Monthly Archives: március 2010
Egy más szoba, egy más személy, ki felragyog a kedvemért
Tényközlés tekintetében az utóbbi években kissé visszafogott voltam. Itt az alkalom, hogy nagyjából körülírjam a házam táját.
Ami január 1. óta nem a Damjánics környéke. Rapid szétköltözésünk egyik oka LondoniKamuLakótárs, aki lenyúlta tesóm féléves lakbérpénzét, másik oka a költségcsökkentés -> ezután két hónapig Győrben dekkoltam, legalábbis papíron, majd amikor besűrűsödtek a munkák, Pici Húgom kanapéján vagy Vadmalac újdonat szobájában csöveztem. Úgy két hete költöztem a Rózsadomb lábához, exkolléga, az Antikvárius albérletébe.
Lakáskérdések:
1. Kinek adja az ember a paprikacsumát egy nyúltalan helyen?
2. Hogy ébredjünk fel, ha senki nem rág rácsot reggelenként?
3. Mi késztet rendrakásra, ha nincs tétje annak, hogy mit hagyunk a földön?
Update:
4. Honnan a temérdek nyúlszőr, ha nincs állat a lakásban??
5. Hát a széna a zoknimon??
(Érdekes dolgot figyeltem meg ablakmosás közben. Amint rájöttem, hogy a szemközti folyton-ablaknál-írogató, Baranyi Lászlóra hajazó bácsi átlát hozzám, rögtön neki kezdtem takarítani. Persze, persze, vágyom az elismerésre, de ez azért már több mint túlzás.)
Munkafront.
A két gyerek, sok Sirály, fordítások és a kiadványszerkesztő tanfolyam mellé rém ügyesen bepasszítottam egy négyórás munkát, ami már elkezdődött, és még egy négyórásat, ami egyelőre nem. Papíron a dokumentációs tárat vezetem, de rögtön a második napon beültettek egy két és fél órás értekezletre, amit a harmadik napon egy újabb követett – és ekkor már megkérdezték a véleményemet is. (Miről?!? Miért?) Azóta özönlenek céges postafiókomba a levelek mindenféle adminisztrációs és szervezési kérdéssel kapcsolatban, valamint kinéz több fordítási feladat is. Csak arra kell vigyáznom, de nagyon, hogy megmaradjak a négyórás korláton belül. (Nem lesz könnyű, ma is sikerült benn töltenem három és fél órát, pedig hétfőn nem is dolgozom. Túl közel van a munkahely a lakásomhoz!)
Magánélet.
Az nincs. Az utóbbi pár hétben az összes munkátlanul töltött hétvégémet keresztülhúzta egy hányásos-hasmenéses vagy egy fejfájós-majdnemhányásos nap – ez elég ijesztő, úgy tűnik, a szervezetem nem szereti elengedni magát. Eddig nyilván a stressz foglalta le, hát ez most egy-két levélrevárós meghibbanást leszámítva nincs. Mert egyedülálló és páratlan nőszemély vagyok, juhé. (Azért ez a gyerek hiányozni fog.)
Egészség.
Ma újra randiztam a sebészemmel, aki, úgy tűnik, lepasszol egy ortopéd főorvosnak. (Azért ez karrier ám! Kézről kézre adnak a jobbnál jobb szakemberek!) A lábujjamon újra nő a csont, már most babszemnyi nagyságú [ez egy szakszó, a röntgenleletemen is szerepelt], pedig fél éve volt az előző műtét. Sebészem (a Főcsillés) szerint ez nem túl gyakori eset, mondta is exfőnököm az antikváriumban: "tudtam én, hogy te nagyon különleges lány vagy!". Itt az alkalom, hogy felidézzük egy 2005-ös blogbejegyzésem idevágó részletét: "Ez nem igazság! Miért nem lehet nekem tisztességes betegségem?! Azt se tudom, hogy néz ki a dokinénim, mert mióta átiratkoztam a gyerekorvostól, csak egyszer voltam nála egészségügyi igazolásért! Miért nem lehet kéz- vagy lábtörésem, arcüreggyulladásom, lumbágóm, perforálódott vakbelem, kötőhártya-gyulladásom, agyrázkódásom, félméteres nyílt sebem, vagy valami! Harapjon meg egy veszett kutya! Marjon meg egy skorpió! De ne pont NÁTHA!!! Csak ennyit érdemlek??". (Még jó, hogy a tegnapelőtt vásárolt iggen szekszi színházbajárós csizmám orrnélküli.)
Színház!
Megnyertem a pályázatot. (Ez elsősorban és leginkább a többi pályázót minősíti. Nem vicc, hallottam pár részletet.) Mindegy, lényeg, hogy az évadban ingyen megyek a Bárkába. 🙂 (Azon komolyan el kell gondolkodnom, hogy a Nagyvárad téri aluljáróban miért tárcsáztam kissé kétségbeesve az épp elérhetetlen Bátorcsajt, hogy ilyenkor mit is kéne éreznem, majd miért bőgtem el magam majdnem a metrón. Talán azért, mert tíz éve kellett volna itt tartanom. Konkrétan azt hiszem, szégyent éreztem.)
Ami még várat magára, az a macskatémájú bejegyzés. (Már csak a születésnapom apropóján is.) Egyelőre csak annyit, hogy betöltöttem a huszonhetet. Ami rém sok. Az imént egy felest is betöltöttem, mert nagyon büszke vagyok Pici Húgomra, aki ma négyesre államvizsgázott. A család fele már diplomás, csak így tovább, hajrá, anyu!
Mára ennyit.
If they don’t give me proper credit, I just walk awa-hay
Ma találkoztam egy pasival, aki Edward Herrmann, Jeffrey Holland és Újréti László összegyúrva, és mindannyiuk együttes sármjával bír.
Persze nem ő lesz az, aki szexuálisan zaklat az új munkahelyemen. (Francba!)
Itt lenne a helye, de sajnos az előző munkahelyemen hagytam egyetlen példányát remek kis életihlette versemnek, melynek refrénje "Borda úr, Borda úr, maga engem meg nem kúr". Na majd jól visszaszerzem, és átírom benne a neveket.
I am Viktor…
Végül megírtam, nem kritika lett, inkább asszociációs lánc, a sok gondolatomhoz sok elméletet gyártottam, és ami ezeken kívül esett, az már nem nagyon fér bele az elviselhető terjedelembe (például a legújabb Miszter Sikítófrász, a megemberesedett Kálid Artúr szexualitással terhes méltatása sem – sőt, voltaképpen senki méltatása sem). Nem vagyok elégedett, de lényeg, hogy leadtam. Ha jól emlékszem, utoljára tizenkét évesen pályáztam írásművel. (Mondjuk a fotóm bekerült a Délvilágba!) Irány a világhír, hamarosan mindenki ismerni fogja az álnevemet. Ha pedig mégsem hozná jövő héten a Színház, az Ellenfény és a Criticai Lapok, hát álljon itt egyre több rendszeres olvasóm szeme láttára (vagy mi).
„Azért az hőstett,
hogy az időknek
néha az ember szembeszegül”
– gondolatok a Bárka Színház Victory (Győzelem) című előadásának apropóján –
Victory, azaz győzelem. Sejthető, hogy harcot fogunk látni. Rácsok választanak el a játszóktól, mintha odabenn veszélyes állatok csapnának össze. Állatnak kell lenni, hangzik el, ám amit a színpadon látunk, legkevésbé sem emlékeztet ragadozók és zsákmányállatok nyílt brutalitásával együtt is természetes, méltóságteljes csatájához.
Győzelem?
Az emberi világban a győzelem sosem kizárólagos. Ha az egyik fél győz, veszít is valamit (elsősorban az ellenfél jóindulatát), aki pedig veszít, megtarthatja a méltóságát, erkölcsi fölényét (vagy a fogait, szabadon választott). A vesztesség nem feltétlenül veszteség. A vesztes kritizálhat, mert senki sem tudja meg, mi lett volna, ha. Vajon mi dönti el a csaták kimenetelét? Más szóval: mi alakítja a történelmet? Az előadás egyszerű és frappáns választ ad: a vér. Hambro perceken át csöpögő vére, mindenki vére. A vér helye a testben eldönti, ki él és ki hal, ki igen és ki nem. Sorsok fordulnak meg, amikor a vér az agyból az ágyékba tolul. Ezért olyan iszonyú fontos, hogy Károlyt orgazmus előtt vagy orgazmus után találjuk. (Sajnos szeretője, Devonshire túl apolitikus ahhoz, hogy első kézből szerzett tudását bárki hasznára fordítsa.)
Amit látunk, az sajnos politika, a gyávasággal, a kétszínűséggel, a durvasággal együtt. Sokat mond ez a darab győzelem vagy vereség kérdéséről, még érdekesebb azonban, amit a kerettörténet kapcsán a hatalomról mesél.
Hatalom?
Tulajdonképpen a hatalomra való képesség nem politikai, hanem pszichológiai adottság. Csak úgy manipulálhatsz, ha tudod, ki mire hogyan reagál. A főszereplő Bradshaw a manipuláció és a taktikázás nagymestere. Még gyermekei nevelése is történelmi szempontok szerint végrehajtott küldetés, előre eltervezett program. Befolyása csak akkor gyengül, ha a célszemély kívül kerül hatósugarán. Lánya, Cropper anyja távollétében megtanul latinul, fia, McConochie pedig megengedi magának azt a luxust, hogy érezzen és szenvedjen. Pyle, a republikánus nő csak konyhája magányában gondolkodik el azon, hogy mit kapott attól, amire Bradshaw hivatkozik, Scrope pedig szintén a nő befolyása alól kikerülve lép át saját korlátain. (A titkár a királyi udvarban néhány méltóságteljes percre hatalmasabbnak és erősebbnek látszik bárkinél. Amíg Bradshaw a földre nem pofozza. Ő a leghatalmasabb. Bradshaw programja az igen terjesztése, mert látta, hogy gyűrte le férjét a nem.) Az effajta fordulatok, kudarcok főhősünket sosem zökkentik ki, ő nem emészti magát azon, hogy „mi lett volna, ha…”, opportunista (és egyáltalán nem elítélendő) módon mindig a pillanatnyi helyzetből próbálja meg kihozni a legjobbat. Rögtön a következő lépést tervezi, és bár áldozatok árán, de eléri célját. Aztán hazamegy.
Restauráció?
Persze végül minden szereplő visszatér oda, ahonnan elindult, a nemhez vagy az igenhez. És akkor azt is megértik, hogy soha nem lehet ugyanoda visszatérni. Restauráció nem létezik, sem történelmi, sem lelki értelemben. Bradshaw tudja ezt, és tanítja is, csak előre lehet lépni, a nosztalgia halál, az elvekhez való ragaszkodás szintén. Akit meglop, azzal is jót tesz, amikor pedig enged az erőszaknak, egy új élet lehetőségét teremti meg. Barker szerint ez a győzelem. Továbblépni.
Hatásvadászat?
Továbblépni, és nem ünnepeltetni magunkat. A tapsrend persze ünnepeltetés és ünneplés, egymásnak örülés, a játék leleplezése, köszönetmondás, hálatelt tekintetek egymásba kapcsolódása. Barker szeretné elorozni közönségétől „az ellenség felismerése és a már meglévő tudás ünneplése által kiváltott groteszk örömöt”, Carroll pedig jó úton halad, hogy rendezésével megvalósítsa ezt. Nem adhatjuk át magunkat az előadásnak, ha nem látjuk rendesen a színészek arcát. Rácson át vagyunk kénytelenek figyelni, persze ez azzal jár, hogy valóban figyelnünk kell. Nem magunkat adjuk át, mi kényszerülünk elvenni az előadásból. Megszokjuk, hogy a dolgoknak eleje és vége van, nem feltétlenül íve. Érzelmeinket irónia pusztítja. Ha kicsit kevésbé őszinték és szerethetőek az alakítások (mert igen, azok), ez valóban katasztrófaszínház lehetett volna.
De amikor már azt hisszük, mindennek vége, hirtelen mégis odaadjuk magunkat. A színészek megkapnak minket, megkapják a közönség reakcióját, az elismerést, mi megkapjuk a szemükbenézést, az összekacsintást, a színpadról átlopott szikrázást, az egység érzését, azt a pillanatot, amiért megéri színházba járni, majd boldogan és megerősítve térünk haza. Mint egy musical után. A végső gesztus tönkretesz mindent, amit az előadás felépíthetett volna. (A magam részéről egy percig se bánom, sokra tartom a katarzist.)
Szókimondás?
Fontos a zárás, lehet, hogy a hatást lerombolja, de a mondanivalót mégis támogatja valamilyen módon. Ha az előadás erre a kettősségre épül (játszunk is meg nem is, láttatunk is meg nem is, adunk is meg nem is), hát a darab még inkább. Ki is mondjuk a véleményünket meg nem is. Igazat is mondunk, de vissza is szívjuk. Ebben a világban, ahol a politika a királyt is maga alá gyűri, tulajdonképpen semmi baj azzal, ha valaki kimondja, amit valójában gondol, mindaddig, amíg úgy tesz, mintha nem is ezt gondolná. Mindenki udvari bolond. Az önirónia az egyetlen megengedett nyilvános társalgási stílus, miközben mindenki tudja, hogy mire megy ki a játék. Az őszinteség négyszemközt megengedett, társaságban szignó a halálos ítéletre. Még a hazugság is végzetes hiba, ha nem csomagoljuk szarkasztikus köntösbe. Aki nem nevet azon, amit kimondott, bűnhődik, erre figyelmeztetnek Hambro utolsó szavai („az ott a hasában tőlem van”). A szájavesztett Scrope, a nyelvetlen Ball bűne nem az volt, amit kimondtak, hanem az, hogy komolyan gondolták. „Rajongott valamiért, ami nekem csak tettetés”, magyarázza a király, elismerve ezzel, hogy a szavak csak szavak, valójában az a fontos, ami mögöttük van – ugyanakkor nem tehetünk mást, mint hogy a szavakat vesszük alapul. A darab szemantikai csúcsa a közjáték, amikor a kimondott ezúttal nem a választékos és mívesen szerkesztett obszcenitás, csupán az udvariasság hálóját szövi a kimondatlan fölé, és bizony rá kell jönnünk, hogy ez a dolog működik, ha ügyesen egyensúlyozunk (és következetesek vagyunk). Miért ne adhatnánk a közmegegyezés szerint elismervényt aranytömbök helyett? A kimondott szó ereje óriási. Ez az igazi csata, itt dőlnek el a dolgok, nem a harctéren, és még rácsok sem védenek minket.
Végső soron megállapíthatjuk: azé a hatalom, aki tudja használni a szavakat.
Szóval Barkeré.
Éjszaka ülök az ágyamon, és a vágyak gyötörnek épp
Amíg nem foglalkoztam dolgokkal, hanem elfojtottam őket, legalább tudtam nyugodtan aludni, basszus! Mi marad így?
Kényszeres evő nem leszek, az tuti. Az étkezés arra való, hogy legálisan eltölthessünk egy kis időt olvasással. Meg különben is hányinger kerülget hetek óta (alkalmanként sikeresen teljesítve küldetését).
Azt hiszem, kényszeres beszélgető leszek. Az legalább megy mostanában. És ez nagy szó.
Akkor is túl vagyok, túl leszek ezen a bennem ott lépkedő rossz meneten
Ha egyszerre menstruálsz, hánysz és megy a hasad, a holisztika jegyében valahogy törvényszerűnek tűnik a könny és a takony megindulása is. Hát annyi biztos, hogy közel járok a teljes megtisztuláshoz.
(A fiúknak ilyenkor nyilván magömlésük van. A holisztika jegyében, basszameg.)
Az első vérzésem
Miért félek?
Szóval miért félek?
Gabnai Katalin szerint jó gondolataim vannak.
Radnóti Zsuzsának nagyon tetszett a Koccanás-kritikám.
Györffy Miklós sajnálta, hogy az órán nem került sor a Helge élete-kritikám ismertetésére, pedig megérdemelte volna.
Stuber Andrea egyszer megdicsérte a címadásaimat.
Lőkös Ildikó elégedett volt a színházas projektem honlapszövegével.
Bejutottam a dramaturg felvételi utolsó fordulójába.
A Mester pedig éveken át éreztette megvetését, mondogatta, hogy szégyelljem magam, amiért van tehetségem, és egyszerűen lusta vagyok dolgozni azért, hogy létrehozzak valamit. Erre én mindig megkérdeztem, hogy ugyan mit tud ő arról, hogyan írok, mert persze tetszett neki a Mester és Margarita-előadáselemzésem, de amikor pár évvel később szóba hoztam, nem is emlékezett rá, egyébként meg egy sort sem olvasott soha tőlem (hacsak nem a blogon, amit tagad, mert elvből gyűlöli a bloggereket, a műfajt, és neki különben sincs erre ideje), ne kamuzzon már csak azért, hogy kivetítse rám a saját magával kapcsolatos elvárásait. Erre a válasza (már ha válaszolt), legtöbbször az volt, hogy az emailekből is nagyon jól lehet látni, hogy ki az, aki össze tud rakni jó mondatokat, és ki az, aki nem. Négy évnek kellett eltelnie, hogy elmondja, ő már azelőtt tudott rólam, hallotta a nevem, hogy felvettem volna az óráit, mert a Gabnai felhívta rám a figyelmét, és szóba került, hogy írhatnék a Zsöllyébe. Négy évet várt, hogy egy gusztustalan, (részéről) személyeskedő veszekedés során úgy mondhassa el ezt a nekem hihetetlenül sokat számító (vagy igaz, vagy nem) dicséretet (masszív külsőkontroll-függő vagyok), hogy az egy lehúzó, mély megvetést kifejező, bántó és megalázó sértés alátámasztásaként hangozzon el.
Szóval amikor ma este kedvezményes jeggyel nézem meg a Victoryt, az nekem egy iszonyú nagy lépés lesz kifelé a gödörből. És légyszi senki ne kérje rajtam számon, ha végül mégsem írom meg a kritikát.
