web analytics
Legutóbbi hozzászólások
Archívum
Kategóriák

Monthly Archives: július 2013

Nem tanultak meg semmit még, így nem kapnak jegyet a bálra

Nyilván mindenki izgatottan várja a fejleményeket, hát nincsenek, mivel – dacára a beutalónak és az időpontnak – mindenki legnagyobb sajnálatára nem tudnak ellátni, mert hát ilyen ember a földön nincs még egy, hogy Győrbe van bejelentve, a nyolcadik kerületben van a háziorvosa, az elsőben lakik és a tizenkettedikben kezeltetné magát, őrület (mondjuk biztos én élek burokban, de az ismerőseim legalább 90 százalékának nincs saját lakása, fogalmam sincs, hogyan oldják meg, de hát nyilván én vagyok az átlagnál betegesebb természet, hogy évente orvoshoz akarok menni). Én nem vagyok valami tájékozott a kórháztörvényeket illetően, maradjunk annyiban, hogy nem egészen független szakértő szerint ez egy nettó baromság, engem mondjuk már tavaly is ezzel küldtek el az anyámba az egyik fül-orr-gégészetről, hogy nincs szabad orvosválasztás, hogy képzelem, hogy máshol fizetek, itt meg elvárom, hogy ingyen kezeljenek, na MINDEGY, ezt beszéljék meg egymás között, én ebből hadd maradjak ki, költözöm Luxemburgba, aztán mindenki boldog lesz, csókolom.

Ezen a megvilágosodáson túl még arra jöttem rá, nyilván mert érzelmileg kissé megbillentett állapotban mindig kiborul egyszerre az összes nyavalyám, hogy amikor elkezdtem azt mondogatni, hogy “szerencsére én még oké vagyok, de figyeljétek meg, ebben a korban már előbb-utóbb mindenkinél bekattan a gyerekszülési para”, na az már a para közvetlen előszobája volt egy nagyon vékony küszöbbel. (Azzal együtt, hogy hét évnyi bébiszitteléssel a hátam mögött pontosan annak közepére kívánom az első pontosan ugyanennyi évet.)

Fogalmam sincs, min múlik, úgy értem, ez is olyan kontrollálhatatlan zsigeri dolog, mint a tériszony. Pedig azt gondolná az ember, hogy előbb tán azon kéne parázni, hogy lesz-e valaha valakim.

De nem. Figyelembe véve ilyen-olyan defektusaimat, szerintem igazán szépen haladok afelé, hogy egyszer majd legyen egy valódi és jól működő párkapcsolatom, és nem félek attól, hogy ez sosem jön el, mert előttem az élet (fele), engem mindig is akartak és én is mindig akartam valakit, ezeket azért hamarosan csak össze tudom már hozni egy személybe, tényleg. Talán azért jön előbb a gyerekpara, mert szülni nem lehet és nem is szabad akármikor, és lehet arról filozofálni, hogy egy mennyire érett szülő mellett jobb felnőni a gyereknek, azért lássuk be, hogy a későn szülők többnyire későn érettek is (nem, én nem hiszek a karrierizmusban mint indokban), PLUSZ ott van a megroggyant szervezet (ami, elnézve a magyar egészségügyet, most már örökre úgy is fog maradni, helló, reuma, örök társam).

Nem tudom, szerintem én korábban is ugyanezt gondoltam, csak akkor még más faszával vertem a csalánt, ezt akartam leírni, de beugrott, hogy már megtettem korábban. A parát ezennel hivatalosan is megkezdettnek nyilvánítom.

Vigyázz: a díszletek valódiak

Egyszerűen gyönyörű, hogy nézem a Vadkanapót, és egyszer csak megjelenik Görcsi, én meg azt mondom, úristen (egyrészt HEHEHE), ez a pasas Tim Curry, de persze nem, nem lehet ő, Tim Curry már nem elég fiatal ehhez (be kár), aztán – na jó – elkezdem A mágia színét (könyvben annyira nem jött be), és a nagyon nemsokadik percben egyszer csak megjelenik Tim Curry, gyönyörű!! Hogy ennyire hasonlít, hogy beleillik és hogy tudtam! 🙂

A filmek egyébként szintén gyönyörűek, a Nagy A’Tuin egészen gyönyörű, habár nem szórakoztam volna ilyen jól, ha nem ismerem a könyveket (igen, valószínűleg egyébként ezek nem vicces filmek, jó példa erre a szemölcsmanó), és csak picit zavar, hogy nagy az átfedés a színészgárdában – mi lesz, ha csinálnak egy olyat, amiben Albert és Széltoló együtt szerepel? David Jason* lenyomja mindkettőt? Nee.

A fordítás nem rossz, leszámítva a Varázsaput (ezt pl. nem is értem), mondjuk Markovics Tamást meg Kerekes Józsefet elfelejthetnénk egy kis időre, HABÁR Harsányi Gábor még mindig üt.

Csak szólok: a disznólesési ajándéklistámra ezúttal felkerült Ogg Nagyi szakácskönyve és EZ ITT:

(Csak viccelek, nehogy valaki beállítson ilyen költözésgátló vackokkal.)

*Sokáig kellett néznem, hogy honnan ilyen fene ismerős, gondoltam, az előző filmből, de NEM, hát persze, kinek nem ég bele a retinájába DelBoy mimikája, ó, mennyire imádom ezeket a briteket! 😀

Úgy szeretem, ha fáj

Első nap (csütörtök):
Mindenbajomvan, fájahátam, fájanyakam, megakarokhalni, legyenmárvégeafordításnak.

Hétvége:
Nem hiszem el, hogy csinálok magamnak egy szabadnapot, és nem tudok lefelé nézni, hogy olvassak a pihenőszékben. Nem hiszem el. Ez is csak velem történik meg, de velem MINDIG megtörténik, persze nyilván hétfőre minden oké lesz, NYILVÁN.

Nos, a hatodik napon (kedden) azért már többen látták, hogy nekem nem annyira jó, az ő véleményükkel felvértezve igyekeztem hát időpontot szerezni reumatológiára.

János:
“- Megnézem, van-e mára időpont… sajnos nincs. Megnézem holnapra… holnapra sincs… 31-ére tudok adni.
– Hú, az jó soká van… foglaljuk be, és ha máshol találok előbbit, akkor telefonálok.”

Sport:
“Ha nagyon-nagyon nem talál mást, hívjon vissza, és megpróbálom holnapra betenni, de sajnos holnap is folyamatosan jönnek. Esetleg próbálja meg az ortopédiát.”

Maros utca:
“Legközelebb 4-ére tudok adni…”

Péterfy:
“…És NINCS budapesti lakcíme?? … KI a háziorvosa? … Augusztus végére tudok időpontot adni.”

Győr:
“Ki a háziorvosa? … De GYŐRBEN lakik? Decemberre tudok leghamarabb.”

A nyolcadik napon az irodában kolléganő már meg sem lepődött, amikor felfeküdtem a tárgyalóasztalra. Az arcát nem láttam az üvöltések alatt.

A kilencedik napon meglátott a megállóban, felszedett, és rögtön vissza is kanyarodtunk fájdalomcsillapítóért nekem. (Nem vettem be, csak a retard gyulladáscsökkentőt.)

Este már úgy éreztem, hogy ez hiba volt, sikerrel szabotáltam egy karaokepartit Vadmalacnál, de legalább végigültem az összes fejtámlás széküket és hozathattam vele mindenfélét, ami nem esett a kezem ügye és a fejfordítás nélküli látóterem metszetébe.

A tizenegyedik napon (amely vasárnapra esett), amikor már azt hittem, sosem látom többé a melleimet, egyszer csak minden átmenet nélkül JÓL lettem.

És DILEMMÁBA kerültem.

folkus: és akkor szerinted mit csináljak, ha tegnap hirtelen elkezdett működni a hátam, ma már tudtam hajat szárítani és szinte tudok lefelé/hátrafelé/kicsitoldalra nézni? menjek el a reumatológiára és nézessem magam hülyének? ne menjek, aztán haljak meg három nap múlva egy rossz mozdulat után? ne menjek, és fél év múlva megint játsszam el ugyanezt?
Vadmalac: Menj el mindenképp.

Vadmalac: na hogy vagy?
folkus: ahogy írtam, még úgy
Vadmalac: de azért mész majd röntgenre, ugye?
folkus: most már nem is vagyok biztos benne, hogy így elküldenek.
Vadmalac: de azért nézzenek meg, és mondjanak valamit, mitől van ilyen
és az lenne az igazi, ha ki tudnád harcolni, hogy röntgenezzenek meg
folkus: persze, de tünetek nélkül nem könnyű. én szeretem, ha bizonyítékok támasztják alá azt, amiről meg akarok győzni valakit.
Vadmalac: szerintem az nem bizonyíték, ha valaki azt mondja, hogy fáj
mondjuk a pontosan hol fáj, az segít a vizsgálatnál, de akkor igyekezz nem elfelejteni
folkus: de épp ez az, hogy addigra lehet, hogy nem fog fájni.
én RETTENETESEN hazudok!
sőt
Vadmalac: de ne hazudj, csak mondd, hogy fájt, és pontosan hol és milyen mozdulatokra
folkus: én orvosnál általában azt érzem, hogy azt hiszik, hogy hazudok, és igazából nincs is semmi bajom.
orvosnál MINDIG bűntudatom van!
Vadmalac: és amúgy ők nem ismernek téged, csak általánosságban mondtam, hogy a fájdalom bemondása a szubjektív
folkus: mikor mondtad, hogy a fájdalom bemondása szubjektív?
ja, és PLÁNE, ha nem ismernek, akkor alapból azt fogják gondolni, hogy kamuzok!
Vadmalac: nem, ezt te gondolod
ők csak meg akarnak győzni arról hogy kamuzol, mert nekik egyszerűbb így
folkus: na, hát látatlanban sikerül nekik! tök jól csinálják!
Vadmalac: de azért tudod ugye hogy nem kamuztál
folkus: nem!!
Vadmalac: és hogy borzasztóan szarul voltál
folkus: most már biztos vagyok benne, hogy nem fájhatott annyira!!
Vadmalac: jaj
pedig igen
folkus: el kell jönnöd velem, hogy ezt elmondd nekik.
Vadmalac: sajnos tréningen vagyok 8-6-ig
de írok szívesen levelet
folkus: épp tegnap gondoltam arra, hogy nem is tudjuk, mekkora áldás lefeküdni tudni, aztán tessék, eljött a ma, és már el is felejtettem!
ez az, írj levelet!
á, megértettem, hol írtad, hogy szubjektív. csak félreértettem.
Vadmalac: na jó 🙂

Most mi a szart csináljak szerdán a reumatológián, nem hiszem el, hogy ne bírtam volna ki még három nap szenvedést, miért ver engem az isten.

(04:02-től)

The bills I have to pay

Tudom, hogy ez egy ritka szemét, önző, gusztustalan és demagóg gondolat – de hát lássuk be, az ember zsigereiben mindig demagóg módon gondolkodik (pontosabban érez), ahhoz, hogy diplomatikusan és felnőtt ember módjára szervezzük rendszerbe álláspontunkat, le kell győznünk magunkban az állatot és/vagy gyereket.

Mégis le kell írnom, nehogy egyszer majd egy állat/gyerekpillanatomban valakinek az arcába kiabáljam: amikor már hetek óta a kollégák indulásához kell időzítenem a bejárást, mert nincs pénzem buszjegyre, nem tud nem eszembe jutni, hogy tavaly óta már több mint százezer (ÖRÖKRE!) elvesztegetett forintomba van az, hogy a szeretteim külföldre költöztek és jobban élnek.

Az a gyerekkorom óta berögzült álláspontom, miszerint NEM költözünk külföldre, elég nagy részben alapul azon, hogy NEM vagyok hajlandó távol élni a barátaimtól, mert a folytonos egymáshoz utazgatást őrület még csak elképzelni is. És igen, kifejezetten személyes geciskedésnek tartom a sorstól, hogy mégis rákényszerít, miközben nem engedhetem meg magamnak. Konkrétan látom, ahogy a képembe röhög.

Mikor az ész már kimondja azt

Danaida-dal

elfogadom, hogy nem minden rólam szól
elfogadom, hogy nem minden szól rólam
elfogadom, hogy nem minden
elfogadom, hogy nem rólam

(pedig a világ
mintha külön nekem lett volna teremtve)

elfogadom, hogy nem minden nekem szól
elfogadom, hogy nem minden hozzám szól
elfogadom, hogy nem mindenki szól hozzám
elfogadom, hogy nem szól

(pedig
)


[Adélnak, rólunk.]

Talán nem tudod, hogy minden ember önmagát tépi szét

Készen volt a bejegyzés a fejemben, de nem terveztem sokkolni vele senkit (úgy tűnik, még mindig nem elég elfogadott, hogy bizonyos dolgokat muszáj publikálnom ahhoz, hogy eltűnjenek a fejemből, hogy elfogadjam őket vagy hogy kívülről tudjak tekinteni rájuk, amikor már megy), na de ha már felmerült, megosztom, mennyire meglep (nem sokkol, mert tulajdonképpen abszolút el tudom képzelni magamról, csak tényleg olyan meglepő, hogy milyen apróságokon múlik, múlhat az ember EGÉSZ élete), hogy ha eszembe jut, hogy esetleg valóban horkolok (az orrműtétem ellenére), töredékmásodpercek alatt önt el az a rettenetesen sűrű és betonkemény érzés, hogy ÍGY aztán nem, én soha az életben nem fogok együtt aludni senkivel, ez vállalhatatlan, haljak meg egyedül és faljon fel az ágyamban a nyolc macskám, kész, ez el van döntve, nem probléma, csak kicsit fos, de ez az egyetlen épeszű megoldás, és ráadásul megkönnyít egy csomó dolgot, ezután soha többé nem kell aggódnom amiatt a három négy öt önmagában is vállalhatatlan és undorító dolog miatt, aminek az elviselését sosem tudnám elvárni vagy elfogadni senkitől*, még szerencse, hogy senkinek eszébe sem jut.

Persze biztos van, aki erre képes lenne, na de most tényleg az kell egy süket, vak, ízlelésében, szaglásában és tapintásában amúgy is korlátozott szerencsétlennek, hogy még én is az idegein táncoljak?
Inkább jöjjenek a macskák.

Na tessék, visszaolvastam és nevetek. Pedig bőgve írtam.
Démonmentesítés, első lecke.
(Még sok van hátra. Még mindig betonkemény.)

*update: És aki nem hiszi el, hogy ilyen van, az olvasson egy picivel több Szabó Magdát.

Az édes évek is így múlhatnak el

Mikor rájöttem és belenyugodtam abba, hogy ha én nem, hát senki sem főz nekem zabkását, legújabb fordítási helyszínemről, a limonádés-pihenőszékes-körömvirágkrémes-lagzismásnaposságkiszellőztetős erkélyről bemenekültem a konyhába, alibiből levízkőtlenítettem az edényszárítót, rádöbbentem, hogy ez mennyire nem emberi, hogy ez marad, itt állni ecettel a kezemben, hogy egy kicsit hadd ne dolgozzak már vasárnap délután, de az ecet sem nyomja el a rettenetes bűntudatot, és még soha nem éreztem ilyen erősen, hogy mennyire én tehetek a szar életemről, ami különben milyen jó lehetne, mert bennem van ez is, nyár, erkély, pihenőszék, limonádé, hidratálás, lagzi.

(A zabkását megcukroztam, hogy ne legyen már ennyire elviselhetetlen ez az egész. Helló, újabb bűntudat.)