Nagyon sok kommentet, e-mailt, sms-t, hívást és tête à tête kinyilatkoztatást szeretnék arról, hogy bizonyos dolgok a továbbiakban is úgy fognak történni, ahogy eddig történtek, bizonyos dolgok úgy, ahogy korábban voltak, egyes dolgok pedig sokkal-sokkal jobban, mint eddig bármikor. Hogy sokszor aludni is ott marad valaki. Hogy ez végre most jó lesz.

Mert be vagyok ám fosva rendesen.
(Az igentmondós filozófia bekaphassa.)

A tegnap estéről meg ennyit:

Vadmalac: Ez béna volt.
Én: Béna, de jó.
Vadmalac: Nem, béna. … Nem tudom, jól értetted-e.

Vadmalac: Van még mákos kifli.
Én: Nem annyira szeretem a mákos dolgokat.
Vadmalac: De miért, a mák miatt?
Én: Igen. A kiflit szeretem.

Esküszöm, emiatt volt az egész. (AZ a videó még nincs fenn, de feltételezem, a többi is hozza a színvonalat. Második sor. Brrr.)

„Mindenkinek csak egyvalaki jut, akinek a nevét elkiálthatja a halál pillanatában.”

Csak ennyit szeretnék mondani.
Miközben csendben belehalok.

(Egyébként a válasz igen. Nagymamám magyartanára Németh László előtt Szabó Magda volt. Ezt a családból többen tudták, és senki nem értette, hogy nekem miért ekkora ügy. Amire csak ennyit mondok: BAH. És valamit gyöngyökkel és disznókkal.)

Na most lehet, hogy tényleg ideje felfrissítenem megmaradt fizikai tudásom sarokba söpört kis morzsáit (és itt most nem feltétlenül a Mészáros [nomen est omen] professzor vezette biofizika gyakorlatokra [vegyék tudomásul, időutazás pedig NEM LEHETSÉGES, ÉS BÁRKI, AKI ILYET ÁLLÍT, az HAZUDIK!!! <üvöltés, őrjöngés, habzó száj>] gondolok), ha „a c hang rezgésszáma 262 Hz” mondat olvastán az első reakcióm, hogy miafasz, a c nem zöngétlen hang? (Még kínosabb, hogy ezt is megkérdőjelezem.)

Egyébként miután tesómnak elmeséltem, mennyit szenvedtem egy ötödikes számsor megfejtésén (illetve a megfejtés ott volt a dolgozatfüzetemben, de így is csak másnap a buszon jöttem rá a szabályra), kifejeztem aggodalmamat az elvonatkoztatási képességemmel kapcsolatban, és hogy mennyire másképp gondolkodunk, ahogy egyre többet tudunk és mennyire más műveleteket végzünk, majd hosszan ecseteltem a rezgőmozgás leírásának abszurditását, és megfogalmaztam mágnesességproblémámat, érdembeli válasz helyett mindössze ennyit mondott: „Úristen, te KURVÁRA unatkozol!”.

Ami egyáltalán nem igaz, rég élveztem ennyire a hétköznapjaimat.

És ezúton szeretnék gratulálni magamnak, hogy nem vettem észre a közös motívumot a két legutóbbi bejegyzésben. Illetve de, most. Visszaolvasva.

Pici Húgom megtalál egy hetek óta keresett tárgyat valami magától értetődő helyen, amit amúgy már legalább négyszer átfésült. Ilyenkor felkiált: Ó de jó! Megvan! És tapsikol. (Nem afféle bugyuta módon, hanem igazán kedvesen.)

Megtalálok egy hetek óta keresett tárgyat valami magától értetődő helyen, amit már legalább négyszer átfésültem. Amit én ilyenkor mondani tudok, hogy a KURVA ANYÁD.

Ebből persze nem következik semmi, csak úgy eszembe jutott, és szépnek találtam.

Mielőtt elkezdem a toleranciaprogramot, ANNYIRA szeretném megtanulni az igazi, bűntudatmentes kurvaanyázást.
Kéremszépen.
Légyszi.

Námbör ván olcsókaja, Elvetemültnek dedikálva.

Két konzerv sertésmájkrémet keverjünk össze két konzerv szardíniával és egy apróra vágott paradicsommal. Adjunk hozzá másfél késhegynyi kakukkfüvet, bazsalikomot, fokhagymaport és egy késhegynyi borsot.
Töltsünk meg a masszával három nagy darab felezett paprikát (azaz hat felet), és dobjuk be a sütőbe. Vegyük ki, mielőtt a paprika szottyadni kezdene, szórjuk meg az olcsó parmezánutánzattal, amit a múltkor tévedésből vettünk, majd három darab, cikkekre vágott paradicsommal és hat darab pirítóssal, továbbá három kés-villa-szalvéta szettel tálaljuk.

Délután ír cseten a nagynéném, hogy olvastam-e a Blikket.
(Most tekintsünk el attól, hogy mi a vátdöfákkot feltételez rólam.)
Majd pediglen ezzel folytatja:

„Dörner uj nevet adna a szinháznak Hátország Szinháza