Reggeli zuhany közben aggódva kaptam oda a tekintetem, amikor óriási koszfoltot véltem felfedezni a térdkalácsomon. Mert van egy kor, ami fölött az ember lánya elszokik az esések okozta lila foltoktól. (Lesznek nyilván egyéb okokból kialakult lila foltjai, egyéb helyeken. A térdkalács nem tipikus hely.)

Nagyapám szerint a plezúr "a jóság jele".

Ma esti.

Amit nem értek, hogy ennyi tapasztalattal a hátam mögött miért meglepetések sorozata még mindig az életem.

Ezt nem hiszem el! Két éve elkezdtem szórakozni a frissen vásárolt, számkombinációs biciklizárammal, és egyszer csak nem tudtam kinyitni. Pedig nem változtattam meg a kombinációt. Többször gondoltam arra, hogy végig kellene zongorázni az összes lehetőséget, de úgy száz után mindig meguntam. Még nem rámoltam el mindent a költözés óta, ez a zár valamiért épp az asztalon kötött ki. Egyhetes betegségemből fellábadván végre függőlegesben, ülve fordítgatok, és egy pihenőpillanatban kézbe vettem. Beállítottam az első két számjegyet, amiről biztosan tudtam, hogy jó (igen, a kattanások hangja alapján), és három fordítás után kinyílt… …KÉT ÉV!!!

(Nem kell valakinek? Nekem van új záram.)

Súlyos pénzeket buktam el a jó kis flú miatt, ami szombaton elkapott, megpróbáltam hát ezalatt némi intellektuális tőkére szert tenni, és hangoskönyvként abszolválni az Íliászt. (Igen, érettségi tétel. Meg öt év magyar szak. És mégsem.) Nem tudom, mi a hangoskönyves változata a funkcionális analfabétának (audioidióta?), én nyilván az vagyok, mert kábé a második versszaknál elvesztettem a fonalat (az első memoriter volt annak idején), és nem is sikerült visszaszereznem az egész első ének folyamán. (Ahol kikapcsolt a lejátszó, én pedig lázas álomba merültem.)

Egy elkorcsosult nemzedék korcs tagja vagyok magam is, semmi kétség.