web analytics
Legutóbbi hozzászólások
Archívum
Kategóriák

Monthly Archives: június 2014

Én vagyok a világ

Egyáltalán nem tartom elképzelhetetlennek, hogy a szétválasztott ikerpárok tagjai egész életükben érzik a másik hiányát. Legalábbis abból kiindulva, hogy én azt érzem, nem is lehetnék ennél egyebb és mindentkitöltőbb.

Amiből sajnos már kihalt

Sokat keresgéltem, csak rossz helyen, pl. pont itt a blogban is megvolt egy régi bejegyzés vázlatában, amire most véletlenül rákattintottam, az a párbeszéd, amire hivatkoztam:

2010.05.10.
T.: rájöttem, hogy érzelmes kérdésekben csak érintéses testbeszéddel kell komunikáljunk
folkus: na, az megy
legalábbis azt hiszem
de ezen én is elgondolkoztam
mégsem vagyok a szavak mestere 🙁
T.: igen, örülök, hogy ezt te mondtad ki

Nem nyitottam volna új bejegyzést ennek, ha nem kellene valahol kipuffognom magamból amúgy, hogy a dolgok MENNYIRE BOSSZANTÓAK mostanában. Mondjuk tegnap óta. Vagy mindig is. Nem tudom.
Jó, ha az ember egyszerre hozza be kétheti hírolvasós lemaradását, és nyolc nyestponthus cikket olvas el egymás után, amiből legalább öt Fejes László, aki egy seggarc, és a másik háromba is ő kommentel, akkor az már úgy megalapozza a napot. Meg Gobbit olvasni, mintha nem lenne elég a jelen. De még bőven azelőtt volt, hogy felhordtunk volna a negyedikre negyven széket a színházteremből meg harmincat a TÁP teremből, hogy IGEN, BASZDMEG? ÉS AZTÁN MI LESZ? felkiáltásokkal kurvaanyáztam a benyomott Szécsi Pál playlistet. Csak úgy.

Asszem, el kellene mennem vért adni. Vagy csak szerezni néhány piócát az agyamra.

Meneküljön, ki merre nem lát.

Így most jó, nem kell beszélni

Nehezen írok.

És sosem gondoltam, hogy ez probléma lehet, pontosabban sosem gondoltam bele, hogy mi az, hogy írás, attól eltekintve, hogy vágytam arra az életformára, ami ezt teljes időben lehetővé teszi. A nappal kelni, mire a család ébred, már megírni fél fejezetet, reggelizni, írni, ebédelni, csinálni valami egészen mást, és írni, ha már mindenki lefeküdt.

Abban a három hónapban, amíg nem volt állásom, kiderült, hogy ha nem kell semmit csinálnom, akkor nem is csinálok semmit, ez az első pont, ahol bukik a jövőképem.

Aztán: az utóbbi időben sokszor előfordul, pedig nem is haladok a fordításommal, hogy megírok egy fél akármit még napfelkelte előtt, és írok akkor is, ha már mindenki lefeküdt, de ez határozottan nem olyan jó érzés, mint ahogy én azt annak idején elképzeltem. (Valószínűleg ez az egyik fontos oka, hogy az egész életemre már nagyon sok éve, de ha visszagondolok, tulajdonképpen mindig is átmeneti állapotként tekintettem. Ami most van, az rossz, tehát ez még nem az igazi. Na de majd…!) Igaz, közte dolgozom még tizenpár órát. De ez mindegy is. Ha éppen valami blogbejegyzés ömlik kifelé, teljesen mindegy, hány óra van és hány óra mi után. Az a baj, hogy ez nem munka.

Valószínűleg a hozzáállásommal van baj. Még a magyar szakon sem volt ezzel különösebb problémám (ha az emlékeim nem csalnak): ahogy írtam, úgy jöttek a konklúziók sorra, mostanában viszont előre dolgozom, az anyaggyűjtés után vázlatolok, de egyszerűen képtelen vagyok mondatokba bővíteni a vázlatot (tömöríteni mindig tudtam, bővíteni rettenetesen nem, hiszen a tömörítésemben minden lényeges benne van, csak nem mondhatom el még egyszer ugyanazt!), amikor meg elkezdem, akkor másfelé megy az egész gondolatmenet, nagyon gyakran még a végkövetkeztetés is!

Egyszerűen spontán írok jól, és megpróbálom ezt megváltoztatni, hogy egy magasabb szintre emeljem.
Csak így lentebbről indulok.

Kérdés, hogy ez jó lesz-e.

Írva gondolkodom! És amikor fejben megírok valamit (mindig, nagyon gyakran), akkor leülve már nem írhatom meg ugyanazt még egyszer, de ha nem ugyanazt írom, nem ugyanazzá állnak össze a dolgok.

Nagyon jó ez a tulajdonság valamire, csak még nem látom, hogy hogyan tudnám kihasználni.

Nem írhatok folyton gondolkodás helyett!
Pont amikor kezdeném kidolgozni a pillanatban levés projektemet. Hogy mindig csak azt csinálni, abban lenni, arra gondolni, ami van. (Persze lehet ezt úgy is, hogy amikor írás van, csak az írásra koncentrálni. Ami nevetséges, mert az írás a papíron gondolkodás.)

Ez megint furcsa, vagy csak rossz megfogalmazás, mert amikor spontán írok, egyáltalán nem gondolkodom. Hanem jön. A gondolás meg a gondolkodás fogalmát lehet, hogy jobban meg kellene különböztetni. Tehát gondolva írok (vagy írva gondolok, inkább), nem pedig gondolkodva, így fordulhat elő, már ha hiszünk Vadmalacnak, hogy írásban mindig flörtölök*.

És tulajdonképpen élőben is, ha nem figyelek.
(Sajnos ha igen, akkor mindig kiderül, hogy nem akkor kellett volna. Vagy nem arra.)

A pillanatban levés az én írásomnak egyáltalán nem tesz jót. Igazából ez a bejegyzés egy ilyen pillanatról akart szólni, de nem tudtam hozzáfogni. Nem egy olyan pillanatról, amibe bármikor újra bele tudom élni magam, ha elképzelem, mi vezetett oda, vagy milyen mondatokat mondtunk közben. Ezek amolyan kétértelmű pillanatok valószínűleg, ha fel tudom őket idézni. Tudom, hogy mit gondoltam, és ehhez képest mi volt, ami történt. Így kettő. Vagy kétsíkú. Plusz még a többi szereplő síkjai.

Ebben a mostani pillanatban nem gondoltam semmit. (Jó rövid pillanat volt mondjuk.) Előtte meg utána igen, és fogalmaztam is mondatokat, és zene is ment a fejemben, de nagyon tudatosan végül sikerült elérni, hogy egy pillanatra ne legyen semmi. Pontosabban hogy minden egyértelmű legyen.

Nem terveztem az elindulást, csak követtem egy sünt, és ha már ott voltam a kapunál, gondoltam, kinézek, mégsem lehet, hogy olyan messziről jön ez a zene. Elmentem a sarokig, messzebb nem, mert nyitva hagytam a kaput. Aztán visszafutottam.

Aztán már csak a kulcsért nyúltam be, kívülről zártam és elindultam. Futottam. Éjszaka volt, én hosszú pizsamanadrágban, átlátszó fehér felsőben és bugyi nélkül. Összevissza kötött hajjal. Futottam, kifulladtam, sétáltam, újabb utcákba pillantottam be, hátha tényleg csak egy magánházból jön a zene, az nem lehet, hogy olyan messziről idáig hallatszik, és mindig máshonnan visszhangzik.

Nem tudok addig futni sajnos, hogy leálljon a gondolkodás, mindig csak addig, hogy majdnem, de akkor leáll a tüdőm is, és meg kell állnom. Az egyik ilyen leállás egy útkereszteződésben volt, körbefordultam, és teljesen egyforma utcák szűkültek mind a négy irányba. Csönd volt, levegő, hűvös, ziháltam, és minden egyértelmű lett.

Utána persze éreztem, hogy ez valami volt, és elkezdtem fejben blogbejegyzést írni róla. Aztán mentem-futottam tovább, de akkor már célja volt, úgy döntöttem, ha megtehetem, elmegyek a színpadig, legalább látótávolságra, érdekelt, hogy ez a nyávogás tényleg karaoke, vagy valaki ezt így gondolja műsornak. (Az utóbbi.) Futottam úton, járdán, végül odaértem, jó messze megálltam, felnőttek táncoltak, kamaszok a sötét játszótéren bandáztak, a zenekar örökzöld slágerek kétperces rövidítéseiből mixelt össze egy több órás műsort (apám hajnali kettőkor még mindig nem aludt, nem mondom, hogy a város másik vége, de elég messze. Abban a megnyugtató nagy csöndben messzire terjed a hang), a dobos kinézett rám, ott álltam átlátszó pizsamában. Ma már nem mennék ilyen helyekre, de gyerek- és kamaszkorom létélményét újra átéltem. Nem tudtam, hogy volt ilyen létélményem, de azt igen, hogy van ilyenem, hogy előre nosztalgiázás. Hogy van valami zenés dzsembori, én meg mellette vagy benne vagyok és csak figyelek, hogy majd hú, egyszer milyen jól fogom magam érezni egy ilyenen. Hú, mennyire jó lesz, ha már elengednek egyedül, és így fogok bandázni a barátaimmal. (Sosem tettem, vagy ha igen, az egész más volt.) Hú, mennyire jó lesz, ha már nem leszek gátlásos táncolni, mert minden apró mozzanatot előre begyakoroltam. (Hah.)

Sosem lett volna olyan jó, mint elképzelni, ezt tudom. Másképp lehetett volna az.

De ahogy ott álltam, otthonérzésem lett. A helyemen éreztem magam. Kívülről voltam a pillanatban, vagy nem tudom, lehet, hogy csak mások pillanatát néztem kívülről, és az enyémben, a megfigyelő pillanatában pedig teljesen részt vettem. De nem gondolkodtam, sem benne, sem előre, sem hátra.

Hazafutottam. (Már amennyit bírtam. Fél kereszteződéseket.) Rájöttem, hogy én vagyok, és én vagyok a legtöbb, ami lesz, és erre kell koncentrálnom. Még nem fogalmaztam meg, már csak otthon, amikor csuromvizesen bedőltem az ágyba anyám mellé, és a zene hangosabban dübörgött, mint amikor ott álltam a színpad mellett, hogy jobban kell szeretnem magam annál, mint hogy beérjem azzal, ami. (Ezeket persze tudja az ember, de egész más, amikor érzi is, és érzi azt, hogy ez igenis lehetséges.) És ezt elmondtam még néhányszor, mert az igazán fontos felismeréseket mindig elfelejtem, ha nem figyelek (és ilyenkor nem figyelek, ezért juthatok felismerésekre). És a dalszöveget is elismételgettem, ami hazaúton kattant be, amikor próbáltam a futásra koncentrálni és a testemre, de az elég rossz volt, próbáltam arra koncentrálni, hogy kifussam magamból a mindent, akkor meg Foer jutott eszembe, hogy igazából még kigondolkodnom sem sikerült, bár volt néhány pont, amikor azt éreztem, hogy le tudnám hagyni a bennem futó démont. Ha kicsit jobban futnék. Persze akkor a démon is gyorsabban futna.

(Ezt találtam most az előbb linkelt bejegyzésben: “ÁTGONDOLNI nekem az esetek többségében azt jelentené, h _elképzelem_ a dolgokat??” És igen. Sokféleképpen. Nagyon ritkán van, hogy valami váratlanul ér, mint amikor pár hónapja egy állásinterjún öregnek neveztek, vagy amikor a majdnemvolt lakótársam elmagyarázta, hogy muslicákat tenyészt. Úgy képzelem, hogy a lehetséges forgatókönyvek egy középpontból kiindulva sugárirányban távolodnak, van egy kör, amin belül vannak a racionális történések, és ezek sokkal közelebb vannak egymáshoz, mint ha a körön kívülre csúszunk valamelyik vonalon, és azok egymástól. Tökéletes ellentétben álló forgatókönyveket mindig ugyanolyan valószínűnek látok, és végig is gondolom mindet, de az abszurdba már csak néhány szálat követek, nyilván a sajátjaimat, az abszud meg pont attól abszurd, hogy valaki más hülyesége, és soha az életben nem jutna eszembe.)

Szóval úgy döntöttem, arra koncentrálok, amit a fejemben hallok. Önkívületi állapotban futni még mindig jobb, mint bárhogy máshogy futni. A négy sor, ami bekattant még a színpadnál, valahonnan nagyon mélyről jött. Szoktam szomorkodni azon, hogy mióta internet van, és mindent letöltöttem mp3-ban, már nincsenek olyan múltba süllyesztős flasheim, mint amikor egy-egy elfelejtett számot megtalálok véletlenül. Na hát ez egy ilyen elfelejtett volt, és oka is volt annak, hogy a múltban maradt. Négy sor ugrott be, elsőre egy-egy szóban nem is voltam biztos, de amikor tudatosult, hogy mit éneklek fejben, rögtön tudtam, hogy ez megoldás valamire. Vagy üzenet. Recept. Megoldás MINDENRE. Nem tudtam, mi ez a dal, ki énekli, nem tudtam a többi sorát sem. Ennyit horgászott ki az agyam a háttértárból. (Szerencsére.)

Volt olyan pont, ahol repültem. Attól is, hogy tudom a megoldást, de inkább attól, hogy így is lehet. Vagy lehetne. Hogy csak rajtam múlik. Hogy nem biztos, hogy másra kell koncentrálnom, amikor nagyon el akarok érni valamit, hanem most már tartok ott, vagy most már mindegy, vagy tényleg egyszerűen csak megengedhetem magamnak, hogy ne koncentráljak semmire. Rosszabb tényleg nem lehet, mint amiket elképzeltem. Ha pedig kívül kerülünk a nemabszurd körön, akkor jogomban áll nevetni. Akkor nincs miről beszélni. (Így nem dolgozom az Átriumban egyébként. :-))

Repülés közben nem lehet írni. Megmondta ezt már a magyartanárom középiskolában, csak más szavakkal, hogy a banális és a távolságtartó között hogy lehet egyensúlyozni, szóval tudni tudom, csak csinálni nem, egyelőre, úgy látszik. Egyféle vagyok, és még nem találtam ki, hogy ez az egyféle mire alkalmas.

Na.

Ugye nem kell mondanom, hogy egyáltalán nem ezekről terveztem írni.

 


*Ebben a privátcsoportos fb-beszélgetésrohamban merült fel legutóbb (nem először), ez is nagyon tanulságos:

folkus
április 15. · Budapest
Valaki most azonnal legyen itt és segítsen, mit kell válaszolni annak, aki ezt írja a lakótárskeresős bejegyzésemre, hogy

“Hm. Es egy hetero pasival nincs kedved randevúzni? Ez is komoly.”
és amikor én azt írom neki, hogy
“lakni! lakni kell.”
akkor megkérdezi, hogy
“akkor negativ?”

Én ezeket a helyzeteket NAGYON NEM KEZELEM JÓL!!
Segítség!!
Ez ma már a harmadik traumatikus kommunikációs félremenésem lesz, ha nem írok rögtön valami vállalhatót!

Víta
a kerdesere valaszolj! nem olyan bonyolult az! 😉
április 15., 21:13 · Tetszik

folkus
lófaszt nem!
április 15., 21:13 · Tetszik

folkus
az? igen? most igen? egyelőre igen? negatívabb nem is lehetne?
MIÉRT VER ENGEM AZ ISTEN!!
április 15., 21:14 · Tetszik

Víta
nem akarsz?!? akkor barmelyik! (de csendben kerdezem: eggyel sem? miert?)
április 15., 21:17 · Tetszik

folkus
az lett, hogy
“randévú az. lakás nemaz. :-)”
elbaszott társadalom, ami ilyenre kényszerít. elbaszott facebook.
április 15., 21:17 · Tetszik · 1

folkus
most meg azt írta, hogy “kár… :-)”
ERRE mi kell írni? én is sajnálom? nem sajnálom!
bocs? nem csinált semmit!
majd legközelebb? NEM lesz legközelebb!
VÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ
április 15., 21:18 · Tetszik

Elvetemült
jesszus ennyire még én se kezelem rosszul, ha tetszem valakinek, pedig azt hittem esélyes vagyok valami világcsúcsra
április 15., 21:20 · Tetszik

folkus
írtam egy szmájlit. ez biztatásnak számít? hiú reményeket kelt? vagy olyan, mintha kiröhögném? (ha nekem írna ilyet valaki, biztos lennék benne, hogy kiröhög.)
április 15., 21:20 · Tetszik

Szomszéd
jesszus 🙁
április 15., 21:21 · Tetszik

folkus
JAJJAJ, azt írta a szmájlimra, hogy “pedig komolyan gondoltam volt…”!!
KELLETT NEKEM elszmájlizni!!!
április 15., 21:22 · Tetszik

Elvetemült
mi a probléma tulajdonképpen? 🙂
április 15., 21:22 · Tetszik

folkus
hogy mindjárt lefordulok a székről. én nem bírom ezt a stresszt, hogy emberekkel kell beszélgetni.
április 15., 21:24 · Tetszik · 1

Szomszéd
vazz, mi lenne ha végre olyannal is kezdenél aki kezdeni akar veled:)
április 15., 21:24 · Tetszik · 1

Elvetemült
még nem derült ki, hogy ember-e
április 15., 21:25 · Tetszik

folkus
annyira elvoltam magammal, hogy nem vettem észre pár kommentet.
@Víta: nem, eggyel sem.
@Szomszéd: valószínűleg kihalnának a dinoszauruszok.
@Elvetemült: kevéssé ismerem.
április 15., 21:29 · Tetszik

folkus
azt lehet írni erre, hogy ÉN IS?
április 15., 21:34 · Tetszik

Elvetemült
mi a cél? ha azt akarod, hogy abbahagyja, akkor ne válaszolj.
április 15., 21:37 · Tetszik

folkus
tök jól megy, mert eddig nem válaszoltam. de ez nem bunkóság?
Vadmalac szerint hülyeség volt a szmájli, csak ő gtalkon izélget ahelyett, hogy bedobná az agyát a közösbe.
április 15., 21:39 · Tetszik

folkus
az a cél, hogy egy kedves, nembunkó, nemrandizós valaki legyek és maradjak.
április 15., 21:40 · Tetszik

Elvetemült
ismerős/barát/fontos ember valamiért neked? ha nem, akkor NEM bunkóság nem válaszolni.
április 15., 21:41 · Tetszik

Elvetemült
ha kedves vagy, hitegeted. átvered. (jajj de bölcs vagyok ma este)
április 15., 21:42 · Tetszik

folkus
távoli, felületes ismerős.
április 15., 21:43 · Tetszik

folkus
EZ A BAJOM NEKEM IS
április 15., 21:43 · Tetszik

Vadmalac
Akkor ezennel itt is a nem válaszolásra szavazok.
április 15., 21:47 · Tetszik · 2

Víta
hehe, szerintem folkus inkabb randizik vegul egy aligismert nembiztoshogyemberrel, mint elmulasszon egy utolso szot 😀
április 15., 21:48 · Szerkesztve · Tetszik · 2

folkus
HEHE
április 15., 21:49 · Tetszik

folkus
ez egy valós veszély!!!
április 15., 21:50 · Tetszik

Fogalmazó
Menj randizni, hátha azzalmegoldódik a lakótárs is. De lefjobb ha nem snileyzol neg titokzatoskodsz, hanem rövid tőmondatokban beszélsz vele. Mégrövidebb, mégtőbb mondatokkal.
április 15., 21:58 · Tetszik · 1

folkus
most, hogy Víta lájkolta a nemválaszolós meg a válaszolós javaslatot is, szeretném, ha kinyilatkoztatna!
április 15., 22:02 · Tetszik

Fogalmazó
Szerintem Víta küldjön egy smileyt. Szombati szociopartyra feltétlenül hívd a fazont, majd ott eldöntjük mi legyen vele.
április 15., 22:04 · Mégsem tetszik · 6

Fogalmazó
Esetleg mindenki rajzolhat sad meg smiley faceeket a neve mellé egy táblára.és ha győz kétharmaddal, válaszolhatsz neki.
április 15., 22:05 · Mégsem tetszik · 4

Gyaur
ez a Halállista nevû szociális interakciód 5 perc után konvergált brazil szappanoperához. Lista de la Muerte S1E7: Habriela Kósza de Muerte új társalkodó után néz
április 15., 22:06 · Tetszik · 8

folkus
társalkodjad te is ide az élettapasztalatodat. az enyém diszfunkciós.
április 15., 22:10 · Tetszik

Fogalmazóné
A kinevetős smiley nekem nagyon tetszik!
április 15., 22:11 · Mégsem tetszik · 1

Fogalmazó
@Gyaur
Én várom, hogy felbzkkanjon egy gonosz iker, vagy egy amnéziás
április 15., 22:12 · Tetszik · 1

Víta
nagyooooon 😀 @Fogalmazó felvetesere! 🙂
egyebkent nem ertem, miert toltjuk egyre tobben az estet egy alig ismert csavo csetelesevel. ezert lajk a nemvalasz. Fogalmazó valaszolos valaszaban a tomorseg lajk. pl: “kedves akarok maradni veled, de biztosan nem randizok, szoval NE vedd flortnek. (es enyem az utolso szo, addig kuldom a szmajlikat, amig nem hagysz beken)”
április 15., 22:13 · Tetszik

Víta
ok. ez nem tomor. de sztem igaz es kifejezo.
április 15., 22:15 · Tetszik

folkus
VELEM töltitek az estét. ez pedig jó. köszönöm.
április 15., 22:16 · Tetszik

folkus
(na, ezzel tuti megöltem a bulit.)
április 15., 22:17 · Tetszik

Víta
🙂
persze, Veled. de akkor arrol beszelgessunk, TE miert erzed egyaltalan szukseget valaszolni, es hogy segitsunk tuljutni NEKED ezen…
(buli, mi?!? 😉 😀 )
április 15., 22:20 · Tetszik

Vadmalac
“Nem, de köszi.” Szerintem ez lehetett volna tömör, de valamilyen szinten kedves válasz. Legalább is én mindig úgy érzem, ha megköszönöm, akkor kedves voltam. folkus, persze te úgy gondolnád, hogy ezzel is kicsúfolod…
április 15., 22:20 · Tetszik

Víta
ha valaki gázul “csajozik”, miert gaz ezt tudatni vele?
április 15., 22:22 · Tetszik

Víta
(meg mindig arrol beszelgetunk, MIT kene irni, nem arrol, hogy MIERT is kene! ez hiba. felreviszi szegeny lanyt sztem 🙁 )
április 15., 22:25 · Tetszik

folkus
azt írtam, hogy “ez kedves. de egészen biztosan nem.” remélem, nem fogja megkérdezni, hogy MIÉRT nem, és nem kezd el énközlésekkel kommunikálni, mint Attila, amikor nem értem rá találkozni vele, miszerint “minden kosarat egyfajta pofonnak érzek tőled” (és nem, ez egyáltalán nem randitalálkozás lett volna).
április 15., 22:25 · Tetszik

folkus
lehet, hogy én kaptam túl sokat abból, hogy szólok és nem válaszolnak, köszönés nélkül teszik rám a telefont és hagynak ott cseten, amikor én még mondanék valamit. tudom, hogy nem mindenki visszajelzésfüggő, de nekem ezek elég rosszak.
április 15., 22:27 · Tetszik

folkus
voltak.
április 15., 22:28 · Tetszik

folkus
azt írta vissza, hogy “okes, megertettem! :-)”
április 15., 23:19 · Tetszik

folkus

nem szmájlliztam neki vissza

április 15., 23:19 · Tetszik · 1 · Előnézet eltávolítása

folkus
(azt hiszem, több interventionre való anyag gyűlt itt össze.)
április 15., 23:59 · Tetszik

Bátorcsaj
Ahh de sajnálom, hogy csak most értem ide úgy igazán. Jobb volt ez a műsor, mint Popper Péter fiatalokkal pszichodrámázós tévéműsora annakidején. Ahol szintén ki lehetett próbálni mindenféle verziókat, hogy mi lenne, ha…
április 16., 16:46 · Tetszik

Bátorcsaj
https://www.youtube.com/watch?v=L1UBa3EwmGc
SZÓKIMONDÓ 1.
kamaszproblémákat boncolgató műsor 1997 környékéről; Popper Péter és margitos fiatalok; szituációk, beszélgetés, konklúzió
április 16., 16:49 · Tetszik

Szomszéd
boldogok a lelki szegények 😀
április 16., 17:15 · Tetszik

folkus
hehe, 6 percnél nem a xénia lázos Jocó csacsog Fenyő Ivánnal?
április 16., 18:13 · Tetszik

folkus
egyébként visszanéztem az archívumot, Vadmalac szerint 2010-ben flörtöltem fb-on a csávóval, ezzel mondjuk nem értek egyet, én csak levezettem neki egy elméletet, de ha ezek a dolgok ilyen traumatikus izékbe csúcsosodnak több év elteltével, akkor mostantól a lista de la muertén kívül ki se nyitom azt a nagy pofámat egyáltalán.
és bocs mindenkitől.
április 16., 18:30 · Tetszik

Rajzolj pöcsöt a plakátnak

Tegnap az volt, hogy amíg én a körút egyik oldalán áztam szarrá, a másikon ment egy nem pont ilyen esernyő:

De körülbelül ilyen gyönyörű volt, csak a wasabizöld (most tudtam meg, hogy ez az, rákeresve) nem egész cikkekben volt, hanem sávokban a karimáján és a húrokon(?) (ebben viszont még mindig nem vagyok biztos, pedig Vadmalacnak már elmeséltem tegnap).

Szóval rögtön belém lövellt, hogy nekem ilyen KELL! Hogy rettenetesen akarom. Hogy végre egy ernyő, ami tetszik. Hogy ezt aztán nem lennék rest használni. Akár napsütésben. Mindig. Vennék egy külön táskát, hogy beleférjen.
Ilyenek.

Ebben az a különösen szép, hogy gyűlölöm az ernyőket, hogy fogni kell, vinni kell, nem akkor kell, hogy mások ROSSZUL HASZNÁLJÁK, hogy tekintet nélkül, hogy szemen böknek, aláinvitálnak, rám folyatják, szóval utálom őket meg minden ernyőst, meg aki sajnálkozva néz rám, ha mondom, hogy van sapkám/kapucnim/elázok, na és akkor mi van.

Tehát megállapíthattam, hogy én ilyen kis fogyasztói ribanc vagyok mégis, csak annyira válogatós igényes, hogy ez nem derül ki rögtön.

Aztán.

Ma gondoltam, megnézem élőben is a felhozatalt a Deichmannban, hátha mégis meg tudok alkudni idén valami szoknyához-nadrághoz egyaránt hordható balerinaszerűvel.

Lehet, hogy sikerült volna, ha nem próbálom ki puszta megdöbbenésből EZT. (Nincs most annyi időm, hogy lelopjam a képet, különben is érdemes több szögből megtekinteni.) Nem értem, kinek jutott eszébe, és igazán nagyon hosszan próbáltam elképzelni, hogy milyen lehet nem fekete zokniban, hanem hogy ha látszik a bőröm, és vajon mihez állhat ez jól, és egyáltalán. (Itt nincs olyan színkombináció, de amit próbáltam, annak a talpi gumirésze fehér volt, ettől, ha lehet, még rondább és feltűnőbb.) Viszont ÉLETEMBEN még ilyen kényelmes cipőm nem volt. A talpa egy edzőcipőtalp, azt hiszem, és ebből hagytak ki furcsa helyen részeket. TUDTAM, hogy én mostantól kevesebb cipőtalp-kényelemmel nem érem be, és hogy ez így van jól!

NAGYON hosszan morfondíroztam, hogy felvenném-e valaha ezt a borzasztóan kényelmes rondaságot. Úgy, hogy közben esik szét a lábam, mármint csontilag, érzem is, meg látszik is most már. Végül úgy döntöttem, most még nem, ennyi pénzért nem, nyilván mezítláb saroktörő és büdösödik és hát ronda, na. Keresek olyat, ami ilyen kényelmes (most már tudom, hogy ez is opció), és még jól is áll.

Akkor most elmondom röviden még egyszer: életem legkényelmesebb cipőjét nem vettem meg, mert ronda, viszont bármikor kiadnék bármennyi pénzt egy nekem gyönyörű ernyőért, amit amúgy nem használok.

Nagyon furcsa módokon alkuszom én meg. Eddig is tudtam, csak most valamiért ez így elém lett téve. Talán hogy ennek tudatában hozzak döntéseket.*

Más.

Illetve valószínűleg alapjaiban ugyanaz.

Elköszöntem a Dogville-tól (vonatkozó bejegyzések fordított időrendben itt, itt meg itt), és lehet, hogy én vártam valamit magamtól vagy tőlük vagy csak úgy, de valahogy negyedszerre már egyáltalán nem jött át egy pillanat sem, így a Fontos Jelenet közben szokásosan érkező ügyelői sms-re (“MOST!”) adott “Elengedtem” válaszom tökéletesen és megnyugtatóan őszinte megnyilvánulás volt. Kevéssé megnyugtató azonban, illetve legalábbis megkérdőjelezhető az egészségessége (bármennyivel is egészségesebbnek tűnik) annak, hogy a Fontos Jelenet egyik fontos felét (ami az arra való várakozásnak a feszültsége, ami “a robbanás a zenében”) sikerült átmentenem a valóságba. De nem is ezt akartam mondani.

Hanem hogy utána megkerestem a Kardos Robit (nem ám csak úgy úgy tettem, mintha tök véletlenül pont ott lennék, és összefutnánk, hanem érdeklődtem felőle, és keresték nekem, és szóltak, amikor jött, és felmentem hozzá, és azt mondta, hogy “ó, itt a Gabi” (megjegyezte a nevemet!! VÁÁÁ! pedig csak ötször mondtam mikrofonba húsz centire tőle, amikor a rádióban beszélgettünk, meg alig néhány e-mailt és sms-t váltottunk! értitek!! megjegyezte!!), és örült, és PUSZIVAL köszöntünk el oda és vissza, ez összesen négy darabot jelent (VÁÁÁ!), és beszélgettünk, és ajánlott győri gyerekelőadást, hogy nézzem meg és írjak róla, és kérdezett, és meghívott egy hipotetikus cigire (ha dohányoznék), és hogy majd küldöm a műsor felvételét, ha meglesz online, és hogy majd azért lássuk egymást (VÁÁÁÁÁÁÁ!), na most ez így összefoglalva nagyon szépen hangzik, de az az igazság, amit a rádióműsorral kapcsolatban is éreztem: végig csak hebegtünk-habogtunk összevissza, ahogy Vadmalacnak is mondtam: mint friss házasok, akik a nászéjszakán találkoznak életükben először. Ami engem ismerve mondjuk nem meglepő. Őt nem ismerem.

Ámde.

Többféle kommunikációs rendellenességem is van (annak dacára, hogy az asztrológusom szerint ez a legnagyobb erősségem – illetve akkor elképzelhetjük, milyenek a gyengeségeim), ezek közül az egyik az érzelmek interpretációjának nehézsége (már úgy értem, élőben). És bár már a Tulipános rávilágított annak idején, hogy ebben tényleg szar vagyok (pontosabban én azt mondtam, hogy “úgy látszik, mégsem kommunikálok olyan jól”, ő meg azt, hogy “örülök, hogy nem nekem kellett kimondani”), azért én mindig fontosnak tartottam, hogy minél pontosabban közelítsem a szavaimat a valósághoz, és mindig rettenetesen büszke voltam, ha sikerült a valóságot közelíteni a szavaimhoz, nagyon-nagyon sokat elértem már sms-ekkel, chattel, e-mailekkel, blogbejegyzésekkel, már-már turaisan (nem volt gyógyír, de ez mellékes), és törekedtem, törekszem a tudatos fejlődésre minden lehetséges módon (nem csak grammatikát, szemantikát, pszicholingvisztikát, beszédtechnikát értve ez alatt, hanem annak a tudatállapotnak keresését is, amelyben én jó beszélgető tudok lenni. Régebben Vítával beszélgettem gyakran, mielőtt a Mesterhez indultam [ez persze nem kunszt, annak idején minden másnapot együtt töltöttünk], mert vele tudtam fesztelenül csevegni, ma van, hogy felhívok valakit, amikor a rádióműsoron görcsölök, csak hogy állapotba kerüljek).

És most arra kellett rájönnöm, hogy ezen nem múlik semmi. (Egy rádióműsor sikere persze igen.) Lehet, hogy fel tudok szedni embereket e-mailben vagy a dominacsizmámmal vagy az észbontó intellektusommal vagy ha éppen valami részeg gátlástalan pillanatomban kapnak el, na de EZ! Hogy összevissza beszélek hülyeségeket, amikre összevissza válaszokat kapok, mert nincs még semmi fogásunk egymáson, abba a néhány ismert félmondatba kapaszkodunk, ami véletlenül valahonnan mélyről jött fel a másikból, és valahogy mégis úgy válunk el, azzal az érzéssel, hogy van bennünk valami rémisztően hasonló, és igen, kellene még találkoznunk, hogy itt érdemes lenne valamit összeérlelni. (Olyasféle reveláció ez, mint az Istenkirály és a hajmosás esete. Nyilvánvaló, csak nem hisszük el. Mármint én.)

És ez TÖK JÓ, csak ezt akartam mondani hat órával és egy pizzával és egy Adéllal ezelőtt, amikor elkezdtem ezt a bejegyzést!

Meg valami olyasmit, hogy villámcsapás nélkül se cipő, se ernyő, se robbanás a zenében nem lesz az igazi. Tudom én ezt, már figyelem is magamon, de valahogy időben meg kellene fordítani: oda menni, ahová visz a vérbőség, aztán kinézni a helyzetből és dönteni. Nem előbb szétracionalizálni, aztán meg mégiscsak lenyalni valaki farkáról a párizsi kockát. (Képünk csak illusztráció, a valósággal való mindennemű egyezés csupán a velem összefüggésbe sem hozható véletlen műve. [Nyomokban mogyorót tartalmazhat.])

*Pinczési Judit: Talán

“Fiatalon fogsz meghalni!” – mondta egy cigányasszony
a debreceni állomáson mellém kerülve,
és tenyeremen futtatta
vallató szemét.
Tenyerem vonalai
le- és felszaladtak,
zihálva,
harcképtelenül.
Talán azért mondta, hogy én is meneküljek.
Talán a rémület kínpadjára szánt.
Talán csak azt akarta,
hogy az értesülés birtokában
csináljak azt, amit akarok.