Mindenki nyugodjon meg, van munkám.

Ez is csak a pofátlan szerencsém miatt, ami mindig az utolsó utáni pillanatban, de jön. Határozott idejű, decemberig szól, ami kiváló, mert addig pont tudok keresni olyat, aminek értelme is van, ÉS még rendesen fizetnek is közben, kölcsönzött munkaerő vagyok, a cégen belül pedig VV Levi a főnököm (Vadmalac Vőlegénye Levi, ezt úgy jegyezzétek meg, hogy még egyszer nem fogom elmondani).

Engem általában fel szoktak pörgetni a sokkollégás munkahelyek, az egyterű irodásak különösképpen (bele sem merek gondolni, hány egyetemet végeztem volna végül el, ha lett volna valami tanulószoba vagy ilyesmi. Vagy legalább kollégium), és hát ez az, és amit különösen szeretek, az a kiváló munkaerőnek levés, és ezt az utóbbi időben nem nagyon éreztem, itt viszont már nem kell hozzá sok, úgyhogy három napja pörgök, pedig csak négy órákat aludtam. És egyszerűen óriási, hogy 40 perc ebédidőm van, amikor haza is jöhetek, de pl. első nap bevásároltam, ilyen még nem nagyon volt, mindig a halál faszán dolgoztam, ahol semmi bolt nem volt a környéken, és ha lejár a munkaidőm, egyszerűen nem kell csinálnom SEMMIT, hát ilyet is meglehetős régen éreztem, igaz, még nem indult el a színházi évad. Ja, persze minden összeér mindennel, első nap már asszisztáltam Álmosd Phaedra kombitlanítási tranzakciójához, és a volt talpreflexológus-tanárom egy ügyletéhez is, mókás dolog hozzáférni adatbázisokhoz, ezt már az antikváriumban meg a különböző színházakban is megtapasztaltam. Ha még egy-két területre bedolgozom magam, egyszerűen MINDENKIRŐL tudni fogok MINDENT, és és és a tanúvédelmi programban, ha lehet kérni, mondjuk gyártásvezető szeretnék majd lenni, úgyis kijött a StandOut személyiségteszten (ami a karrierszempontból fontos erősségekre mutat rá) a Connector típus, valójában Connector-Advisor kombináció, meg is írtam Adélnak, hogy „sajnos kevés állásinterjún lehet villantani azzal, hogy tök jól ÖSSZEHOZOK embereket, és hogy ugyan nincs semmilyen szakértelmem, de szívesen OKOSKODOK”, valamiért nevetett, pedig EZEKRE az erősségekre megalapozott tudás nélkül valóban elég nehéz építeni.

Külön öröm továbbá, hogy új lakótársam, Szomszéd beköltözése óta végre sikerült kitakarítanom a hűtőt (muszáj volt, mert jött anyám). A hűtőtakarítási rutinomra viszont tényleg lehetne karriert alapozni.

A külföldre cuccolás amúgy nem lett elvetve, szóval ki mit lát, szóljon. Egyébként múlt héten kellett volna visszaszólniuk a Burger Kingből, a KFC-be sem vettek fel, szóval én már vendéglátásba jó eséllyel sosem fogok bejutni, pedig igyekeztem nagyon lebutítani az önéletrajzomat, és minden interjún szerettek, de lehet, hogy eggyel feljebb nem gondolták, hogy hosszú távra kéne tervezni valakivel, aki csak halott német katona nem volt (a KFC első körösön hangzott el), és van egy ősz tincse (tudom, hogy ti erről tudtok, de én most láttam először ezen a fotón, kicsit meglepett, azt hittem, legalább egyenletesen őszülök, persze akár szexi is lehetne, ha elöl lenne, vagy nem tudom. Lehet, hogy eltűnik, ha megint lesz pénzem, és tudok venni B12 vitamint).

Megint más: még dizájnolok majd meg effélék, de akit érdekel, segíthet tesztelni a fb timeline-t kiváltani szándékozó és minden egyebet a későbbiekben integráló weboldalamat, a jogosultsági körök beállítása volt különösen izgalmas, hát majd meglátjuk. (Illetve több izgalmas [=konstans agyfasz] probléma is felmerült, néhányat még mindig nem oldottam meg, de ebből csak kevés érinti az olvasókat.) (Na jó, van egy, ami érinti, akinek van hajlandósága segíteni a tesztelésben, csápolhat: bár elvileg már van jogosultságom a Disqus és a WP userek összefűzéséhez kommentszinten, én nem igazán látom, hogy ez hol valósul[na] meg.)

Majd még jövök, addig ki-ki elmondhatja, hogy mi van vele. Hamarosan visszatérek a szociumba, érdemes rákészülni!

Nos, mivel a bettemidleres bejegyzésnek még mindig csak a fele van meg (mennyire összeszedett és érzelemfeldolgozott lesz, muha), viszont felmerült itt a közelmúltban néhány érdekes kérdés, inkább szánok ezeknek egy külön bejegyzést.

Az előbb linkelt bejegyzés alatt fejtettem ki, hogy mennyire el vagyok zárva infóktól („Fogalmam sincs, mi a másik út, nem tudom, a normális emberek hogy csinálják. Abban biztos vagyok, hogy megőrjít, amikor egyszer csak elkezdenek nem beszélni dolgokról. Azt gondolnád, hogy megosztjátok egymással a felnőtté válás meg a közösségi élet dilemmáit, aztán egyszer csak BUMM, párkapcsolatba kerülnek, gyereket szülnek, és innentől kezdve nem veled dilemmáznak, te meg ott maradsz hülyén, tele kételyekkel, hogy emberek hogy ébrednek egymás mellett büdösen és koszosan, vagy ami még rosszabb, hogy lehet feldolgozni azt, hogy valaki elengedi a kezed, mert ők a problémáikat nem beszélik ki.), na de ha már itt ez a remek platform, akár kérdezhetek is. (Meg egyébként is, túl keveset kérdezek.)

1. (Ezt akartam igazából kifejteni a bettemidleresben, női dolgok címszóval, hát most inkább ilyen párkapcsolati dilemmáim lesznek, de ha úgy vesszük, ez is pont párkapcsolati és pont dilemma!) Ez csak az én – nem is túl körüljárt – megfigyelésem, vagy más is van úgy, hogy altesti intim förtelemítés után MINDIG ki kell irtani valami gusztustalan altesti betegséget is? Tényleg ennyit véd a szőr (mi elől? BTW, HÁNY FOKON KELL MOSNI az alsóneműt? erről már többekkel folytattam látszólag csak szar megoldásokba és megalkuvásokba torkolló végeérhetetlen vitákat), vagy inkább a förtelemítést általában frissiben követő coitussal van összefüggésben a baj? Lehet, hogy csak a P3 óta vagyok ilyen odafigyelő (pontosabban ez egészen biztos), meg előtte tényleg gyakrabban irrigáltam ilyen tejsavas cuccal vagy cickafark teával, de basszus, tényleg mindig ez van, most már a nyáltól is parázok. Rajtam kívül mindenki normális? Amúgy biztos, hogy van valami lappangó cukorbetegségem, de akkor is. Még lappang.

2. Ha már intim förtelemítés (mintha nem lenne bárhol intim, ezt csak úgy megjegyeztem): tegnap azt mondta valaki, hogy a leszbikusoknál mennyivel fontosabb ez, mert sokkal gyakoribb az orális szex. Mármint arányaiban, pontosítottam volna én, nem pedig az alkalmak száma, de ő azt mondta, hogy az alkalmaké. Megint csak nekem kell végiggondolnom, hogy mennyire voltak furák, akikkel eddig dolgom volt, de azért nem volt olyan alkalom, hogy ez elő ne került volna (minden más mellett természetesen). MI A VALÓSÁG?

3. Ha már tisztálkodás: itt írtam az Aninak a felkelős dilemmámról. Igazából azt gondolom, hogy az összes dilemmámra lehet azt mondani, hogy ha igazán szeretsz valakit, majd meglátod, és hogy majd ha valódi párkapcsolatod lesz, akkor ez egyáltalán nem lesz fontos, de ezzel TÖKÉLETESEN nem értek egyet, szerintem ez nem érvényes válasz. Soha nem lehet annyira valódi párkapcsolatom, amiben úgy érezném, hogy nem zavar, ha büdös vagyok. Volt már több reggeliszexes élményem, mármint úgy, hogy felkelés előtt, fogmosás előtt, de hát mit mondjak, nem valami könnyű úgy koncentrálni, hogy közben arra figyelsz, hogy merrefelé lélegezz (vagy épp ne). Azt hiszem, a Zemlényi harmadik könyvében volt egy olyan jelenet, hogy mindketten kisurrantak fogat mosni, mielőtt a másik felébredt volna, de basszus, ez nem együttélés, hanem együttizé, gályázás. Vagy vesszőfutás. Vagy mi. Minden áldott reggel ezt csinálni, jesszusom.

4. Ha már együttalvás: egyedül élő, egyedülálló emberek miért tartanak két garnitúra felhúzott ágyneműt az ágyukon? (Egyáltalán miért van nekik kettő?) Volt már, hogy ilyen kétgarnitúrás ágyban kötöttem ki, és utána komolyan kellett gondolkodnom, hogy velem most megcsaltak valakit, vagy ez valami divat.

5. Ha már… na, ezt hagyjuk is, szóval eleve hogyan képes bárki lefeküdni egy idegennel? Azt sem nagyon értem, hogy lehet megkívánni valakit, aki idegen, de mondjuk ezen túllépve, és akkor leszűkítve a kérdést lányokra: a szex az egy paraszimpatikus dolog, ha bármi másra koncentrálsz (eleve: koncentrálsz), vagy izgulsz, vagy stresszelsz, márpedig szerintem eleve BESZÉLGETNI egy idegennel van akkora stressz, akkor hogy a fenébe lehet élvezni, ha mégis megtörténik? Külön kérdésnek akartam, de pont ide illik, megint csak egy tegnapi sztori nyomán (jó kis nap volt): hogyan lehet valakinek orgazmusa, ha közben konkrét fizikai munkát kell végeznie, ami tökre nem paraszimpatikus? Értsd: például aktívan mozog közben. Megint én vagyok a nemnormális?

6. Ha már ellazulás és feloldódás: miért terveznek olyan lakásokat, ahol a vécé középen van, és nem egy igazán ritkán használt helyiség mellett? Komolyan ezzel teljen az életem, hogy naponta x alkalommal azt csekkoljam, hogy ki mikor merre jár, vagy hallgassunk konstans üvöltő metált? Nem hiszem, hogy szeretnék eljutni az együttélős bizalom olyan fokára, ahol nem zavar, hogy az egész lakás a csészében visszhangzó belső hangjaimat hallgatja. Tudom, tudom, majd ha gyerekem lesz, és úgy kell szarnom, hogy közben az ölemben ül. Na de az csak egy gyerek, akinek 3 éves kora után önvédő emlékmegsemmisítésbe kezd az agya. (Okkal!) Vissza az udvari árnyékszékeket!

7. Az együttlakásról: hogy lehet beköltözni valakinek a teljesen saját lakásába, és nem úgy érezni magunkat, mint egy ingyenélő nyomorult lelenc? És hogy lehet otthonunknak érezni valamit, ahová a másik már berendezkedett, és nem mondhatod azt, hogy beverek ide egy szöget, mert másik lakásának az értékét cseszed szét minden megmozdulásoddal? (A kurva drága teflonserpenyőkről nem is beszélve. Meg hogy mennyi vizet használok el a mosogatáshoz, és ne üssem már egymásnak a tányérjait, plíz.) Szerintem ezek nagyon gáz dolgok, különösen élénken emlékszem, mennyire nagy élmény volt, amikor a Mesterrel Poroszlón kempingeztünk, mert az volt az első olyan élményem, hogy végre semleges terepen vagyunk. (Azaz nem nála, végső soron, mert nálam sosem voltunk.) Illetve az én sátram volt, lehet, hogy ez hozzátett. Soha olyan felszabadult nem voltam, úristen, de jó volt. Ja, és közös hűtőből enni meg a másik főztjéből, hát az egy külön szám. Nagyon pontosan ki kell centizni az ilyesmit, hogy két egyenrangú fél maradjon egy kapcsolatban.

8. A pénzügyekről nem is beszélve! Mondhatja azt a partnerem, hogy váltsak munkát, mert a fizetésemből nem telik közös nyaralásra, és ő nem szeretné, hogy szarul érezzem magam a megszokott életszínvonalán? Ha én keresek többet (ennél jobban nem is tudnám eltávolítani magamtól a kérdést, elég nyomorú ember lehet, akinél én többet keresek, jó kis párkapcsolat lenne az), mondhatom, hogy mindenki ugyanannyit tesz a rezsibe, én meg a maradékomból megint egyetemre szeretnék járni? Ja, és hányadik randin kell megmondani, hogy diákhitel-tartozásom van?
(Ezek a kérdések mind felmerültek már korábbi beszélgetéseimben, nem mindig én hoztam fel őket, és nem, egyáltalán nem volt egyetértés a végén.)

9. Ez lehet, hogy már tényleg csak az én parám: hogy lehet beszélgetni valakivel, aki folyton ott van? Mindenről tud, ami velem történik, az olvasmányaim egy nálam intelligensebb embernek nem különösebben érdekesek (és miért jönnék össze bárkivel, aki butább nálam), akkor mi marad? Lehet, hogy tényleg olyasvalakit kell találnom, akit nem érdekelnek mások, és elszórakoztatja, ha másokhoz beszél, az már egyszer úgyis bejött („darabot írok a Stúdió K-ba, darabot írok a Hetényinek, mint dramaturg rengeteg kreatív feladatom van a Honvédnál, könnyen lehet, hogy mindhárom helyen rendezek jövőre, velem ezekről lehet beszélgetni, és kibaszottul nem érdekelnek a bébiszittelés meg a jegyszedés nem létező izgalmai”), őszintén mondom, ennél jobb kommunikációs kapcsolatom még sosem volt, engem érdekelt, amiket ő mondott, cserébe nem kellett azon görcsölnöm, hogy felhozzak valami izgalmas témát, ahogy azóta mindig. (Stockholm-szindrómás életem, nem vagy egyszerű.) Konkrétan látom, hogy unatkoznak mellettem emberek, és akkor elkezdek faszságokat beszélni, hogy ne legyen csönd. Pedig az a legjobb dolog, tudni hallgatni egymás mellett. Az már igazi bizalmas viszony. Arról nem is szólva, hogy akit érdekelnek a faszságaim, az már eleve gyanús. Arra már nem lehet felnézni (ízlésileg semmiképp).

TI EZEKET HOGY CSINÁLJÁTOK?

a barátság, kedveseim
visszafojtott sírás
és ezzel
megnyitom
soraim

Voltam még ősszel/télen egy ifjúságügyi konferencián, munkalelkesedősprojektes ügyekből kifolyólag, ahol egy Tari Annamária-előadáson hallottam (és tettem magamévá) a következőket: (többek között) az az egyik hátránya a fiatalok folyamatos közösségimédia-használatának, hogy az azonnali visszacsatolások miatt nem tanulják meg az érzelmeik feldolgozását, még annyira sem, hogy addig magukban tartsák, amíg hazaérnek, hanem mindent rögtön kiöntenek a virtuális térbe, és ott nézegetik meg alakítják a kortárscsoport (és az internet perverz népének) reakciói alapján.

Akkor ez egy ilyen újító és frappáns gondolatnak tűnt, amíg rá nem jöttem, hogy fogalmam sincs, mit csinál, aki nem ezt csinálja. Emlékeim szerint én soha nem dolgoztam fel magamban semmiféle érzelmet (bármit is jelentsen ez) – amíg nem a facebookon ventilláltam, addig blogot, korábban körleveleket írtam, amit meg nem írtam ki rögtön, az többnyire azonnal elszállt, a régi, hagyományos levelezőtársaknak már minden érzelmi fűtöttségtől mentes, szikár beszámolók maradtak csak. Amit én a ki nem beszélt érzelmekkel csinálni szoktam (és ez pontosan visszakövethető mind az apai, mind az anyai ágon, az összes ismert felmenőmig [kivéve talán nagyapámat, aki fantasztikus volt, csak hát kibírni volt nehéz], tehát lehet, hogy mintakövetés, de el sem tudom képzelni, hogy tudna valaki annyira kilépni magából, hogy egy pszichodrámacsoport segítsége nélkül feldolgozzon BÁRMIT), az vagy az azonnali zárványképzés, hogy rögtön leválasztom magamról a traumát, és igyekszem normálisan élni tovább az életem (aztán meg előveszem a cuccot, nézegetem, csiszolgatom, és nem megyek többet olyan helyre, ahol ilyenek vannak) (ez az Iszony, részben), vagy felduzzasztom, szaporítom, csinálok belőle egy orbitális, az aurámat is kitöltő gennybuborékot, és dagonyázom benne. Közben irracionális következtetéseket vonok le, és különféle szabályokat találok ki, amik szerint a jövőben élni fogok (és amíg ki nem pukkan a buborék, úgy is teszek) (ez meg a Gyász [csak ott nem pukkan ki], nem értem, miért nem inkább ezt tanítják, szerintem az irodalomoktatásnak meg a kötelező olvasmányoknak nem elsősorban az kellene hogy legyen a célja, hogy megismerjük a XX. századi paraszti életmódot meg az 50-es évek stíluseszközeit meg efféléket, hanem hogy az évezredes pszichológiai tudást olyan katartikus módon adja át, hogy az ember tudja azt mondani élete nyomorult pillanataiban: na bazmeg, megint azt csinálod, amit a Kurátor Zsófi, KURVA veszélyes, ha nem akarod úgy végezni, MOST AZONNAL beszélgess egy egészséges emberrel, hívd fel a barátaidat, zuhanyozz le és kezdjél magaddal valamit, te szerencsétlen nyomorék).

Ezzel az egésszel csak azt akartam bevezetni, hogy mennyi minden elveszett, amiről nem írtam, mert az utóbbi időben nem posztoltam a facebookra, blogba kevés lenne, az új weboldalamon meg még dolgozom, szóval hogy csomó fontos dolog már valószínűleg megíratlan marad (ezek leginkább különféle közéleti reflexiók és verbális agyvérzések), és ne gondoljátok társadalmi érdektelenségnek, hogy ebben az utóbbi eseményeket összefoglaló bejegyzésben ezekre már nem térek vissza [bár azt még nem tudom, hogy fogom megmagyarázni a gyerekeimnek, miért nem emeltem fel a szavam, amikor a kormány magánteherautók besorozásával próbálkozott, hogy felépítse az undorító kerítését, aminek undorító plakátokkal ágyazott meg], hanem a Bette Midler-koncertről szóló beszámolót bővítem ki fontos női kérdésekről való elmélkedéssel.

Ámde közben rám hajnalodott, Víta úgyis nemsokára telefonál, így mindez a következő bejegyzésre marad (ha meglesz még a késztetés). (Ki tudja, hátha újabb női problémákkal bővül a gondolatvilágom.)

Elmondom, miért tévedsz egészen biztosan, ha azt gondolod, hogy x. hónapra előre lefoglalhatsz egy rohadt drága színházjegyet, mert x-1. hónapban már rendben leszel anyagilag.

Mert ha azt gondolod, hogy x-1. hónapban rendben leszel, az a gyakorlatban MINDIG azt jelenti, hogy x+2. hónapban leszel EGÉSZEN rendben, akkor is, ha eltekintünk attól, hogy előleget vettél fel a fizetésedből, mégpedig ezért:

– Ami ehető volt a konyhában, eddigre megetted. A legrégebb óta tárolódó tésztákat és leveskockákat is. A következő vásárlásaid, amikor egyéb esetben csak valami alap romlandó dolgot vennél, mind úgy fognak kinézni, hogy basszus, megettem az összes SÓT, elfogyott a pirospaprika, nincs tojás, VENNI KELL. Mindent egyszerre. Ugyanez áll a leveszöldségre és a csirkeaprólékra – milyen jól jött egyszer a szűk hónapokban, amikor még lefagyasztott farhátat is találtál! Na, az már mind nincs, egy negyed zelleren kívül csak két fél vese van a fagyasztóban, amit már kétszer kiengedtél, de végül mégsem csináltad meg, mert nem volt hozzá rizs.

– Ami iható volt… Igen, megittad az összes teádat. Az összes ízt, azt is, amiről azt gondoltad, hogy veled és a három macskáddal fog megöregedni az albérletben. A tea ROHADT drága, ezért csak a leárazott feketét fogod megvenni, a zöldre csak következő hónapban veszed rá magad.

– Hónapok óta nincs festék a nyomtatódban, és ez most sem fér bele a tea miatt, pedig már kéne, mert a rohadt drága színházjegyet is ki kell nyomtatni, és a vonatjegyedet is, amit egyelőre csak telefonszámlára tudsz megvásárolni. Mire újra lesz elszórnivaló 4-5 ezer forintod, beszárad a nyomtatófej.

– Már hetek óta a tusfürdőddel mostál hajat, aztán az is elfogyott, maradt a szappan. Még jó, hogy karácsonyra kaptál egyet a munkahelyedtől, azt hitted, sosem fogod használni. De azért hiányzik a sampon, és most már ugye – elvileg – rendben vagy anyagilag. Ugyanez áll a sminklemosóra (a kézkrém néha csípi a szemed), és a fogkeféd is elég rusnyán néz ki.

– Ja igen, kellene még olaj, az is elfogyott fél éve, és kezdesz a nyakára hágni a (munkahelyedtől) karácsonyra kapott fűszeres (chilis-borsos) nagyon elit olívaolajnak, amitől különben is fura íze van a paprikás krumplinak.

– A kiló mosószóda, amit négy évvel ezelőtt vettél, szerencsére stabilan lassan fogy, de azért ha már megteheted, újra vennél egy adag mosódiót meg illóolajat.

– Rettenetesen eleged van az olcsó vécépapírokból és intim betétekből, ezért legközelebb valami nagyon sokrétegűt és csillivillit és színes-szagosat szerzel be. Amint kijössz a boltból, megbánod, de akkor már késő.

– Azt hitted, tavaly augusztusban végre megtaláltad a tökéletes nyári vászoncipőt, és ez így is volt, csak sajnos idén áprilisban kilyukadt az orra. Azóta szarul álló hosszúnadrág és edzőcipő kombinációban tolod, de most már kezd egy kicsit meleged lenni. (Pár hete megpróbálkoztál egy nagyon régi és kényelmetlen papuccsal, de olyan régi volt, hogy nem bírta a hajlítást, és a Jászainál egyszerűen eltörött.) Persze a nadrág miatt egyelőre inkább nem mozdulsz ki, de azért egyszer majd szeretnél.

– Hónapok óta lógsz embereknek nászajándékokkal és egyéb beígért dolgokkal, ezeket most mind egyszerre meg kell venni.

– Tavasszal kellett volna átültetned a (munkahelyedről búcsúajándékként kapott) bonsaiodat, és most már igazán nagyon kinőtte a tálkáját. Új kerámiaedény, különleges bonsaiföld, kavicsok, tápoldat – biztos lehetsz benne, hogy aki bonsait ajándékoz, az valójában el akar átkozni.

– Szerencsére az első fékpofákat olyan három csikorgós-felnikaristolós borzalmas hét után kicserélted, na most hogy a tűzoltás megvolt, ideje új hátsó gumit venni, mert nem látszik a bordázat. (Pedig már egész jól megy a farolás.)

– A nagydobozos C-vitamin még tartja magát, de az összes többi tablettád, ami életben tart, elfogyott.

– A banki egyenleged a számlavezetési díjak miatt átment mínuszba. Szerencsére a SuperShop kártyád, amivel tudtál venni két ingyen sajtburgert pár hete, ilyet nem tud.

És baszki, megírtam ezt a rettenet hosszú bejegyzést úgy, hogy csak a végén néztem rá a számlámra… már öt napja átutalták a májusi fizetésemet (ami azért csúszott, mert a színház még nem kapta meg a 2015-ös működési támogatást, és inkasszózták a tartozásait), csak elfelejtettek felhívni, pedig megígérték, hogy azonnal.

Megyek enni. Én sem értem, de a rohadék mázlim valahogy a végén mindig kihúz a szarból. Lehet, hogy lottóznom kéne.

Ha bárkit érdekel a téma (bár a nyitott zárás dacára egyelőre senki nem tett hozzá semmi konstruktívat), elmondom, mi az egyik nagy baj a beleöleléssel.

„A kisfiúhoz ragaszkodik – elveszíti a férfit.”

Ezt Müller Péter írja (tök másról, de amit kérdeztem, ahhoz valami nyakatekert, ámde tűpontosan ráhibázós módon mégis köze van), és elég velősen megfogalmazza mindazt (vagy egy kicsivel tán többet is), amit Berne ír a keresztezett tranzakcióról.

Nem tudom, mi a megoldás.

De letöltöttem a Sorskönyvet, amiben Berne állítólag pontosítja a duplafenekű tranzakció definícióját – remélem, találok benne valami használhatót.

Manipulálni persze nem hagyhatom magam – de mégis, pont az ölelésbe rondítsak bele, amikor valaki testrészenként beóvatoskodja magát a teázásba kávézásba? Akkor keménykedjek, amikor ő épp felfedi a gyengeségét? Hazudjak jégszekrényt egyetlen apró izére, hogy hosszú távra bevédjem magam?

Már megint itt vagyok meglőve ugyanott, valaki rakjon helyre.

#életem

Víta: nagy oleles

én: innen is!
ha nem kölcsönös, nem is ölelés!

Víta: ez igaz

én: csak hülyén széttárt karok.

Víta: nagyonrohog
elkepzeltem

én: én is 😀

Víta: de bizom benne, h nem hagynal hulyenszettartan acsorogni

én: ezt is elképzeltem, és szomorú! ilyet ne mondj!
az a legszomorúbb! BÁRKI hülyén széttárt karjaiba beleölelnék! (és ez nem csökkenti a tiéd értékét!)

Víta: van a Te nagylelkusegednek egy furcsa (es FELREERTHETO) iranya…
ezert jonnek a furcsa beszelgeteseid, asszem
a verbalisan szettart karok miatt
mert a legtobb ember szettarja, ha lat eselyt, h fogjon bele valakit…
nem?

Tanulság
Juditnaktól

Gondolkodtam a kengurun
Megint lombja volt a csöndnek
Nem erényem, hogy szívemben őrzöm
Sem ha versek oltárába szöknek
Szerelmem figyelj most elmondom én
Minden vászonra képzeleted vetül
S titkom máris virágporrá válik
Ahol a spiráltenger megszélesül
A szeretet titka: előbb szeretni
Hogy különbnek gondolj, mint amilyen vagyok
Ezért mondom, gyorsan és gyorsan
Akkor is, ha csak Kékszakáll jutott

Becsület / A kenguru / Védelem / Becsület / Nem porladok / Szerelmem, gyere / Janka / Ha gyerekkorban találkozunk / Él / Kötelék / Ha gyerekkorban találkozunk / Kötelék / Bolondvers

Teljesen elfelejtettem, miért nyitottam meg ezt a bejegyzésablakot másfél órával és két Gilmore Girls-epizóddal és két weboldalbővítmény-installálással ezelőtt.
Úgyhogy leírom a listámat arról, mennyivel vagyok jobb ember, amikor van mellettem valaki, aki fontos.

Á. Kimondták Kirk nevét, erről beugrott.
Hogy milyen szánalmas, hogy ez a terápiás sorozatom arra, hogy normálisan éljek. Tele van bolondokkal. És mind sokkal normálisabb és egészségesebb nálam.
Vagy nem tudom, lehet, hogy csak az a fontos, hogy a bolond emberek bolond barátai, amikor nem róluk van szó, mindig normális és ésszerű tanácsokat adnak.

(Ha összeszámolom, az évek során négy képernyőképet mentettem le magamnak a sorozatból. Azt hiszem, másikból csak egyet, amikor a House-ban megláttam a bögrémet. Az első Lorelai recepciós pultja volt, amit akarok. A második az egyik kabátja, amit szintén akartam, aztán rájöttem, hogy csak szegélyt kell varrnom a sajátomra. [Aztán rájöttem, hogy sosem fogok rá szegélyt varrni.] A harmadik egy ipari felmosóvödör volt – csak meg akartam mutatni Roxinak, hogy hogy kell rendesen összerakni, mert fordítva próbálkoztunk. És a múltkor Max könyvtámasza.)

De ez mindegy is.

(Lorelai harminckét éves a sorozat kezdetén. [Az őt játszó színésznő harminchárom.] És van egy tizenhat éves lánya. [Az őt játszó színésznőnek nincs. De ez kit érdekel.] Én is harminckét éves vagyok, és egy kicsit ijesztő, hogy ennek most utána kellett számolnom, mert már egy ideje így gondolok magamra, pedig még csak harmincegy.)

(A Mester harminckettő volt, amikor összejöttünk. Én huszonhárom. Csak azt akartam írni, hogy sosem jönnék össze senkivel, aki huszonhárom éves, de ÚRISTEN, ez KILENC éve volt. Abba kell hagynom a számolgatást.)

Á, eszembe jutott, hogy mit akartam MÉG* megírni.

((Már ebből gyaníthattam volna, milyen ember akar összejönni egy huszonhárom évessel? Egyáltalán, mi jön be a pasiknak [vagy bárkinek] egy fiatalabb és nyilvánvalóan sokkal ostobább izében? Meg kellett volna kérdeznem, amikor az ötvenötös kollégámmal smároltam huszonhét évesen.))**
(((Összesen három darab csók volt az életemben, amit önfeledten élveztem, az volt az egyik, amikor ő először. Mindhárom alkalommal biztos voltam benne, hogy a másik is akar engem. Egyszer tévedtem.)))

**Szomszéd, két hete: „De tényleg, miért nem jössz össze vele? Mert jóképű, van haja és lát? ÉS NINCS FÉL LÁBBAL A SÍRBAN?” Ismernek, és ezt szeretem.

(Kilenc éve egyfolytában a monitor előtt ülök vagy a BKV-n.)

Arra akartam kilyukadni, hogy nem ismerek senkit, aki ennyire normális lenne, talán a húgomat leszámítva, a többieket meg nem ismerem annyira, hogy tudjam, hogy viselkednének, mint Lorelai, amikor napokig szórakoznak azzal, hogy Kirk randira hívta, köpni-nyelni nem tud, de amit végül mond neki, azt tanítani kellene. (Senki nem lehet ennyire normális, miközben ennyire kattant.)

Amit *MÉG meg akartam írni: hogy sorra teljesülnek a gyerekkori vágyaim. De ez egyáltalán nem jó. Vagy gyorsan ki kell találnom új vágyakat.

Gyerekkoromban például úgy képzeltem, hogy majd örökké iskolába járok. OLLÉ! Alig pár évvel vagyok lemaradva. De miért nem diplomaosztót vizionáltam??

Gyakran játszottam(/-tuk) azt, hogy irodában dolgozunk. És IMÁDTAM, de ezt biztos leírtam, amikor titkárságvezető lettem, hogy mindennek megvan a tökéletes helye és tűhegyesek a ceruzák és fehérek a papírok és csukódnak a fiókok meg ilyenek. Ez mondjuk jó volt. (Nagyanyám öröksége.) Azt is játszottuk, hogy saját újságunk van, és írtunk cikkeket, vagy legalábbis úgy tettünk. Azóta módomban állt kipróbálni néhányszor, milyen, ha igaziból úgy teszek.

Úgy képzeltem, hogy ezermillió állat között fogok élni, hát ezt szerencsére sikerült pár év alatt letudnom egyben (a csúcsidőszakban egyszerre 21 rágcsáló és nyúlalakú, plusz a szobában rejtőző lisztkukacok). Bár lehet, hogy ezt übereltem, amikor véletlenül leolvasztottam a húsokkal teli hűtőmet a POSzT alatt (nem akarjátok tudni).

Ilyen klubszerűt is képzeltem annak idején, amit majd szervezek, mindenféle extrém programmal – na ez is bejött, csak nem úgy terveztem, hogy lasszóval kell majd befognom az embereket, mert a barátaim basznak eljönni meg dolgokat csinálni!

A rengeteg könyvhöz mindenképpen hozzá kellett volna képzelni egy lakást, ahol tarthatom őket.

Úgy rémlik, a napfelkelte gyakori látványa is szerepelt jövendőbeli életemről alkotott elképzeléseim között, de egész biztos vagyok abban, hogy ezt felkelés utánra, nem pedig LEFEKVÉS ELŐTTRE akartam időzíteni!

Nagyon későn biztos volt olyan ötletem is, de ez már nem gyerekkor, hogy színházban dolgozni – talán hozzá kellett volna tennem, hogy ez alatt nem jegypénztárazást értek.

Amik akartam lenni, sorrendben: 1. kertészmérnök (jártam agrármérnökire, az ottani legjobb barátnőm vezetékneve Kertész, csomószor voltam tesómnál a teaházban, ami az ÁVF-fel szemben van, ami a Kertészeti mellett van, bébiszitteltem a Corvinus rektorának, és nyáron kiszámoltam, hány hajnalkamagot kell ültetni egy cserépbe, hogy pont jól kijöjjön, szóval pipa), 2. kutatóorvos (ez még hátravan), 3. vállalkozó (ilyet csak egy hülye kíván magának, a legrosszabbat leszámítva ezzel szívtam eddig a legtöbbet, komolyan, bár imádom a számlázóprogramomat), 4. biológus és kaszkadőr (utóbbit talán letudhatjuk azzal, amikor három éve leestem a lépcsőről a szervizben, és maga alá temetett a számítógépem, persze nem akarom elkiabálni, pontosan tudom, hogy mindig van még mélyebb), 4. állatorvos (erről inkább ne beszéljünk), 5. író (MUHAHA). Meg azt is képzeltem, hogy mint a Lakótelepi mítoszokban a fordító, ülök az írógép fölött és azon merengek, hogy melyik szó fejezi ki leginkább azt, amit a szél a lankák zöldjével csinál.

Azt kell hinnem, hogy Békés Pál soha az életben nem fordított, ami nyilvánvalóan nem igaz, akkor mondjuk úgy, hogy kissé eufemisztikus a címadása, a Lakótelepi ordas nagy hazugságok helytállóbb lenne.

És ami a legrosszabb: arra vágytam, hogy legyen egy pasim, akiről senki nem tud, mert titokban tartjuk a kapcsolatunkat. Mert az milyen romantikus.

HÁT ÉN EGÉSZ EGYSZERŰEN NEM VOLTAM NORMÁLIS!

**((Ezt hallgattam, mielőtt és miután megcsókolt. Utána elég sokszor. De az az igazság, sosem értettem, miért mondja Bata István minden alkalommal, mielőtt ezt játsszák, hogy házasságtörés. Igazából most is úgy gondolom, hogy téved, amikor összemossa ezt a Hetedik levélrészletet az I. Hetedik levélrészlettel, ami Fáskertinéről szól.))

(Mióta ezt megfogalmaztam a legutóbbi Vadmalac-Szomszéd ivóspartin, azóta így csevegünk:
én: Érdekes, velem sosem beszélgetett párkapcsolatokról. Mondjuk ennek megvan az oka.
Szomszéd: Mert a tieid kibaszott titkosak! Mint a TÜNDÉRMESÉIDBEN!)

Szóval a lista.

Ha van mellettem valaki, aki fontos,
– kéthetente porszívózok
– minden este lemosom a szemfestékem
– naponta kétszer zuhanyozok
– rettenetesen halkan járok
– az ő tányérját is elmosogatom
– nem mosok este kilenc után
– beengedem, amikor hazaér
– gyakrabban és kreatívabban főzök
– minden nap többször szellőztetek
– viccesebb vagyok
– kipróbálok egy csomó új dolgot, csak hogy őt is rávegyem
– többet és hatékonyabban dolgozom
– sokkal kevesebbet alszom
– felébredek arra, ha nem alszik
– sosem kések a mérőállás-bejelentésekkel
– kedvesebb vagyok másokhoz
– több helyre járok
– gyakrabban cserélem az ágyhuzatot
– több filmet nézek
– nagyobb rendet tartok
– egyszerűen jólesik alkalmazkodnom hozzá
– jobb zenéket hallgatok
– jobban öltözöm
– jobb ember vagyok.

Ha van mellettem valaki, akinek fontos vagyok, az halálosan idegesít.

Márpedig azért élek, hogy legyen valaki, akinek elmesélhetem az egész életemet.
(Minél tovább megy ez a vegetálás, annál gyorsabban fog menni. „A Katalin utca lakói megértették végre, hogy mindabból, ami életük összetevője volt, csak pár helyszín, pár időpont és néhány epizód számított igazán, minden más csak kitöltötte a törékeny létet, mint egy nagy útra előkészített ládában a forgács, amely meggátolja, hogy megsérüljön a tartalom.”)

Annyira idegesített, hogy nem találom azt a csetelést, ahol Vadmalacnak beszámoltam a munkahelyi smárolásról, mert valami igazán fontosat akartam illusztrálni vele, hogy két órán át kattintgattam és bújtam idegesen az előzményeket, aztán fél hat lett, és le kellett feküdnöm, mert reggel előadás volt a Bethlenben.

Így ez a bejegyzés vég nélkül maradt. Nem mintha más lenne a vége, mint az eleje.

Mióta itthon dolgozom,

– reggelente nem az ébresztőmre, hanem hívásra ébredek
– nem aggódom a hajnali ötös lefekvés miatt
– sokkal kevesebb kenyeret és junk foodot eszem, és ezt nem gondoltam volna
– elmenni sampont venni ÓRIÁSI gigamegaprojekt lett, hiszen nehogy már csak erre beáldozzak egy órát, viszont
– sajnos az egyéb munkáim miatt ugyanannyiszor kell kimozdulnom, így ugyanolyan gyakran kell hajat mosnom, és a szennyes ruhám is ugyanannyi
– vettem egy BKV bérletet, mert ha kiesek a rutinból, nem bírom a bliccelés feszültségét
– 30%-kal nőtt a fűtésszámlám (ezen a problémán még dolgozom)
– a Tranzit 66%-kal otthonosabb lett (plusz két vendégpapucs)
– egyáltalán nem hallgatok semennyi zenét (senki nem telefonál mellettem)
– az emberek nagyságrendekkel kevesebbet posztolnak a facebookon
– ellenben valamiért még mindig azt hiszik, hogy délután négykor kiesik a kezemből a ceruza, és ráérek csacsogni, pedig ez sosem volt így (értsd: SOSEM, évek óta akármelyik este hétkor ugyanolyan döbbenten bírják mondani azt, hogy DOLGOZOL?!?, mint azt, hogy ALSZOL?!?, vagy hogy FORDÍTASZ?!?, ja, hát az nem munka, az csak a SZOKÁSOS, egyébként meg MIÉRT NEM PIHENSZ EGY KICSIT [1. mert azt akarom, hogy vége legyen, 2. eleve azért tartok itt, mert túl sokat pihentem, 3. mert folyamatosan baszogatsz, és ez a pihenőidőmből megy el, köszi])
– anyám naponta NÉGYSZER!!! felhív […]
– nem úgy kell kilopnom a napomból, hogy végigolvassam a híreket (mégis le bírtam maradni simicskaügyben, egy fél napra nem néztem oda, aztán már tele volt az internet)
– ismét rá kellett döbbennem, hogy hasznavehetetlen és szegényes a könyvtáram
– csak úgy izzik az ncore
– kezdem megint emberformájúnak érezni magam, bár egyelőre mintha csak mellből fogytam volna (mi másból).

Eddig ezek vannak.
Ahogy így végignézem, ez így egyben egy prokontra-lista. Leszámítva néhány egyértelmű prót vagy kontrát.
Tartottam némi egészségtelen mértékű befordulástól, de sajnos egyelőre erre nincs időm. Ami késik, nem múlik.
A kísérlet folytatódik.

addig is

(http://en.wikipedia.org/wiki/Herald_of_Free_Enterprise_disaster)

Úgy vagyok most, mintha meghalt volna valakim, akit nem ismert senkim, és ezért se vele nem tudom megbeszélni, se másokkal.

Ugyanezt érzem mindig, ha eszembe jut, hogy ha a húgom hal meg előbb, akkor mennyi olyan dolog lesz, ami kettőnké, és amit senki más nem fog tudni vagy megérteni soha. És ezek a dolgok belém fognak száradni, mert ha nem lesz közös barátunk elég, akkor soha nem fogok beszélni ezekről a dolgokról, és ez iszonyú. Ezt nem lehet átadni a gyerekeimnek, a nagyanyám érintését.

Márpedig nincs olyan érintés, ami magánügy. A világ összes érintését nyilvánosságra kell hozni és lépten-nyomon hirdetni.

Az érintések, ha benn maradnak, gennyes-gázos hólyagként robbannak fel. És benn maradnak. És odaszáradnak, és az ember kérge csak vastagszik belül.

Én ilyet soha többé nem akarok, úgyhogy mostantól mindent elmondok.
MINDENT.
(Az utód ellenségei reszkessenek.)