Nagyon pöpec, mi? 🙂

http://www.melchiades.hu

Per pill hullalétben kavargok, de Réka közkívánatára nemsokára írok Győzikéről (mert megnéztem egy adást, igen!).

Egységbe estem (de lehet, hogy kettőbe). Egész nyugis és munkás napnak tűnt a mai (bár inkább nyugisnak), amíg Jump fel nem hívott, hogy menjek el zsidó Tartuffe-öt nézni. Már hallottam róla, és éppen ráértem, meg hát kíváncsi is voltam Yetire, aki pont olyan, mint Jump (ezt eddig lehetetlennek hittem, de vannak csodák), csak idősebb.

Kicsit lassan megy az írás, egyrészt mert a sok rököny szaggatottá tett, másrészt mert olvasom a netreagákat… MGP nem mond SEMMIT. Pár mondat az előadásról, meg hogy kik játsszák. Én ennél jóval többet szeretnék tudni. Hogy voltaképpen miért érdemes megnézni. Mit ad nekem ez a Tartuffe. Hogyan sikerült megfelelniük az elvárásoknak (és egyáltalán ki mit vár el).

Félek, hogy nem tudom érthetően kifejezni, amit érzek.

Kazinczy "…a »filozófiát« becsülte legtöbbre, – azt a tanítást, hogy vallásos hit nélkül is lehetséges igaz emberség, hogy a természet szava szentebb, mint a religió tanítása" (mondta Solt Andor).

Én nem is értem ezt az egészet. Hogy ezt miért kell. Ivritül karaokizni nekem kábé olyan, mint a magyar nemzeti hiphop. Nem kéne összezutyulni a dolgokat.

De rájöttem ám, mi a bajom. Csak kis időbe telt, de felismertem ám gyomromban ugyanazt az érzést, amit egyszer (először) pszichodrámán sikerült azonosítanom: hogy kurva féltékeny vagyok, az a baj.

Na igen, talán ez volt furcsa. Hogy szerintem a vallás mindenkinek a magánügye. És nem lenne szabad belevenni másokat a vallási élményeinkbe. (Tudom ám, hogy butaságokat írok. De hát ezt gondolom.) Ha nekem egy hagyományos (vadkatolikus Tartuffe-ös) előadás szünetében a Tartuffe-öt játszó színész arra buzdítana, hogy zsoltárokat énekeljek, ott helyben felállnék és kivonulnék, de lehet, hogy az exodus előtt még jól képen törölném az illetőt. Vagy nincs nekem igazam? (Nyilván nincs, mivel az összes helyszíni zsidó és goj jól érezte magát [és egymást].) És akkor most ettől zsidó az előadás? (Mert mást nem igazán fedeztem fel. Jó, igen, LS mondta, hogy azért ennél mélyebb volt ez, és ha ő mondja, biztos így van, azonkívül meg hát ez egy amatőr előadás, szerinte nem volt olyan rossz – ezt már többször elsütötte több produkcióra.) Hát nemtom. Amikor úgy döntöttem, hogy a vizsgarendezésemben (a Süsü utolsó epizódjában) a Kancellár és az Írnok egy meleg pár, akkor azt nem kitaláltam, hogy megfogalmazzak ezzel valamit, hanem rájöttem, hogy ez így van. És nem lehet másképp. Hogy ők egy meleg pár, csak a dolog mese részében ez nincs megemlítve. De ez nem üzenet a melegek felé. (Egyébként a szinhaz.hu FASZ moderátora kimoderálta a több mint egy éves hozzászólásomból, tehát utólag, a buzi szót. Ez csak azért kimondottan felháborító, mert a Hajmeresztő című [mármint nem a cím hajmeresztő, hanem pont ez a címe :-)] előadásról értekeztem, azon belül is Molnár Levente alakításáról, kifejtettem, hogy a fiú néhol azért nem tudott mit kezdeni a szereppel, mert nem volt rendesen megírva, a fodrász személyiségéből csak annyit tudunk meg, hogy néha dührohamot kap, és buzi. Hát ezt a MODORÁTOR csúnyának vagy kirekesztőnek vagy én nem is tudom minek találta, mert egy évvel később (nyilván már munkába állása első napjának reggelén) kicsillagozta. Midőn ezt észrevettem [mondjuk egy hete, ki olvas a cenzoron kívül régi hozzászólásokat?], felháborodott választ szerkesztettem tüstént, amit – hogy, hogy nem – kedves barátomnak ismét sikerült megmoderálnia: tudjátok meg, a Bazz! kifejezés használata összeegyeztethetetlen a fórum elveivel. Majd megeresztettem még egy hozzászólást a tárgyban, hogy az Őrült nők ketrecéről akkor itt minden bizonnyal nem is lehetne írni, és hozzátettem még valamit, de nem emlékszem, hogy mit, és nem is tudok utánanézni, mert hopp! kimoderálták. Ijesztő, hogy míg a szenny terjedésének egyedüli megoldását a cenzúrában látom, mérhetetlenül felháborít az alkalmazása. No itt teszem hozzá, jól tette kedves Modoros barátom, hogy rendet vágott a szinkronos topikban, ahol gyakorlatilag már vagy anyázták egymást a rajongók meg a hangok, vagy csak nyaltak egymásnak, de azért ez mégis más! Most én lettem melegellenes, én, akinek Nathan Lane a mindene, én, csak azért, mert a buzi szót mertem használni?! Hát azért álljon már meg a menet!)

Valaki itten így gondolja: http://esztertaska.blogter.hu/?post_id=18509
Valaki meg mást gondol: http://www.pilpul.net/konnyu.shtml?x=28909

Míg anyagot gyűjtöttem Kazinczy Hamlet-fordításáról szóló dolgozatomhoz, pihentetésül Almási Miklós-kritikát olvastam egy ’83-as Népszabadságban, Székely Gábor Ahogy tetszik-jéről. Jó volt. El tudtam képzelni az előadást. Nekem ez nagy dilemma, hogy annak szóljon-e egy kritika, aki már látta az előadást, annak, aki még nem látta, de meg szeretné nézni, vagy annak, aki nem is fogja látni, de azért képben akar lenni. Bármit is akart Almási, a harmadik típust sikerrel elégítette ki.

Mire megfogalmaztam ezt a szép mondatot, teljesen elfelejtettem, hogy miről akartam írni.

Tegnap láttam egy Pom-pomot. Nemrég rájöttem, hogy a rajzfilmekben igen sok, a mindennapi életben gyakran hasznosítható mondat hangzik el. Azóta tollal-papírral ülök le mesét nézni. Eme epizód gyöngyszemei:
Picur, lukas a fa! (Ezt Pom-pom mondta Picurnak, amikor a nagy esőben beálltak a fa alá.)
Ajjaj! Lukas a kuka! (Ugyanő pár próbálkozással később, amikor egy nagyméretű szemetesben kerestek menedéket – és itt is maradtak az epizód végéig. Képzelhetjük, milyen kellemes napja volt Picur padtársának.)
Igazán találkozhatnánk az egylábú esernyőmadárral! (Már tudom, mit fogok mondogatni borús napokon.)
Én most nem tudok repülni. Nemrég uzsonnáztam. (Jó kifogás, Gombóc Artúr, jó kifogás.)

Na, dolgozzunk tovább. ("Hajj, ezek a mai fiatalok! Csak a szex, a szipó! Mi lesz ennek a vége? Hová jutunk így?")

Na, ma megmondtam a frankót.

Épp a Róna utcai hetes megálló felé baktattam (kedvenc, igen ritka töltőtollam után jártam a várost, Encidától Boncidáig [Zuglótól Újpestig]), amikor két csaj elkapott a sarkon, és a Színes Bulvár Lap nevében fogamzásgátlási szokásaimról kérdeztek. Futottak pár kört, vázoltak néhány válaszlehetőséget (nyilván az adatközlő zavarát elűzendő), de én nem fakszniztam sokat: semmit, ami hormontartalmú. (De nem, nem ez volt a frankó.) Megállapítottuk, hogy kiesett a hüvelygyűrű. Hát, igen. Készíthetnének rólam egy fotót? Nem, azt nem szeretném. Ha nem sikerül, nem baj, mert csinálhatnak másikat, amíg jó nem lesz. Nem, nem. De miért nem? A Színes Bulvár Lapnak? NEM. Miért, mi azzal a baj? Bulvár. Hát köszi. Én is, sziasztok.

Kemény voltam, mint Csoki bácsi a Babettával.

Hát elég rendesen el vagyok maradva, nem is számolok be mindenről. Voltaképpen semmi lényegesről nem számolok be. Apró, ámde roppant kellemes élmények találnak rám: katartikus zeneiek, aranyos vizuálisak, vadító illatosak és borzongató érintésesek. Hmm, a tonhalszószos pennéről nem is beszélve…

Van úgy, hogy valamit évekre félreteszek, aztán egyszer csak előveszem, és újra úgy tudom befogadni, mintha először hallanám – vagy (és mondjuk ez a gyakoribb) sorra válnak le róla azok a rétegek, amelyek korábbi találkozásainkkor rakódtak rá – vagy egészen mást gondolok róla, mert közben megváltoztam. Hol ezért, hol azért, de rendszeres időközönként meg kell állapítanom, hogy a Pa-dö-dő munkássága (illetve inkább első hat-hét éve) zseniális. Mind zeneileg, mind szövegileg olyan végtelenül igényes és kellő, hogy büszkén vállalom, zsenge ifjúkoromban nagy fan voltam, és azóta is jönnek nagy reneszánsz szakaszok. Most úgy látom, az ötödik album a legjobb – ezen is vannak ugyan átdolgozások, de annyira klappol az egész, meg olyan jó arányban oszlanak meg a témák, hogy egészen tökéletes. (Zeneileg csiszolódtak sokat, azt hiszem. Az első lemezbeli Munkadal sehol nincs az Álmodik a gyomorhoz képest. Szövegben már befigyel egy ilyen kommerszebb vonal, például az Esik az esőnél lehet megfigyelni – ez azért a Bakancshoz képest igen nagy ugrás, de még megvannak a Galla által írt Masiniszta-marhaságok. A Herizon Ford-vonal [ami a Hosszútávfutóval kezdődött, a gyönyörű ifjabb Horváth Pálon, Szabó Jánoson, Bélán, Tóth Dezsőn át eljutott az Éljen a férjem című számig] még emészthető, és nem folyt át egy Vavyan Fable-szerű "Én vagyok a nő"-szörnyűségbe [sokáig olvastam ám Fable-t, ő is régen írt jobbakat]. A hatodik albumot is szeretem, de hetediktől fölfelé szinte soha nem nyitom ki a kazettatokot. Utoljára ’99-ben vettem meg egy koncertalbumukat, de akkor már régen nem láttam bennük az újat (mint a Kockás zakóban), a zene és a mondanivaló összhangját (mint a Hómunkások dalában), a mondanivaló céltalanságát (mint a Miért című számban), a nosztalgikusat (mint az Ugye nem unod még-ben), meg a történetet sem (mint a Szépfiúban). Nem tudom, hová fejlődtek azóta, de legalább kétévente muszáj meghallgatni, hogy "Fut az idő: a földszinti Tóth család egy kiszáradt kagylót hozott", és ezzel már el is van az ember békében egy-két hétig. Jó így.

Vannak időszakok, amikor minden második sarkon látok egyet (nem, nem olyat), de a közelmúltban ritkultak a nagy találkozások – és tegnap végre ismét. Ismét belefutottam egy lányba, akit elvennék feleségül. Ha férfi lennék (és a fű nem nőne ki utánam). Férfiszemmel két típusú nőt szoktam észrevenni: olyat, akivel szívesen lógnék (járnék? hülye szó) együtt, és olyat, akinél már az első pillanatban gyötrő késztetést éreznék, hogy elvegyem feleségül. (A többit nem férfiszemmel veszem észre, hanem a sajátommal.) Ez utóbbi kategóriába tartozott a magas és vékony, folyton mosolygó (de inkább somolygó, meg néha kacagó), energikus, izgő-mozgó lányzó, aki a villamoskocsi túlsó végében ült a barátjával. Olyan klassz arca volt, hogy nem tudtam róla levenni a szemem. És majdnem elolvadtam a boldogságtól, amikor a Délinél rájöttem, mit csinál, amikor kihajol az ablakon: szappanbuborékot fújt! Ilyen gyönyörűt nagyon régen éltem át utoljára! Az a krémszínű rózsaszínes és kicsit tompított citromsárga boldogság volt ez, tudjátok. Rendben volt a világ. (Mondjuk hülye [és beteges és egészségtelen és jelenmérgező] szokásomhoz híven hipp-hopp végiggondoltam eljövendő közös életünket, és szomorúan állapítottam meg: nem kellene kilenc év, és belém fásulna. Visszavonhatatlanul, csúnyán. Többek között ezért nem hiszek a monogámiában.) De egy megállóban szálltunk le! 🙂

A gerjesztően illatos élményeimről nem írok. Térjünk rá arra a megindítóan kedves simogatásra, amellyel Mekavita lakótársa lepett meg tegnap este. Én csak állok ott békésen, felsőtesttel a kanapéra támaszkodva ("Odakötözöd majd az ágyhoz, és megvesszőzöd. De jó alaposan. […] És utána… engem is!" "Mondjátok, ti vagytok annak a Szent Kehelynek az őrizői?"), amikor hirtelen felbukkan Mekavitalakótárs, csak annyit hallok, hogy szia, és érzem a simit a nadrág meg a póló között szabadon virító derekamon. Aztán mire hátrafordulnék, már nyoma sincs. Ezért most nagyon-nagyon szeretem… :-))) Így kell kedvesnek lenni szerintem. (E Néni tegnapelőtt elmesélte, mi volt a legkedvesebb, amit mondtam neki. Amikor fejsérülés miatt le kellett borotválni a hajának egy részét, nem nagyon ment ki az utcára, amíg vissza nem nőtt, vagy csak valami kendővel, de hát azért furcsa manapság a fejkendő. Lényeg, hogy neki ez nagyon nagy komplexus volt [ezt mondjuk nem gondoltam volna, de mindegy], és akkor egyszer teljesen spontán ezt találtam neki mondani: "Nem azért szeretlek, mert szép vagy". Ettől ő iszonyúan boldog lett. Olyan megkönnyebbülés ez nekem. Hogy [bár akaratomon kívül, teljesen tudattalanul, de] tudok mondani olyat, amitől iszonyúan boldog lesz valaki. Eddig ebben nem hittem. Én nem tudok kedves lenni. De talán van még esélyem!)

A tonhalszószos penne meg rendkívül ízletes volt.