Monthly Archives: január 2006
Tököm tele van Kati rohadt Explorerével, hogy mindig elkúrja az utolsó soromat! Nem hajlandó betűméretet váltani meg benyomni egy entert! Meg ez a szar rendszer is, komolyan!
(Zeli, ha megszólalsz, bajok lesznek!)
Nos…
Egész nap potyára elmélkedtem magam, mert nem volt senki, akivel szót válthattam volna, illetve persze volt négy nagyobb találkozásom, de azok inkább tematikus csevelyek voltak, mint agyeldobós asszociatív gondolatpárbajok, és ijesztő, ahogy gondolatban fogalmazok, tehát muszáj írnom még lefekvés előtt, mert ilyen fezkóval nem lehet elaludni, erre példa a tegnapi éj. [Az Európa és Amerika északi részén elterjedt jobberknoll apró testű, kék pettyes, rovarevő madár. Érdekes tulajdonsága, hogy élete végéig néma, de halála percében hossza felkiált. Búcsúdalával kiad magából minden hangot, amit életében hallott, visszafelé „öklendve fel” azokat. A jobberknolltoll az igazságszérumok és a memóriaital egyik hozzávalója.]
Tegnap végre lement az elsőéves színészmesterség-vizsga, voltak idegtépő pillanatai, de erről később. Totál hulla voltam, amikor hazaértem, kilenckor ágyba is ájultam. Így kihagytam Az este című m1-produkciót, melynek egyik témacíme „Hiányzik-e Demszky az alagútból? Avagy hova tűnt Jean?! Vendégünk Aba Botond a BKV vezérigazgatója” volt. Az a dermesztő, hogy különösebb agyi erőbedobás nélkül el tudom képzelni ezt a beszélgetést. Ahogy – sejtésem szerint – kezelik a dolgot, azzal álproblémának állítanak be egy tök valós, de tök érdektelen problémát. Tudniillik a gusztustalan (és még csak nem is vicces [pedig ellenkező esetben elnéznék minden mást]) Demszky-plakát ugyanolyan szemét, mint a manipulatív Tesco-árleszállítós hirdetés (például, de nyugodtan pereljen be az Auchan meg a Media Markt is), tehát ugyanannyi joga van a BKV-alagútban virítani, mint bármely más óriásplakátnak: gyakorlatilag semmi, mert nincs ember, aki megvásárolhatja az én tekintetemet (hacsak nem tőlem, a lelkem nyugalmáért viszont borsos árat fogok felszámítani). (Erről eszembe jut, min buktam ki pár napja: állok a postán, hogy elküldjek egy faxot [melyhez a befizetett netcsekkek feladóvevényét csatoltam, és majd’ félezer forintomba fájt, hogy a zsinóros telefont még nem fizettem be, így nem küldhettem otthonról – micsoda ördögi kör! és mind az én pénztárcám rovására!], erre azt a hirdetményt kell megpillantanom, hogy kétezervalahány ikszedik hó egyik napjától kezdve tizennyolc év alatti személy nem vásárolhat lottószelvényt, sorsjegyet, blabla. Egyszerűen FELHÁBORÍTÓNAK tartom, hogy egy szabad országban bárki megakadályozhatja, hogy egy fiatal arra költse a pénzét, amire akarja. Hová vezet ez? Előbb-utóbb az utcára sem mehetnek ki felügyelet nélkül este nyolc után?! Én életemben egyetlen lottószelvényt vásároltam, tizenkét éves koromban, és nem lettem tőle függő, és nem loptam pénzt a szüleimtől, hogy megvehessem a következő hetit, és most komolyan, ki az az agyatlan barom, akinek ilyesmi eszébe jut? Ha meg valaki a zsebpénzét mindenáron öt pingponglabdára és egy nyugdíjas néni reszkető kezére óhajtja feltenni, hát szíve joga, aki hülye, haljon meg, de MI KÖZE EHHEZ BÁRKI MÁSNAK? Huhh…)
Mivel korán nyugovóra tértem (bár még jó ideig nem nyugodtam), kicsi fáradságomba sem került nyolckor felkelni. Bőven belefért volna egy nyugis reggeli, torna, szöszölés, hajmosás, ám rájöttem, hogy a tv2-n ilyentájt Spongya Bobot adnak, azt pedig nem lehet kihagyni. (Halálos volt: úgy indult, hogy Spongya Bob [a szivacs] és Patrik [a tengeri csillag] Tunyacsáppal [a tintahallal] csevegnek. S. B. és P. egy kúszónövény felálló szárának tetejére épített apró házikóból nézegetnek ki, T. a tengerfenéken (Bikini Bottom) áll. Összefoglalnám tartalmilag: “Ovott jövön Tuvunyavacsáváp!“ „Mi ez, valami titkos nyelv?“ „Igen, de csak klubtagok ismerhetik, és te nem lehetsz klubtag, Tunyacsáp!“ „Még hogy nem! Tudjátok meg, hogy Bikinifenék minden exkluzív klubjának tagja vagyok!” “Nem jöhetsz fel, Tunya! Ne! Ne mássz fel!“ „Majd meglátjátok… Miféle vacak klub ez? Itt alig lehet elférni!“ „Hát igen… két napja szorultunk be ide.“) Jelentős késéssel indultam itthonról, visszaadtam egy szaktárs pszichó-füzetét, majd kerülő úton mentem a könyvtárba, hogy közben ártatlanul beleshessek néhány (jó, az összes) Múzeum körúti antikváriumba. Meggyőztem magam, hogy ha ezúttal nem viszem el Kosztolányi Színházi esték kétkötetesét, legközelebb biztos nem lesz meg, tehát beleruháztam (aztán kettővel arrébb találtam egy sokkal szebb példányt, de hát istenem, már megszoktam, hogy többnyire rosszul döntök), és nem tudtam otthagyni A Brontë-nővérek világá-t sem, Taxner-Tóth Ernőtől. Sosem értettem, miért olvas valaki útleírást vagy életrajzot, de ahogy most így utánagondolok, én is olvastam jó néhányat. Valószínűleg a skatulyákkal van bajom – még most, másfél év után is irritál, ha valaki bölcsésznek titulál.
A könyvtárban Doktor A-val futottam össze, beszélgettünk egy órát, és furcsa volt, nem olyan, mint máskor, talán mert még kissé le voltam szedálva a tegnapi előadástól, és ez meglátszott rajtam – azt hiszem, jobban pörög, ha látja, hogy én is lelkes vagyok. Hogy tompultságomat kompenzáljam, számomra tisztázatlan jogi kérdéseket tettem fel neki (mint frissdiplomás ügyvédnek) (és a „tisztázatlan“ szó itt nem valami bonyolult problémára utal, hanem olyan alapfogalmakra, melyekkel már tíz éve illene tisztában lennem), meséltem újabb színházi tapasztalataimról, a nyári gyerektáborról, majd élvezettel hallgattam, amikor egyik ügyfelével(?) hosszasan és ízesen csevegett oroszul. A végén megkérdeztem, hogy akar-e franciául tanulni, hátha cserébe lesz kedve megtanítani oroszul (régi vágyam ez), de most inkább az angolra összpontosítana. Amikor hazafelé olvastam, hogy Charlotte Brontë nyelvgyakorlás céljából franciául levelezett barátnőjével, úgy döntöttem, nekem is ideje lenne újra belesüppednem, azért ez is egy klassz nyelv (bien sûr nos jardins sont fleuris, / bien sûr nos femmes sont belles, et puis / c’est comme un paradis sur terre, / mais nos âmes, elles sont en enfer, / vous êtes à Vérone…).
Most nincs agyam a folytatáshoz, meg még van hátra két vizsgám, és két kritikám Nánaynak – mindez hétfőn, kedden, és szerdára. Jobb, ha rápihenek a finisre.
Tudom, ritkán írok, de már csak két hét, és túlélem a vizsgaidőszakot (egyelőre bizonytalan, hogy ép elmével-e).
Apokaliptikus jelleggel indult a nap. Hajnali négytől fél nyolcig megoldott alvás után szövegkönyveket gépeltem a mesterségvizsgához, miközben négy vendéglátóm még a lóbőrt húzta. Nyolc tízkor Nikodém Norbi sms-ben felajánlott egy sürgős hangalámondást, csütörtökig. Még nem tudtam neki visszaírni, mert nincs telefonom (számlagyűjtögető életmódom miatt lassan egy hete nincs mobilom, Matávom, netem és tévém, hurrá!). Fél kilenckor rám csörgött Mátrai, hogy megyek-e ma kniffelni. Kilenc után elindultam kinyomtatni a gépelt példányokat (ugyanis a nyomtatófejem két napja zakatol, ha áram alatt van a gép) (persze most nem is otthon dolgoztam), majd fél órát töltöttem a Copy Generalban, ahol a Jumptól kölcsöncsórt pendrive miatt kihalt a gép. Közben telefon Újréti Zsuzsától, lenne egy film a számomra. Késve estem be a Vasasba az összes hülye jelmezemmel a Csirkefej Vénasszonyához, végül csak a kelléklistát állítottuk össze, és azt sem végig, mert el kellett jönnöm, most a Városi Színházban ügyelek két emberre, akik lomok között turkálnak. (Amikor lementem beengedni a másodikat, majdnem frászt kaptam, mert közben megjött Felhőfi-Kiss rendező úr, hogy összepakolja az Utolsó Vonal jelmezeit. Lenn szöszmötölt valamivel, én pedig a fenti folyosón, a kelléktár nyitva hagyott ajtaja mellett elhaladva megpillantottam ugyanőt, egy sarokban ülve. Hát ez volt az életnagyságú, Felhőről mintázott apa-báb, amit Stubnya Béla a hátán cipel a Tu in Van című előadásban. :-))
Gyorsan abba is fejezem, mert Petőfit kellene olvasnom a holnapi Margócsy-vizsgára.
Csak az a hihetetlen ebben az egész napban, hogy hajnali négykor azzal az eltökélt szándékkal aludtam el, hogy a következő félévben kihagyom a színészekkel közös produkciókat, mert képtelenség, ezt ember nem bírja végigcsinálni, inkább bejárok rendesen az előadásaimra, meg feliratozok, az mégis mobilabb, mint a szinkron, szóval neeem hagyom mindenbe belerángatni magam, és valahogy beosztom az időmet. Ezen döntésem valószínűleg bekerült a központi tudatba, mert sem a Filmsounddal, sem az HBO-val nem beszéltem két hónapja, most meg egy óra különbséggel nyomulnak. Vagy lehet, hogy lemaradtam a "gyűjtsünk be minél több szinkrondramaturgot" verseny plakátjairól? Mátraival sem váltottam szót egy hónapja, már elkönyveltem, hogy februárra halasztódott a bajuszvizsga.
De a leghihetetlenebb az egészben, hogy itt ülök a Városi Színház irodájában, ki- és beengedek vadidegen, furcsa alakokat, tőlem kérdezi meg a Felhő, hogy lepakolhatják-e a kellékkoporsót a büfé elé, én fogok beriasztózni, ha már mindenki elment, és tényleg nem értem, hogyan fajult idáig a helyzet. Én egy kutyaházat sem bíznék saját magamra.
(Újabb élmény: egy csövesnek látszó, seggrészeg negyvenes csöngetett a művészbejárón, közölte, hogy el… elkövethetetlen hibát követett el: elkésett. Ezután csatlakozott a BB group másik két tagjához.)
(Az imént pedig megpróbálta lenyúlni tőlem a kulcsot. Jesszus, mit kell kiállnia egy szegény, védtelen kislánynak! :-))
(Ha legközelebb találkozunk, és lila csík keresztezi a homlokomat, tudd, hogy csengetett valaki, lefelé száguldottam, és belegabalyodtam a lépcsővel párhuzamban haladó narancssárga zsinórba.)
Levegőt! (Bár most Shakespeare-ből inkább képben vagyok, mint József Attilából.) (Az Attila névről egy ideje folyton a Csinibaba jut eszembe [és ha a Csinibaba jut eszembe, az Attila név ugrik be legelébb]: Tóth Anita végtelenül bájosan kiált át az utca túloldalára: „Halihó, Attila!”)
Végre büntetlenül szusszanhatok egyetlen estét: hármast kaptam Világirodalom 2-ből, Szegedy-Maszák Mihály írásbeli vizsgáján! (Mekavita kettest, Jacques miatt, aki azt mondta, hogy színház az egész világ. Minden bizonnyal igaza volt, de ettől még szegény Mekavita is kaphatott volna hármast. Pláne mivel ő Ben Jonsont is olvasott, én meg csak Shakespeare-t.)
Ja, hogy még nem is blogoltam idén! Ezennel mindenkinek minden szokásos és attól eltérő jót. (Ezúttal kihagytam a hagyományos szilveszteri sms-dömpinget, így senkitől nem kaptam meg a „Disznó sivít, petárda robban” kezdetű kortárs rigmust, végre. Már a karácsonyival is csúsztam egy kicsit. Meglepve kellett tapasztalnom, hogy újabb keletű ismerőseim nem értik, mit akarok. Konklúzió, amit persze nem fogok hasznosítani: lehet, hogy snassz a „Boldog Karácsonyt!”, de legalább egyértelmű.)
Bizonyára mindenkit halálra furdal a kíváncsiság, hogy miként teltek a szilveszteri órák hárman plusz ebbel. Ebes barátnénk, Réka délelőtt lemondta a társasjátékpartit, mert helyes srác meghívta egy kutyás(!) szilveszterre. Belátogatott viszont Katilakótárs, és mivel Rendezőkispajtás hajnali négykor sem mutatkozott, letudtuk hármasban (Vadmalaccal szerveztük, ugye). Még mindig van harminc deka különféle sajt meg egy kiló szeletelt kenyér, a vártnál kevesebb sajtfondue-t fogyasztottunk (de a kelleténél így is többet). Ezután végigmentünk a szokásos játéklistán, amiket mindenhol játszani szoktak, és amiket többnyire rögtön elvetünk. Megakadtunk viszont az Activitynél (voltaképpen Most mutasd meg, hiszen nem rajzoltunk vagy ilyesmi), mert filmcímekkel izgalmasnak tűnt. Bár Vadmalac és Katilakótárs kapcsolata eddig meglehetősen felületes, egy-két érzékszervre kiterjedő kommunikációból állt, hamar sikerült megtalálnunk a közös nyelvet. Jól vigyázzon ezután, aki Activityre hívja ki triónkat: a „Ha egy nap a csokigyárban vakációzva meghal Charley nénje, a múltbéli madagaszkári-angol harc annyit ad, mint sekély sírhantnak a füttyszó” mondat nekünk három mozdulatunkba kerül.
Írás közben régi leveleimet törölgetem, ezt most találtam: „Helló pajtik, alantabb a frissen formásra kalapált blogom linkje, olvassatok, imádjatok, de felsőbb színházi körökben inkább ne terjesszetek. A POSzT-élmények harmadát sikerült, folytatása következik, és még vannak neccek a harisnyán, de azért remélem, áttekinthető, ha nem is élvezhető. Kommenteljetek, mert attól fontosnak érzem magam, és leereszkedően kedves leszek mindenkihez, ami sokkal jobb, mint ha jelentéktelenségem tudatában és éppen ezért nagy arcot vágok”. Édes, nem?
Éjfélkor szokás szerint versenyeztettük a himnuszokat, majd észre sem vettük, hogy nem beszél Göncz Árpád, sőt az aktuális sem, mert még mindig le voltunk taglózva attól a látványtól, ahogy Verebes rossz szöveget tátog a We Are The Champions-ra, és próbál úgy tenni, mintha jól érezné magát. (Nem sokkal előtte felismertem a magyar színházas Szabó Mátét női ruhában, ami nem volt kis teljesítmény!) Sajnos figyelmünket az újév első tíz percében is a tv2 kötötte le, ahol Tibi bácsi hosszan csoszogott a kamera előtt, kitakarva ezzel Rózsa Gyurit, aki éppen arra a rém intelligens kérdésre próbált válaszolni, hogy hogy érzi magát most, miközben a háttérben Böröczky Józsi vigyorgott – de hogy kerültek össze ezek az emberek? Így lecsúsztunk Básti Juliról, csak A Dunánál utolsó sorait hallhattuk. Mekavita szerint remek volt, ami tőle nagy szó – nem egy Básti Juli-rajongó.
Most beiktatnék egy kis szünetet – így legalább Vecsónak is van esélye, hogy végére érjen egy bejegyzésnek.
