POSZt-napló 3.

Lábfejemet minden irányból gyötrő fájdalmak végre enyhülni látszanak. Már kibírom napi egy ragtapasszal, egy vízhólyagtapasszal, egy mullpólya-ragszalag kombinációval és két zselés talppárnavédővel.

A látottakról később, összeszedetten szeretnék megemlékezni. Sokkal izgalmasabb, ha folytatom a beszámolót a kálváriámról. (Ki az ajtón, balra, kereszt. Élőben is megkaptam, hogy a csomagjaimmal újrajátszom a Brian életét. Áh, menjünk kövezni.)

Tegnapelőtt az Árkádban vettem egy táskát. Kerekekkel. Ott helyben bele is pakoltam, majd visszamásztam a Széchenyi térre. Mire odáig eljutottam, sikerült lyukat koptatnom a táska zsebének arra a sarkára, ahol a laptop kinyomta az anyagot, valamint a táska sarkáról is lefoszlott a műanyag (szabadon hagyva valami rugószerűt), mert a rengeteg cuccom lehúzta a táska farát a kerekek szintje alá, őrület!!

És persze Pécs legfontosabb utcái mind macskakövekkel vannak kirakva. Ezt a matériát én képtelen vagyok megérteni. Babakocsi, görkorcsolya, kerekesszatyor, tűsarok, úgy tűnik, mind az önkormányzatok ellenségei. Hát törjék ki ők a lábukat, az a véleményem. Értelmetlen, elmaradott, ronda, használhatatlan, és mégsem tud kikopni a divatból.

Tehát elég hosszú szakaszokon mégiscsak vállon kell vinnem egy, az eddigieknél sokkal nehezebb, szélesebb és keményebb, vállpánt nélküli táskát.

Szerencsére aztán jött Vecsó, vitte a Művészetek Házától a Horvát Színházig, majd a lacikonyhák felé és haza (már csak negyven perc gyalog), köszönet érte.

Reggel (na jó, kora délután) vissza busszal, Műv. Háza, buszpályaudvar, harmadik szállás. Ferences kolostorból kialakított kollégium, Vadmalaccal még nevettünk pár napja, miért is nem itt lakunk, jól elcsábíthatnánk néhány kispapot (Bátorcsaj nyomán). Hát most megkaptam. A szoba kellemes, bútorozott (könyvespolc katekizmussal feltöltve), hűvös, igényes, a vizesblokk teljesen korrekt. Nem kell egynapi hideg élelmet és két váltás ruhát cipelnem, mert AKÁRMIKOR visszamehetek lerakni, felvenni, átcsoportosítani, frissülni, csuhajj. Kezdem élvezni. A totális anyagi romlást édesapám pénzügyi utalmánya révén kerültem el (mondjuk lehet, hogy csak ezért még nem kellett volna elkezdeni tiszta ruhát vásárolni), és hát milyen sokat dob a dolgon, hogy kaptam egy fesztiválkitűzőt, thanx S. Andrea (St. Andrea? találó, hehe…).

Bárcsak, bárcsak, bárcsak ne nyitottam volna meg az íródó drámaszövegeimet átolvasás céljából. (A szakmai beszélgetések mindig inspirálnak. Valami drámai, valami jó létrehozására.) Akkor nem kaptam volna gutaütést, hogy eltűnt egy jelenetem a Süsüből, nyilván a két gép közti ide-odamásolgatás, wintelepítés folyományaként. Ha most ellenőrizni tudnám az asztalin, akár megvan az újabb verzió, akár elveszett, megnyugodnék. (Talán.) Így, hogy (elköltözve) még telefonos segítséget sem tudok kérni Vadmalactól, legszívesebben a falhoz csapdosnám fesztiválon leharcolt, ostoba fejemet.

Nem meséltem még a műtött lábujjamról. Eleget.

Kora serdülőkorom óta idegenkedem a nyitott cipő használatától. A láb nem esztétikus dolog, a lábujj pedig kifejezetten intim testrész. Néha bepróbálkoztam egy-egy szandállal, mert szoknyához jól jön, de sosem éreztem magam komfortosan. És akkor MOST jött el az alkalom, hogy papucsban grasszáljak, amikor egy borzalmas, feltűnő, hatalmas körömgombának kinéző undorítóság uralja a jobb lábujjamat. (Ami mellett a bal olyan kis helyesnek és szekszinek látszik.) A karma mindig visszavág.

POSzT-napló 2.

Belefásultam ebbe az egészbe. Unom, és utálom magam, hogy nem csinálok semmi értelmeset. Kezd kiborítani, hogy már vagy négyen megkérdezték, hogy dolgozni megyek / jöttem-e a POSzT-ra. Ki? Én? Ugyan mit? Ne vicceljünk már. Just for fun, mondom erre mindig, de tulajdonképpen nincs benne semmi fun. (Just a little fun, please.) Időrablás. Szakmai beszélgetések helyett inkább alszom, úgysem mondanak semmi értelmeset. A felolvasószínházak borzasztóak. A vizsgaelőadások jók, de Csehovot már annyira unom, hogy az kifejezhetetlen. (Miközben ingerel is, ez persze nem meglepő. Szerencsétlen nyomorultak, nyavalyognak, ahelyett, hogy lépnének valamerre. Akár hátra. [Én is hány éve tervezem a moszkvai szilvesztert.]) A Kertben üldögélni unalmas, és az egész iszogatást áthatja az, hogy hamarosan haza kell indulni egy undorító vizesblokkal bíró gusztustalan szobába (ahol nincs internet), és ép lábakkal is egy óra séta az út, az enyém viszont szétment. (Legalább elhoztam volna valamelyik fordítandómat.)

Pakkhelyzet.
Természetesen a második, vastagabb nadrágot képtelenség lenne hordani ebben a melegben. Az alapértelmezett nadrágom viszont büdös. Juhé. Ma este kell mosnom, de a kollégiumban nincs szappan. A fél uborkám a táskámban rohadt meg. Az egyetlen cipőm nyomta a szerencsétlen lábujjamat, meg meleg is volt, úgyhogy vettem egy leárazott papucsot. Ami a Kultúrkertben (ülve) elkezdte törni a talpamat. Meg a lábfejem belső oldalát. És mire hazaértem, a lábujjaim között is hólyagok lettek.

Vadmalac szerint a Cseh Tamás-est tette túl magasra a lécet. Na, az fantasztikus volt. Tehetséges énekesek, remek hangszerelés, és csak néhányszor tévesztettek szöveget. Így akartam volna én mindig énekelni ezeket a dalokat. Csak Jumpot sosem lehetett rávenni a karaokéra, mert szerinte Cseh Tamás „nem énekel”. Na majd mostantól.

POSzT-napló 1.

Az utóbbi fél év költözéssorozatának egyik legfontosabb hozadéka, hogy elegem lett a hörcsögéletből [*]. Le a cuccokkal. Ahol a laptopom van, ott vagyok otthon, adjatok egy plédet, és az legyen az ágyam. Mivel az idei POSzT nyugvóhelysorozata előzetes tervek szerint Vecsó-kollégium-Vecsó-másik kollégium lett volna, és nem közel a belvároshoz, úgy döntöttem, a lehető legkevesebb holmit viszem magammal.

Még amikor elkezdtem, azt éreztem, nagyapám büszke lenne rám. (Egyszer eljött hozzánk Győrbe, négy napra, egy közepes méretű táskával. Bejött a konyhába, elkezdte kipakolni, amit hozott nekünk, húst, száraztésztát, miegymást. És amikor befejezte, láttuk, a táskában nem maradt semmi.) Hat nap, hát legyen három ujjatlan, egy boleró, egy cipzáros hosszúujjú, plusz esőkabát. Szigorúan egy darab melltartó, egy nadrág (hosszú szárú, de kánikulában felhajtható) – aztán persze indulás előtt gyorsan beraktam még egyet, nyúlbéla vagyok. A fehérnemű nem foglal sok helyet, jöjjön megfelelő számú bugyi és zokni. Pizsama. Slussz. Ahol alszom, ott mosok, ha hideg lesz, mindent magamra veszek. Ha elázom, így jártam. A nécessaire-t is leépíteettem a legnécessaire-ebbre, körmöt nem vágunk, parfüm minek (kinek), kullancs nem lesz. Ha felsebzem magam, megérdemeltem, folyjon az a vér. Ha bőröndbe pakoltam volna, mint Mr. Bean, biztosan kinyomom a fogkrém felét. A lehető legkisebb törülköző. Cipő egy pár, papucs (mert az azért kell). Sapka. A polifoamot, hálózsákot idén mellőzöm. Kollégiumban fizetek azért, hogy adjanak valamit alám-fölém, Vecsó pedig biztos szívesen megosztja velem a takaróját, hehe (ne örülj).

És ahogy támolygok a Keletibe, mint egy málhás öszvér, látom magam előtt nagyapámat, sajnos hallom is: Hát normális vagy té? Ennyi mindönt cipelni, tönkremögy a hátad! Mi van ebbe a táskába, hogy ilyen nehéz? Á, gyerököm…

Mert sajnos, és itt ismét nagyapámat szeretném idézni, nem a vordemkind változatot, miszerint a betyár gamóját, sokkal inkább a kurva isten faszát, nem a ruha a nehéz!!! És hiába kicsi a táska, ha benne van a laptop az összes madzagjával, a fényképezőgép az összes madzagjával, egyetlenegy, mondjuk vastag könyv (Égető Eszter), ásványvíz, maradék kaja otthonról, egy füzet, telefon (az összes madzagjával)…

Most, hogy ezt így elolvastam, még mindig nem értem. Talán ha hátizsák lenne, nem két válltáska. Talán.

Vadmalaccal vonatozunk, hahó, délnyugat.