A beszélgetés legbizarrabb pontja az volt, amikor azt mondta, „legalább bólogassál”, mert ekkor derült ki, hogy nem csak a hangszórója nem működik, de NEM IS LÁTJA A CSETABLAKOT, ahová én folyamatosan írok neki, ekkor már túl voltunk több technikai részlet megtárgyalásán és legalább két közös nevetésen, hát ennyit az Ikrek apámról és az ő kommunikációs stílusáról, de persze nekem sincs mit kitennem az ablakba.

Csak azt akartam ezzel felvezetni, hogy milyen jó és mennyire kellett egy ilyen itthonülős beszélgetésszerű, elég régen volt ilyen élményem, hogy akarok mondani dolgokat csak a mondás kedvéért, és hallgatni másokat, igen, kell a szkájp az emigráns kistestvérekhez, ez most nagyon családias volt, sajnos anyu épp dolgozik, milyen vidám lehetne egy csoportos activityparti – mert én meg a kistestvért nem hallottam, de nem, nem ez volt a nap legbizarrabb beszélgetése, az egy egyszerű jóestéttel kezdődött, ami végül igen hatásos belépőben teljesedett ki, bár azt hiszem, helyesebb lenne lelépőt mondani, szerencsére a pc-m nem zuhant olyan mélyre, mert végül a kitekeredett végtagú rajtam ért földet, hát, legalább elég szánalmas lettem ahhoz, hogy jogtiszta oprendszer hiányában is megszervizeljék.

Fos ez a nap, annak ellenére is, hogy már a vállalkozói költségszámlára vásárolt vadonatúj gyönyörűséggel gépelhetek. Pedig reggel megvilágosodtam.

Az úgy volt, hogy még este áttettem a leggyakrabban hallgatott tizenegynéhány meditációmat a telefonomra, mert nem szeretem az éjjeli laptopzúgást. Általában már az első alatt bealszom, de mindegy, hát nyilván így is jó, pörögnek egymás után, amíg hajnalban fel nem ébredek, akkor lefejtem magamról a fülhallgatót, és alvás vissza. Nyugodtabban szoktam ébredni reggel, már ez is valami.
A telefon viszont kicsit egyszerű ahhoz, pontosabban én nem érek rá arra, hogy a meditációs lejátszólista mellé csináljak egy nemmeditációs lejátszólistát is, így amikor az összes zenét hallgatom, van, hogy egyszer csak katt, alfahang, és Domján László.

Már Budakeszi végén jártunk, amikor elindult az egyik, gondoltam, most nem váltok át, le kell szállni úgyis, meg lusta is vagyok. Igazából nem is emlékszem, hogy melyik volt az, csak fél füllel figyeltem.

És egyszer csak meghallom azt a mondatot, hogy „és mostantól kezdve minden reggel megiszol egy bögre meleg teát”.

Majdnem lehidaltam.

Amikor a kollégámnak elmeséltem, hangosan röhögött, de biztos vagyok benne, hogy rajta kívül senki nem értené. Mert nem nyilvánosan csinálom. Két albérlettel ezelőtt még a vízforralóm is kölcsön volt adva tesómnak. Három albérlettel ezelőtt a lakótársaim furán néztek rám, ha néha ittam egy bögrével.

De úgy két éve mindig teával indul a munkanapom. Aztán van, hogy délután is iszom egyet. Ha éjjel dolgozom, van, hogy miután megittam egyet, lefőzök egy adagot reggelre, hogy jó erős legyen, aztán felöntöm forró vízzel. (Ha kihűl, bosszús leszek.) Ha korán kelek, és még van negyedórám indulásig, teával olvasom az Indexet. Amikor egyszer beteg voltam, a Banjo Man azt mondta, főzött nekem a kedvenc teámból, én meg nem értettem, mi az én kedvencem? A Sonnen Sencha? A marcipános vörösoroszlános? Nem, a folyamatosan cserélődő Earl Grey-es dobozokra gondolt. Én egy TEÁZÓ EMBER lettem.

Mert még sosem hallgattam végig ébren egy meditációmat sem!!

Őrület.

(Na most vannak még azok a mondatok például, hogy fogyjál le, meg hogy megtalálod az ideális társadat. Egyedül azt látom logikusnak, hogy 1. egyébként még ennél is dagadtabb lennék, 2. megtaláltam, de elbasztam.)

Ezt most találtam, és hihetetlenül szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen barátaim vannak.
(Akikkel csetelhetek majdnem akármikor. Legalább.)
(Már nem is érzem magam annyira szerencsésnek.)

én: [videó linkje]
Vadmalac: de ugye nem kell, hogy tetsszen…
én: nem tudom
én nem néztem meg 🙂
Vadmalac: ez már milyen dolog
én: bocs 🙂
Vadmalac: így nem lehet átküldeni dolgokat
én: de, de. ezt hívják biztonságos adatküldésnek.
Vadmalac: neeem, ez felelőtlen adatküldés
bármi lehet rajta
lehet, hogy soha többé nem állok veled szóba, és nem tudod, miért
én: de ÉN megúsztam. ezért biztonságos.
Vadmalac: vagy, ami rosszabb, olyanokat küldök neked, hogy szétrobban a fejed
én: utolsó erőmmel még átküldöm neked a gyilkos viccet.
Vadmalac: a-a, már résen vagyok
én: senki sem számít a spanyol inkvizícióra.
Vadmalac: de én már ismerem a fő fegyverüket, mind a kettőt… hármat… á, kezdjük újra
én: nekem viszont jó az intuícióm, tudom, mikor fog pingvin robbanni a tévéd tetején.
Vadmalac: szeretkezz a pingvinnel!
én: BURMA!!
Vadmalac: 🙂 NE ESS PÁNIKBA!
én: öö, oké. végül is csak egy rekettyés.
Vadmalac: NI! (és most ez az utolsó szavam)
én: utolsó? mert nem találtad el a kedvenc színedet?
Vadmalac: a barna… nem, a kék ÁÁÁÁÁÁÁáááááááá……
én: ha haldokolsz, nem írod le azt, hogy ÁÁÁÁÁÁÁÁááááááá. csak mondod.
Vadmalac: kivéve ha az a vár neve

Lehet, hogy mégis van életem, csak elsiklom fölötte.

Műsorunkat rövid reklámmal szakítjuk meg.

Előre a lényeget, mert nyilván lesz, aki nem görget az aljáig:

Színészi jelenlét címmel negyvenórás színészeti tréningünk indul november közepén, elsősorban kezdők számára. Itt a link, nézzétek, terjesszétek, jelentkezzetek!

TOVÁBBÁ

Masszázsalapok címmel 28 órás kurzusunk keretében közérzetjavító masszázs- és mozgásterápiai módszerek alapjaival ismerkedhettek meg. Gyakorlatban! 🙂 Itt a link, nézzétek, terjesszétek, jelentkezzetek! Részletes tematika hamarosan.

Infó rólunk:

A Lēnō Artis jelenleg alapítványi bejegyzés alatt álló szervezet, mely előreláthatólag 2013 februárjában kezdi meg működését.

Alapítványunk legfontosabb célja mindenki által elérhető tudás összegyűjtése és továbbadása nemformális oktatási módszerek használatával és terjesztésével, és ezáltal olyan egyéni és csoportos képességfejlesztési rendszer kialakítása, amely hatékonyan elősegíti a szociális felemelkedést és biztosítja a társadalmi mobilitást.

Az alapítvány feladatai ennek megfelelően:

1. Hagyományos úton nem elérhető, témájukban vagy formájukban hiánypótló képzések megtalálása, szervezése, lebonyolítása, közvetítése és támogatása

2. A hazai nemformális és informális oktatás minőségének javítása, lehetőségeinek és módszereinek kutatása, perspektívájának szélesítése, kapcsolattartás és együttműködés egyéb, belföldi és külföldi nemformális és formális oktatási és képzési intézményekkel, ernyőszervezet kialakítása

3. Egyéni és csoportos önismereti és képességfejlesztés, tehetséggondozás támogatása

4. Társadalmi mobilitás és fluktuáció elősegítése pályaválasztási, pályamódosítási és munkaerő-piaci elhelyezkedés facilitálásával, munkavállalási mobilitás megteremtésével, egyenlő esélyek lehetőségének biztosításával, polihisztor hozzáállás népszerűsítésével, kulturális sokszínűség fenntartásával, nemzedékek közötti összefogás támogatásával

Az alapítvány feladatainak megvalósítása érdekében gyakorolt tevékenységek:
– képzések, klubok, önképzőkörök, börzék, workshopok, cserék, konferenciák, projektek szervezése, lebonyolítása, közvetítése, támogatása és utaztatása
– kapcsolatfelvétel, kapcsolattartás és együttműködés egyéb, belföldi és külföldi nemformális és formális oktatási és képzési intézményekkel, hálózat kialakítása
– a nemformális oktatás egyedi, visszajelzéseken alapuló minőségbiztosítási rendszerének kialakítása
– színvonalas oktatói bázis kialakítása és rendszeres fejlesztése
– a nemformális oktatás lehetőségeinek, módszereinek kutatása, részvétel konferenciákon
– erőforrások biztosítása az alapítvány céljait elősegítő projektek számára (elsősorban intellektuális, technikai és adminisztrációs háttér megteremtése)
– olyan művészeti alkotások és műhelymunkák létrehozásának támogatása, amelyek a képességfejlesztés jegyében születnek, kulturális értéket közvetítenek, társadalmi haszonnal bírnak, és alkalmasak az alkotó belső motivációinak kifejezésére, továbbadására
– bármilyen egyéb tevékenység, amely kézzelfogható módon elősegíti céljaink elérését.

És most folytatódjék a Büszkeség és balítélet utolsó, záró epizódja, mely egyben a befejező rész is.

Túlhajszolthétfő, idegbajoskedd, gyomorösszeugrószerda, tahócsütörtök, bőgőspéntek és lúzerszombat után úgy kellett már ez a menstruálósvasárnap, mint egy falat jófajta lipóti.

Nevetséges képmutatás az egész.
DRAMATURG
AKAROK
LENNI.
Regényeket, drámákat és forgatókönyveket írni, fordítani.
Színházban akarok dolgozni.

Lehet, hogy most álltam le a fájdalomcsillapítókkal.
Mert nagyon fáj.
Minden.
Hogy nem kellettem, ezért megtagadtam.

De igenis kigennyeztetem.
Hogy legyen úgy, ahogy eltalált.

„Azután éjjel hangosan elmormolta magának a könyv első mondatát. Amolyan litániát mondott így – ami adott esetben el is altatta.
Vajon én magam leszek-e saját élettörténetem hőse, vagy másvalaki tölti be ezt a tisztet: majd elválik – az itt következő lapokból kell kiderülnie.
– Vajon én magam leszek-e saját élettörténetem hőse – suttogta magának Homer.”

(Irving)

A tegnapi két duplafilteres teám után volt az esti enerdzsidrink, amitől egy órán át remegtem, ezen kívül pedig annyi eredménye volt, hogy nem tudtam megnyugtatóan eszméletlenre olvasni magam, majdnem felkeltem újra, de tudtam, hogy legkésőbb reggel hatkor, amikor is ledöntöttem az este beáztatott teát, most próbálom megállni, hogy ne főzzek, pedig hideg van itt az irodában, BIZTOS azért remegek megint és nem a koffein vagy a határidőim vagy a szekrényproblémáim miatt, de így is negyedóránként pisilni járok, ettől meg a folytonos kézmosástól száradok és repedek, vajon ha úgy döntök, hogy elég ebből az egészből, és új életet kezdek egy aluljáróban, nagyon szép lesz a bőröm? Szeretném.

„– Ez csak egy hullámvölgy – ráztam a fejem fáradtan.
– Tavaly szeptember óta? Gratulálok!”
(no comment, please)

Van egy megvetemedett ajtajú szekrényem tele cuccokkal, egy részüket még jó lenne használni, de nem férek hozzájuk, a többi pedig molyos, és fertőzi a többit. Ha megpróbálom kinyitni az ajtaját, lehet, hogy magamra rántom a szekrényt. És most olyan, hogy nem tudom eldönteni, ettől félek-e jobban, vagy attól, hogy esetleg most már örökké zárva fogom tartani.

A HP kapcsán fogalmaztam meg, hogy egy sorozatból én nem azt a részt szeretem legjobban, ami mondjuk a legizgalmasabb, a legjobban megírt vagy az egyéb legnemtudommilyenebb, hanem azt, amelyikben a szereplők az általam legszimpatikusabbnak, legideálisabbnak érzett helyzetbe kerülnek vagy abban vannak minél tovább.

És akkor miért is evidens, kell feltennem magamnak (elsősorban magamnak, szóval bocs, blog) a kérdést, hogy abból a valamiből, ami A kezdet, az Együtt, az Egyedül, a Barátok, a Remény, a Ketten és az Útvesztő című kötetekből áll össze, nekem minden kétséget kizáróan az ötödik a kedvencem? Miért nem bírok kilépni ebből az idegbajos létállapotból? (Miért nem akarok? Mi a kényelmes ebben nekem? Mitől félek ezen kívül?)

Bár mondhatnám, hogy reménytelen vagyok, és akkor nyugi lenne végre.

Vannak azok az emberek, akik szép lassan jönnek rá, hogy csak úgy teszek, mintha saját magam sokkal jobb kiadása lennék, ezek általában megtanulják némi összekacsintós cinizmussal kezelni a dolgot, és ha nem viszik túlzásba, meg is maradnak barátoknak.

Vannak azok, akiknek erre hirtelen kell rádöbbenniük, ezek általában egy (számomra) kínos epizód után azonnal lelépnek, aminek nem feltétlenül kellene így lennie, de nem fogok teperni senkiért, aki csalódott bennem, ugyan gyere már vissza, hadd bántsalak meg még egyszer, hadd verjelek át, na hát ezt nem.

És most jöttem rá, hogy van még egy kategória: akik rájönnek, de erről nem szólnak nekem. Úgy tesznek, mintha olyan lennék, amilyennek mutatom magam, és borzasztó ügyesen adnak olyan visszajelzéseket, amitől én azt érzem, hogy de jó, lehet, hogy ez tényleg igaz, mégsem vagyok annyira szar ember, megdicsértek, hurrá, és csak egy nappal később jövök rá, hogy az valójában gúny volt.

Egyelőre nem tudok vele mit kezdeni, mert fáj is, meg tényleg túlságosan egocentrikus vagyok ahhoz, hogy ilyen helyzetekben kívülről lássam a szituációt.

Szeretetéhség hozott ebbe a csapdába.

Mostantól még jobban figyelek.