Újdonságok: a szado-szandál egész jól működik ("Nem, ez egy saru, ez egy saru! – Nem, ez egy szandál! – Nem, ez egy saru!" "Jelet adott nekünk! – Nem, adott nekünk egy sarut! – A saru a jel, rajta, kövessük a példáját!"), bár parkettán életveszélyes csusszanásokat produkál, kaland vele az élet. Ezzel kapcsolatban felmerül a kérdés: miért van az, hogy ahányszor jogos kritikát fogalmazok meg egy dologról, jön valaki, és belepasszíroz a "neked semmi sem jó" skatulyába? Nyilván ha én egyszer kinyitom a számat, akkor az már mindenki számára vérig sértés és porig alázás, mert nincsenek hozzászokva. No de mindegy, kaland velem az élet.

Ha már otthon voltam, gyorsan abszolváltam A Fekete Anya kígyóját, ami egy viszonylag új Leslie L. Lawrence. Egészen élveztem, mert öniróniával írta meg, kicsit mintha saját könyvei paródiáját adná. Úgy voltam vele, hogy A rodzsungok kolostora (1995-ből) az utolsó "igazi", onnantól kezdve erősen süllyed a színvonal (ez, hangsúlyozom, NEM vonatkozik a tudományos-fantasztikus, Lőrincz L. László néven kiadott munkáira, amelyek pazarok), bár most elkezdtem újra, és hát kissé elnagyoltak a figurák. Ebben a kígyósban az volt a jó, hogy nem bír összejönni a nőjével (na jó, később egy másikkal igen, és a sorozatos kudarc sem az életkor rovására írható, pedig azért már igencsak benne járhat), a végén nem sáros mindenki, és – mint már említettem – öniróniával oldja fel a gáz átkötéseket, előreutalásokat és ismétlődő magatartásformákat (hé! jut eszembe! ebben nem is pipázik! vajon csak a kolostoros Blobzang rinpócse fújja a füstkarikákat, Leslie száhib kíméli a tüdejét?). Szerkezetileg emlékeztet a Holdanyó fényes arcára – az egészen remek, bár most, hogy így belegondolok, a központi sár (amit eddig ötletesnek találtam) ott is kábé olyan kitalálhatatlan és erőltetett, mint ebben. Vagy a Rodzsungokban. Sokkal jobban bírom az előre kitervelt bűntényeket, mint a Sindzse szemében, A gyűlölet fájában, A keselyűk gyászzenéjében, A vérfarkas éjszakájában vagy akár A gonosz és a fekete hercegnőben. Bár az tényleg jó, hogy ebben nem mindenki volt sáros – pedig én, az eddig tapasztaltakból kiindulva, próbáltam mindenkire rákenni valamit. Hű, emlékszem, az Ahol a pajpaj jár olvasása előtt elhatároztam, hogy rá fogok jönni a megoldásra, hiszen minden információ le van írva, csak az ember túl gyorsan olvas, és nincs ideje összerakni. (Egyébként ez egyáltalán nem így van, ezeket lehetetlen kitalálni, csak akkor még ilyen kis naiv voltam.) Jegyzetelve olvastam el a könyvet addig a pontig, amikor LLL kijelenti: már mindent tud. Ekkor átnyálaztam még párszor, de természetesen nem értettem meg az eseményeket. Viszont oltári büszke vagyok magamra, mert rájöttem, kicsoda Natnat felügyelő. (Ebben igazából az a szép, hogy Natnat felügyelő kilétét nem titkolta el senki, néha szóba került, mint valaki, aki messze jár. Magamtól jöttem rá, hogy nem is jár messze, hanem ő az egyik szereplő, akit már ismerünk!) De ha ennyi meló után ilyen keveset tudunk meg, nem biztos, hogy érdemes feladni a lendületes, kedvvel olvasást. Mert a Pajpaj igazán sodró, feszültségtartó, érdekes sztori. Ez a kígyós igencsak lelohadt a negyedik gyilkosságnál. Pedig olyan jól indult, a fene egye meg.

Holnap leugrunk Kapolcsra, csak azért írok ennyit, hogy kitartson.

Nem meséltem még, hogy Vadmalacot feltuningoltam a bátyja esküvőjére. Ő volt a tanú, többek között tarthatta a keresztet is, de nem dobálhatott rózsaszirmokat, és nem foghatta meg a bátyja vállát. Viszont a kontya elég tartós lett a hátrabukfenchez, és talán a négyszínűre festett szemhéját sem zokogta le. Szép lett, na. Remélem, neki is tetszett. Megrendeléseket vállalok! (És bajuszt is készítek szívesen – Mátrai büszke lenne rám. :-))

Kétszer voltam Danicsekkel játszani, és mindkét alkalomnak voltak igazán érdekes és szívderítő pillanatai. (Egyébként, ezt csak mellékesen jegyzem meg, az a gyönyörű abban, ha egy baba üvölt, hogy közben görcsösen kapaszkodik beléd, és csak beléd, és ha utál szívből, akkor sem hagyja, hogy letedd. Szerintem ezért érdemes.) Meg Andipajtással is végre beszéltünk egy igazán jót (amíg egyesek az autó gyerekülésében szundikáltak).

Elég ijesztő, bár cseppet sem meglepő, hogy háromból hárommal érdemes lenne házasságig fokozni kapcsolatomat. Az asztroweb.hu szerint. Vannak még döccenők ezekkel az analízisekkel szerintem, de alapvetően amit tudtam és vártam, azt kaptam. (Persze ellenpéldákkal is leteszteltem.) "Nem az én hibám, hogy megtörténhetett, / Mindegyik hívott, én csak nem mondtam nemet." Kaland velem az élet.

Holnap Dzsigolóval lestoppolunk a Völgyig, hipp-hopp adunk pár deci vért, hogy ingyér bemehessünk, bérelt biciklire pattanunk, minket nem zavar a forróság, néhány óra csak a távolság, majd hétfőn újrakezdjük átlag életünk, s azt tesszük, mit tenni kell.

A Revita tévén Bede-Fazekas Csaba. Színvonalas műsor, a fél képernyőt eltakarja egy szőke riporternőci háta. Az imént azt bírta mondani: hisz a csillagjegyekben? Gratulálok, komolyan.

A művész úrnak nem nagyon ugranak be dolgok. Gáz lehet, ha azért kell abbahagynia a pályát valakinek, mert nem tudja megtanulni a szerepet. (Most nem róla beszélek, hanem általában.)

Tizenöt éves Máté fia is játszik itt Győrben. (Most nem általában beszélek, hanem róla.) Érdekes volt, mert szóba került a két nagyobb, akik ugye színészek, meg egy fiú a második házasságából, aki idén végzett az ELTE-ÁJK-n, aztán egyszer csak két fiút fogalmazott meg, akik játszanak. Persze lehet, hogy ez csak amolyan "ide hallgasson, fiam".

Miért tartja fontosnak minden értelmiségi, hogy ifjúkorában kemény fizikai munkát végzett? (Tény, nekem is kellemes emlékem, amikor pici koromban a kirepedezett hagymaföldön kanta tetejéből ittam az árnyékban hűtött vizet. Lehet, hogy ez olyan náluk, mint nekem, hogy az irattárcámban benne van az állatorvosis belépőkártyám. Folyamatosan bizonygatni akarjuk a világnak, hogy valaha normális tevékenységet is folytattunk.)

Jézus, elég gáz ez a beszélgetés. Hihetetlen, hogy még a végén sem mutatják meg a nő arcát. Persze biztos minden győri felismeri a forgóiról, én meg fulladjak meg.

Átkapcsoltam a BBC Prime-ra, Urak, úrhölgyek, hasonlók. Mármint ez a címe. Érdekes sorozat, sok férfi női ruhában. Ők lennének az úrhölgyek?

Elképzelhető, hogy ma már nem jelentkezem, de ne vegyetek rá mérget.

Jaj, de júj… ahogy az előbb Básti Puskásnak, hogy "Te bolond vagy", hát az nagyon szép volt. Aztán az majdnem megkúrta a zongorán. Nem lehet eléggé vigyázni, hogy mit mond az ember. A Laura megy a Filmmúzeumon, ’86-ból. Kellett némi idő, mire megismertem Dörnert. Az egyik jelenetben mintha Spolarics villant volna fel, de ezt majd még leellenőrzöm. Énekel Falusi Mariann is, jó kis film. Nagyon szeretem ezeket a nyolcvanas évekbeli filmeket. Csupa ismerős arc, csak szebbek. (Főleg hát Temessy Hédi.) Az egésznek olyan nosztalgikus hangulata van. Ezektől a ruháktól úgy érzem magam, mint kicsi koromban, a Rudnay Gyula utcai négyemeletes felső lakásának kisebb szobájában, ahogy lefekvés előtt az ablakból nézem a városháza fényeit.

Akárki akármit mond, Básti Juli fantasztikus.

(Ja, a Sirályról utólag: Gálffi veszettül jó Dorn. Többiek felejthetőek, már el is felejtettem őket. Leszámítva a Széles helyett játszó Mácsait. Na jó, Kerekes Éva is élénken rémlik, csak másért. Nem volt ez rossz előadás, ahogy visszaemlékszem. Pláne mert hirtelen felindulásból néztük meg Vadmalaccal, kábé másfél perc alatt derült ki és valósult meg, félbeszakítva a hazasétát.)

Ez halálos. Reggel van, Básti éppen Reviczky ágyát húzza át egyik szobából a másikba, miközben az benne fekszik. "El akarok válni. Ott van a válókereset a paplanodon." Van egy stílusa.

Két szoba közé húzzák fel a falat, egyik oldalán Básti meg a kőműves, másikon Reviczky, aki próbálja meggyőzni, hogy ne váljon el. Remek jelenet. Böszörményi Géza egy zseni.

Ó, ez volt a vége. Még egy röpke pillanatra feltűnt egy szőke mellékszereplő kisgyerek. Átszóltam anyunak (azért jó néha itthon, máshol ez gyöngy lenne disznók elé), hogy nézd már, ez az a kis vörös csaj a Kölyökidőből, mire visszaszólt, hogy ez a Kovács Robi. Én elhittem neki, de az iménti jelenetben fidrek meg fodrok voltak a ruháján, a vége főcímben meg ki volt írva Gévai Juli neve, hahaha. Meg Spolaricsé is, egyébként. Imádom a nyolcvanas évek filmjeit. (A magyarokat persze.)

Amikor elővettem a naptáramat, hogy feljegyezzek benne egy vélt (és szerintem valós) információt egy bizonyos dologgal kapcsolatban, amit egyes olvasók jelenléte miatt itt most nem részletezek (akkor mondjuk nem tudom, miért írok erről, nyilván a feltűnési vágy hajt), találtam benne egy nem is túl régi cetlit, mely szerint 2046 bizonyos havának bizonyos napján (ma nagyon enigmatikus vagyok megint) találkoznom kell Mekavitával egy konkrét közös tevékenység céljából. És hát igen, tényleg nagyon szomorú lesz, ha az egyikünk már nem él addigra. Merészség volt bevállalni ezt a találkozót. Örülök, ha Spanyolból visszajön ép bőrrel.

Egyébként hazajöttem, most éppen Győrbe (mit lehet tudni egy ilyen többlakinál), irtó régen voltam itthon utoljára. Legalábbis nagymamám még élt akkor, mára pedig az a háromnegyed év, amíg a szobámban lakott (vs. Petz Aladár Megyei Kórház), csak egy régi álomnak tűnik. A falon ugyan kinn vannak a kinyomtatott színházi fotók (A sütemények királynője, Pisti a vérzivatarban, Médeia, A Mester és Margarita, Helge élete – te jó ég, ezek mind a tavalyi ELTE-s óráimon voltak anyagrészek) meg a 2002-es POSzT belépőjegyei, de alattuk már nem az asztalom áll, hanem egy teljesen idegen (ámbátor kényelmesen kemény), Garfieldszínű ágy, amit duplájára lehet nyitni, milyen praktikus ez a szülői házban, hahaha. Na jó, nem rossz, de a régi azért mégiscsak a régi, és mint ilyen, JÓ. Az is új, hogy van itthon net. (Pedig már elég régóta – furcsa, közben jártam Vásárhelyen, Debrecenben, Pécsett, TERÉNYBEN, de csak most jutottam el Győrbe. Akinek eszébe jut, hogy ígértem neki valamit a városból, gyorsan szóljon, mert szerdán megyek vissza babázni. Hmm, baba… majd teszek föl képeket.)

Több dologról akartam írni, de kimentek a fejemből, itt a panelban dögmeleg van, és álmos vagyok. Az előbb kicsit láttam a hírekben, hogy Pesten áll a víz az utcán. Ez az én formám, egyszer jövök haza, akkor is kihagyok egy ilyen jó bulit. Egyébként vicces volt már a hazaút is, persze mit várjon az, aki a Pannóniát szemeli ki. A Pannóniát még nem láttam huszonöt perces késésnél kevesebbel kiírva, a változatosság kedvéért most ki sem írták (Kelenföldön szálltam fel). Ott állunk vagy kétszázan a peronon, ahová reményeink szerint egyszer majd megérkezik a vonat, és a tetejébe percenként bemondják, hogy a különböző érkező vonatok milyen késéssel futnak be (én a kilencven percnél kiakadtam, egy másik száznyolcvan percénél úgy gondoltam, hogy talán nem kánikulában kellett volna elindulni, pláne víz nélkül, egy kétszázas késésnél azt gondoltam, taxit kéne fogni, a háromszázasnál versenyt röhögtem a többi várakozó utassal – fel nem fogom, hogy ebben a picsányi országban hogy lehet ennyit késni bárhonnan), szóval ilyen hátborzongató számokkal traktálnak bennünket, de legalább a várakozók érezhetik, hogy valaki mégiscsak figyel rájuk, egy géphang a megafonból, Gaál Gyula, bárki, mi meg kinyalhatjuk, még a vonat nevét sem hajlandóak kiírni, nem hogy a késést. Végül mindössze negyven percet vártunk rá (messze van ám a Keleti, lehet, hogy a mozdonyvezető villamossal jött). Háromszoros hurrá. Ugyanakkor értem be, mint ha a Kálmán Imre EN-tal jöttem volna, csak megúsztam a pótjegyet – illetve nyilván az is késett, és ha eleget, akkor vissza lehet igényelni a pótjegy árát, ááá, macerás ez…

Ma este voltam lovagolni, egészen nagyon jó volt, bár most, ahogy így előredőlök a székben, érzem a nyereg helyét az ülőcsontjaimon (os ischii, csak többesben kéne). Egyszer megugrott alattam, de ha én egyszer a lábam közé fogok valakit, azt nem engedem el egykönnyen, hehe. Na jó, kicsit elbátortalanodtam. Egyébként ügyes voltam, megyek majd még.

Anyuval délután vásároltunk, vettem szado-mazo szandált. Menne a lóhoz. (Már csak azért is, mert a szandál a lábamat töri ki, én meg a lovat be. Na jó, ez szar volt.) De mit akarhattam még leírni?

Ja! Rém aggódnak, hogy eszem-e rendesen, állítólag nagyon lefogytam. Itthon van mérleg, hát lecsekkoltam, ötvenhét kiló vagyok. Szerintem van vagy egy éve, hogy utoljára mértem, ahhoz képest tényleg fogytam, de hahó, még jó, hogy több vagyok ötvennél, mondtam én neked.

Éppen egy cipősdobozt töltök csurig lenézett színházjegyekkel meg színlapokkal. Rájöttem, hogy az idei évadértékelésből csúnyán kimaradt az örkényes Sirály. Most nem értékelem, de ígérem, egyszer sor kerül rá.

Ma ismét elolvastam egy Hódot, de nem lettem jobb titkosügynök-elhárító.

Negyedik napja már itthon, de csak most. Mint az látható.

Terény, első nap. Kocsival, a csapat egyik fele Rendezőkispajtás édesanyja által, nógrádi bércek között. Megérkezés, ebéd vételezése Mucsináéktól, turistaház Mikszáth utcában az utolsó. Hát majdnem beköltöztünk a ravatalozóba, de nagyon tényleg. Csak a kulcs nem illett a zárba, ennyin múlott. Első élményünk már a valódi turistaházban, hogy valakik évekkel ezelőtt tejért mentek, és azóta sem tértek vissza (legalábbis az ajtóra rajzszögezett felirat szerint, melyet mi is megőriztünk az utánunk érkezők számára). Második, domináns élmény a serény hangyák és hatalmas böglyök serege. Nem is volt kedvünk szétcuccolni, amíg meg nem érkezett a csapat második fele gyaur kocsiján, rovarirtóval meg mindenféle jóval.

(Eredetileg rövid, igétlen tőmondatokban gondoltam megfogalmazni az eseményeket, aztán rájöttem, hogy kívülállóknak az kevésbé lenne élvezős. Sajnálom, de ezt a körülírást meg ÉN nem élvezem.)

Szóval lényeg, ami lényeg: ezt a tábort (amely egyébként szinglitábor lett, mint utóbb kiderült) a tömegszex végett találtam ki, ment is némi baszogatás. Néha. Jóban lettünk Bot Bélával, meg egy másikkal is – bár nem hallottam falrengető kacagást az asztala felől, amikor megemlítettük egy-két jelenetben. Alaposan körüljártuk a metroszexualitás témáját, lett is egy sajátunk. Különbejáratú dzsigolónk sajnos az előadás után hazament, így nem tudtunk plusz üveg bort kisírni az Istennőtől, és a testek bevetése sem jött be a kandi portás bácsinál. Az Asszonybosszantó persze már bezárt. Énekelés is volt, mert a zene az ugye kell, és hát mjuzikel is született, "Sárgarépa" témában.

A szieszták között néha próbáltunk is. Mire a Mester megérkezett, kék foltok rengetege borította hamvas bőrömet – részint Atlasz tanár úr, részint a karatés jelenet, részint privát esések miatt. Kábé két napig egyfolytában jelenetben voltunk – ami nem azt jelenti, hogy a riposztreflex elmúltával értelmes társalgást folytattunk. Egy egész napig gyerekem is volt (kicsit lila, kicsit csápos, de a mi Melchink), hosszan tárgyaltam a francia ügyvédemmel az elhelyezésről, majd az akarszengem kérdés vetett véget a vitának. A Mester mint homokozóban a gyereket, úgy hagyott játszani. ("Hogy fogok elszámolni apám előtt, anyám előtt, és legfőképpen: M… előtt?")

Hétfőnek reggelén megismertük Masina Ferencet, aki elvitt minket lovagolni Gyaurral meg Dzsigolóval. (Remélem, minden résztvevő értékeli az anonimitást megőrző, mégis azonosítást elősegítő becék használatát.) Volt sok csacsiii (puha orrú), kecske (büdös), bögöly (harcias). Majdnem kihagytam Bambit (bruhaha), aki Masináéknál van munkaviszonyban mint őz. Kicsi.

A ponton megtudtuk Bertókot is.

Előadásunkat az összes közönség nagyon üdvrivalgotta, főleg hát ugye mi. Életemben először (és lehet, hogy utoljára) sikerült figurát teremtenem az "odatalálni Terénybe" jelenetben, mégpedig Bud Spencert hoztam igen nagy sikerrel, bár azt hiszem, ez betett a napozós jelenetünk elejének. Csak hogy okuljon mindenki: a biztonsági öv árt a hangszálaknak, a szőrszálak árnyékolnak napozásnál, a herejóslás sokba kerül, tuti mondat csajozásnál a "Szép a cipőd!", gyermekünknek remek ajándék a disneys koporsó, a vasaló nem segít felállni, és az a lényeg, hogy jól érezzük magunkat Terényben (csak egy Metro mondhat ilyet, egyébként).

Az utolsó pár napot Lénárd szakácsnak köszönhetően végigszuszogtuk, nekem például több tszn-programba sikerült belealudnom, ezeket most nem nevesíteném, mert a priznicbe csavart Rejtő Jenőt kiöntik a fürdővízzel együtt. Mint kiderült, Csépai Eszter a kedvenc újszínházstúdiósom, hát majdhogynem hangilag is. Ittunk együtt Ládafia Norbival, én speciel kézcsókot is kaptam, bár most, hogy így visszaemlékszem, már a Városiban is egyszer. A mindenki-lecsorog-a-székről-olyan-jó kecskeméti gümnazistákról lemaradtam, de kocsmai biliárdozás közben kihallottam társalgásukból a "rendezői intelligencia" szintagmát, amitől már nem is bántam annyira.

Vasárnap Mohorán, végre élesben is a Marjai-Varjú párost, nem csak pizsamában (nálunk aludtak ugyanis). Maradt vagy három dal a Tolnay Klári-emlékműsorban, nem értem, miért kellett napokat szenvedni a cédéírással és -hallgatással. Utána Kútvölgyi beszélgetős-felolvasós Gyurkoviccsal, nekem tetszett, csak már kissé hideg volt, meg mentünk volna haza. Végül mégsem együtt, kocsival, hanem a fáradt szervezők fél nap csúszással, Mohorát átfutva, vonattal.

Búcsúzóul többen vásároltak a közpénzen vett jelmezekből, hát igen, Rákóczi tér a király. Egyébként ez a kép híven tükrözi az egész tábor hangulatát.

Mit még? Minden pénzt eltapsoltunk, mégis kevés lett a Becherovka.

Valami hiányzik.

Taramm, taramm. Taramm, taramm.
Taramm, taramm. Taramm, taramm.

Én barommarhaállat, amikor így is szorít az idő, mert össze kéne rámolni meg költségvetni meg epilálni meg kigányolni a hűtőt meg jeleneteket kitalálni, mielőtt holnap reggel hű de korán elutazunk Terénybe (az alvásról nem is szólva), na nekem pont akkor kell most rögtön végigolvasni gyaurt. Néhol egészen meglepett. Hasznos lenne őt hétköznapi közegében látni. (Rém furcsa volt például a kocsijában ülni. Mérföldeket távolodott. [Flaviooo, meeerre vaaagy?])

Tegnap nem írtam -> kilenctől hajnali háromra kialudtam magam -> nem tudtam visszaaludni -> mikor újra felébredtem, marhaságokat álmodtam a kurzus résztvevőinek főszereplésével -> lett kedvem elindulni -> ma van kedvem írni -> holnap nem fogok tudni felkelni.
Minden mindennel összefügg.

A tegnapi meg a mai LS-mentes nap volt, még másfél ilyen lesz, csak bírjam ki (meg azt is, amikor végül mégiscsak visszajön, a fene egye meg :-)). Egyelőre nem robbant fel a gázpalack, nem lopták el a színházat (ISTENEM, milyen jó, hogy még ittléte alatt riasztottam be! Huh…), bár a dolgok nem mindig a tervek szerint alakulnak, de a körülményeknek megfelelően módosítom a terveket is, éljek én. A két délelőtt Atlasz Gábor mozgástanárral telt, igen kellemesen. Valami ilyesmire gondoltam én, amikor színpadi tánc meg hasonlók irányába tapogatóztam, eltekintve az egységes koreográfiától. El bírnám viselni ezt a gyúrást hetekig. (Bár az eséstanulás nem volt olyan jó, tegnap valami hátragördülős figura betett a farkcsontomnak, szépen be is lilult, és ma meg rá kellett esni, hát én merész voltam, ráestem, basszammeg.) (Lehet, hogy nem is rá kellett volna esni?)

A tegnap délutánt turkálással töltöttük – el sem hinnétek, mennyi röhejes szart lehet találni, és milyen olcsón. Egy ezresért vettünk ocsmány masnis kisestélyit, ötvenesért nyakkendőt, hatszázért hamisműbőrálutánzat zakószerűt, potom áron fodros bugyit, műrózsát, kalapot, nadrágtartót, hímzett kötényt. Valószínűleg nem lesz rájuk akkora szükség Terényben, de legalább van jelmeztárunk.

Ma mint a veszett egér, úgy rohangáltam körbe a színházban, különféle munkafázisokból (minek következtében Stubnya Béla látott egyszer játszósruhában, a hajszárítás nélküli reggeli indulás miatt felkötött vizes hajjal, egyszer rendes ruhában, kibontott [és megszáradt] hajjal, egyszer meg zöld ingben, nadrágtartóban, csiricsáré nyakkendőben, svájcisapkában, dioptriás szemüvegben – és a radai rosseb verje ki, ekkor nézett meg legjobban!), későket engedtem be, Cserje Zsuzsát és társait kalauzoltam (szeretem Igó Évát!), szereztem áramot a próbaterembe, vettem teát Robin Lacinak, mert ittunk az övéből, kirohangáltam a tűzhelyhez, hogy nem égett-e oda az ebéd, amelyre meghívtam a hirtelen betoppanó Baksa Imrét (végül nem csatlakozott), ÉS közben még kreatív is voltam! Ez valószínűleg a nagy nyomás miatt lehetett, mert délutánra befulladt a dolog. Vagy csak kell egy kontroll. Mármint a készülő jeleneteinkhez. Különben tényleg az lesz, hogy LS visszatér, és miként Babarczy, beszól: gyűlölitek már egymást? És mi kórusban, vidám úttörőkurjantással kiáltjuk: IGEN, Sándor!

Nagyon furcsa, az első két nap szerintem konflikusmentesen jó volt, most már éleződnek bizonyos ellentétek, valószínűleg azért, mert az emberek leengedtek. Huh, nem is vészes, nem kell úgy tenni, mintha jó fej lennék, lehetek lusta, jobban beszólhatok, ilyenek. Mondjuk engem ez pörgetett fel már első nap, én ilyen közösségben szoktam kreatív állat lenni. (Szakszó ezentúl: lökött.) Jó lesz holnaptól Terényben, éjjel-nappal együtt, senki nem késik el, mindenki együtt kajál – igen, lehet, hogy tényleg betegre fogjuk utálni egymást.

No, mára elég ennyi, koncentráljon mindenki, hogy reggel nyolcig megszáradjanak a ruháim – én tényleg nagyon szerettem volna, ha eltűnik az öblítőadagolóban konstans szinten álló vízszerű valami, de nem úgy, hogy a mosóvízbe ömlik egy random pillanatban, sunyi módon, hogy továbbadja a dohszagot tíznapos táborozásra kimosott ruháimnak.

Egyébként érdeklődőknek és célozgatóknak üzenem: készülnek fényképek, ám az összekötő kábel Győrben leledzik, én meg igencsak régen jártam arra, mondjuk még nagymamám halála előtt. A család meg valószínűleg nem kerekedik fel utánam Terénybe, hogy meglepjen vele.

Egyszerűen MUSZÁJ volt felvennem az új szoknyámat, nem mintha bármilyen ruhadarabot szívesen éreznék magamon ebben a melegben. Ebédszünetben ebéd helyett kínai turkálókat jártam, mert a holnap délutánt jelmezvásárlással töltjük. Nadrágot akartam venni ennek ürügyén, de szoknya lett belőle, amihez ugyan se cipőm, se blúzom nincs, de veszettül jól áll (és mások is veszettül jól fognak állni tőle – hű, azért nem kicsit vagyok fáradt).

Jól indult a reggel, kellemes félórát töltöttem el a beriasztott színházhoz kiérkező rendőrökkel. Végül mindannyiunk sajnálatára nem lett kapitányság a dologból, mert megjött a főnök – viszont tudják a címemet! 🙂

Ebédszünet előtt megérkezett Brigi, aki csak most csatlakozott elszánt (és elcsigázott) csapatunkhoz. És azt hiszem, most sem fogok írni senkiről (bár akartam, de aztán rájöttem, hogy Gyaurral [remélem, ezen a néven kommentelt] olvassuk egymást, az meg hogy nézne ki, aztán láttam, hogy ő nem volt ilyen szívbajos, tehát én is jól megmondom majd a frankót, de most inkább ágyba dőlök, és drukkoljon mindenki, hogy ne felejtsem itthon a magnót a holnapi mozgásórához.

Lázár Balázs jó volt, egészen komolyan vette, és ezt nem úgy értem, hogy mennyit készült meg milyen sokat átadott, hanem úgy hangulatra, nem nagyon röhögött velünk (pedig bőven volt min). Sajnos a vacak gépemmel inkább csak a terényi verőfényben lehet majd jó képeket csinálni, egyelőre sötétek (és bemozdulósak).

Hihetetlen meló van még egy színházban a nap végén – pedig mi nem is vagyunk szemetelős népség.

Ja, még egy utolsó gondolat: Rendezőkispajtás mélyen egyetért az általam nemrég megfogalmazott bölcsességgel, mely szerint a türelmetlenek nem igazán bírják a lassú embereket. Figyelem, ehhez nekem évek kellettek. (Csoda, hogy engem bír.)

Ismét átestünk egy Mekavita-költöztetésen, szerencsére szeptembertől ugyanebben a lakásban marad (én is maradnék a helyében, bár sötét meg hideg, de marha nagy és marha olcsó), így csak a feltétlenül szükséges holmikat hurcoltuk át hozzám. (Összeköltözés, jippi-jee! Persze nincs olyan szerencsém, mint Rendezőkispajtásnak a férjecskéjével… reggeli rétes, meg ilyen nyál dolgok…) Szóval átszeltük a várost ötszáz kiló csomaggal meg Nagytutussal, aki feltűnő jelenség, civilben meg óriási plüsskutya, szerencsére éjszaka volt (le is késtük a buszt, amiről már induláskor megállapítottuk, hogy le fogjuk késni, mégis loholtunk, mint a marha, mint a barom, mint az állat…), mindezt egy tömény commedia dell’arte nap után (melynek legfárasztóbb tevékenysége egyébként a vonalkód eltávolítása volt, beáztatott evőeszközök nyeléről – és mennyire megérte, az "ezt éjszakára beáztattuk, és le is jött róla a ragasztó" megjegyzés után csomót kötöttem a beleimre a röhögéstől), holnap Lázár Balázs okít minket, kíváncsian várom.

Le is fekszem aludni, hogy hamarabb reggel legyen. (Ez most csak egy rossz vicc volt.)

 Új hírek:

1. A számlálóm valamiért újraindult. Nem értem. De mindegy is, ha a tömérdek képet ugyanabban az ablakban nézik meg az emberek, minden visszalépéskor rászámol egyet, tehát nem érvényes.

2. Lehet címet adni a bejegyzéseknek. Én visszamenőleg is szorgoskodom, már a tavaly július-augusztus megvan, csak még nem szerkesztettem át mindet. (Marha sokat írtam ám, kezdem bánni.) Katilakótársnak köszönhetően került viszonylag normális helyre a cím a sablonban, szerintem jól néz ki. Persze van még mit alakítani amúgy is, pár hét múlva, ha nem kapok semmi munkát, szánok rá egy kis időt. (Kilyukad a gyomra, elájul az éhségtől, de a billentyűket azért ütögeti… hülye… bezzeg ha ebből kéne megélnie… persze igazából ebből kell – szinkron forever!)

3. Ma csakazértis elkezdődött a commedia dell’arte tábor. (Ezt úgy értem, hogy mélyen a minimális – azaz anyagilag nem veszteséges – érték alatt van a létszám, de mi nem vagyunk normálisak.) Remélhetőleg kacagtató epizódokat olvashatunk majd a www.gyaur.freeblog.hu -n – én legalábbis betegre röhögtem magam a nap folyamán. Az volt a legjobb, hogy mivel mindenki annyira jó arc, egyáltalán nem volt kisebbségi érzésem amiatt, hogy nem tudok játszani, ők meg igen. (A pszichodráma csoport második felére emlékeztetett hangulatilag.) Persze fölénybe juttat, hogy én ismerem a legtöbb embert, nálam van a kasszakulcs (hehe), meg azért tudom, mit várhatunk oktatói részről. Az ilyen helyzeteket szeretem én. [tenyerét dörzsöli]

4. Hülye vizsgaidőszak, pont a végén kezdtem el élvezni. Ma leadtam az indexet is, és a TO felé menet szíven ütött az érzés, amikor naiv, ámbár már kiábrándult, minden-mindegy-ha-már-bölcsésznek-mentem beállítottságú elsőévesként az épületet, a tanulmányi rendszert meg a szaktársaimat fitymáltam, némi aggodalommal, hogy most megint éveken át valami olyasmit kell nyalnom, amit gyakorlatilag lehetetlen tanulni, de semmi esetre sem érdemes. (Kellemes volt a pszichó2 vizsgám nemrég: ismerős szinapszisok, axonok, agytörzsi hálózatos állomány, inger, ingerület, ingerválasz – hmm, ez az én világom.) Próbáltam valami külföldi egyetemet találni, ahová elmehetnék zoológiát tanulni – a mi szakunk (és egykori kartársaim) nem győztek meg [most ezt jól ragoztam?]. Ahol a  legnagyobb szakdogatéma a pannon gyík, ott nem biztos, hogy én akarok valamit. (Bár amikor annak idején Gödöllőn a gyakvezünk szinte földöntúli áhítattal tartotta meg óráját a kerekesférgekről, az azért engem is magával ragadott. De NEM, nem szeretnék olyasmivel foglalkozni, amit nem látok. [Ehhez képest jó volt a Bahtyin-vizsgám, hihi.])

5. Egyébiránt meg "Stux, maga főz, mint egy Dumas-regény, / jóba leszünk ugye, maga meg én, / Stux, hisz ma magába mindenki szerelmes, / Stux, maga veszedelmes".