Döbbenetes volt.

Három percig figyeltem, ahogy a Zsótér egy szék háttámlájára támaszkodik. A szék negyedik lába félig lelógott a dobogóról. Azt hittem, észreveszi, és visszább húzza, de nem. Aztán úgy voltam vele, nem lesz itt semmi, támaszkodjon nyugodtan (bár azért én figyelek).
Visszajött Tóth Péter. Gondoltam, mindjárt megigazítja, de nem. A rendezőasszisztens a maga egész termetével ráült a székre. Na, mondom, mindjárt észreveszi, hogy nem jól áll, ez tök logikus, mindenki észrevenné. De nem, moccantás nélkül ült rajta tovább. Néztem a lábat, néztem, azt mondogattam magamban, hogy úgysem lesz semmi baj. Aztán elhittem.
Aztán tíz másodpercen belül lezúgott a dobogóról.
Tőlem egy méterre.

Végigasszisztáltam, ahogy egy ember lezuhan.

Pöttöm korunkban Samy megkérdezte, hogy a kutyákat vagy a macskákat szeretem jobban. Már akkor is marha diplomatikus voltam: azt mondtam, azt, amelyik éppen a közelemben van. És komolyan gondoltam, hogy ez így igazságos, mindenki jól jár.

Hányni tudnék.

Kérdés: ha ma is élő magyar író szövegét szeretném teljes egészében felhasználni egy színházi előadáshoz (mármint nem betét lenne, hanem csak ebből állna), akkor meg kell-e kérdezni, illetve 1. ha nem, elég-e, ha csak kiírom a nevét a színlapra, 2. ha igen, 2.1. kell-e fizetni neki jogdíjat, 2.1.1. előadásonként-e, 2.1.2. egyszeri alkalommal fix összeget (-e), 2.2. mi a fenét csináljak, ha nem engedi, 2.2.1. átírhatom-e a szöveget, hogy csak tartalmilag legyen az övé, mely esetben 2.2.1.1. ki fog-e csinálni az ügyvédje, 2.2.1.2. fel kell-e tüntetnem, hogy XY nyomán, vagy ez olyan, mint a görög mítoszok, 2.2.2. haljak-e meg, 2.3. édes mindegy, mert senki nem veszi majd a fáradságot, hogy megnézze az előadást.

Ugyanez a kérdéssorozat vonatkozik a zenei betétekre.

Válaszaikat előre is köszönjük (reméljük, egyértelműbbek lesznek, mint a fitymaletapadás problémájának megoldása az indexes fórumon), telitalálatot elért olvasóink tárgynyereményben részesülnek.