a társulati tag nevét mondd, hanem a sajátodat, mert azért lássuk be, van rá némi esély, hogy a saját nevén a családjának tesz félre ingyenjegyeket, neked viszont a tiéden, és csak szakmait, köszi, aztán végre mindenki átvett mindent, és akkor kezdés után már csak laza háromnegyed órát töltöttem ott azzal, hogy kibogarásszam, a kasszában lévő pénzből mennyi volt az aznapi bevétel, és mennyi a holnapi, a holnaputáni és a tizenhetedikei, lezárjam a bankkártyás fizetéseket, átszámoljak mindent még hatszor (mert közben megittam a kiállításmegnyitós pezsgőt), összetekerjem az infernálissá gabalyodott madzagrengeteget és egy körben megpróbáljam felvinni a laptopot, a terminált, a használati útmutatóját, a kasszát, a hosszabbítót és az elszámolást, számban az ajtónyitó mágneskártyával.

Elindultam hazafelé azzal, hogy bár hamarosan NAGYON fájni fog a fejem, de enyém a világ. Jövő héten kezdek az új munkahelyemen (nem, ez nem valamelyik másik HELYETT van, hanem MELLETTÜK), szép az idő, jól vagyok felöltözve (azt akartam írni, hogy jól nézek ki, de ez nem igaz, úgy nézek ki, mint egy kisminkelt barlangi hulla), és végre hazamehetek.

Természetesen mire elértem a Keletihez, sikerült találnom egy másik nézőpontot, ahonnan minden a lehető legfosabbnak látszik. Hallgattam (mert még nem volt időm lecserélni) ugyanazokat a számokat, amiken nyáron bőgtem, most meg már hányok tőlük, néztem magam a metróajtóban, a tükröződésben láttam, hogy vörös az orrom a bőgéstől, persze egyáltalán nem lepődtem meg, amint az agyam egy kis levegőhöz jut, jönnek a letiltott gondolatok, amik reggel még szépnek tűnnek, estére viszont egyszerűen nyomorultnak, akkor elkezdtem a napközbeni emocionális helyett az esti racionális alapokon nyugvó diskurzust a fejemben, hát egyáltalán nem lett jobb, rettenetesen sajnáltam és utáltam magam, ezért felmentem a Várba, ahol ezt tavalyelőtt már olyan remekül tudtam csinálni (hihetetlen, hogy még mindig itt tartok), nem tudtam olyan gyorsan sétálni és akkora szelet fúvatni az arcomba, hogy lehagyjam a gondolatokat, a kedvenc szobrom nem volt kivilágítva, haza is sétáltam.

Most nem érzem, hogy volt értelme annak, hogy három órája a konyhában ülök és írok. Ha holnap ugyanezt megcsinálom egy készülő projektemmel, nagyot lépek előre. Szopatós lesz ez a február (is), érzem.

(Az orvosom szerint pszichés, hogy évente csak egyszer megyek hozzá, és mindig februárban. Hogy akkor történt valami. Hát három éve valóban, de [visszaolvastam a blogomat] azóta inkább az a baj és minden bajok gyökere, hogy akkor NEM TÖRTÉNT SEMMI.)

Ez itt most, úgy érzem, elég szép példája egy jól működő elalvás előtti kimerítésnek. Megyek is.