Álljon hát itt is örök emlékül:

ELKÖLTÖZTEM!!
Örömmel tudatom mindenkivel, hogy Vadmalacnak köszönhetően ma pontot tehetünk tragikomikus hosszúságú, harmincnapos költözőspartim végére. Ezúton is szeretném megköszönni mindenkinek a segítséget, BÁRKI bármikor visszahívhat költözni, takarítani, felújítani, lomtalanítani, bébiszittelni és hasonló bulikra, tudjátok.
Akik nélkül most nem lehetnék itt: Szomszéd, Jump, Tomi, Pici húgom, Vadmalac, Ithildin, Elvetemült, St. Andrea, Mekavita, Bali és 2X és Andris és Macsek, valamint a hofiparódia taxisofőr(nő). Várok mindenkit a lakásavatóra, ha berendezkedtem (úgy öt hónap múlva…)! (Kivéve a hofiparódia taxisofőr[nő]t. Bocs!)

Gyorsan néhány gondolat a vasárnapi hálaadásparti nyomán, kapcsán és ürügyén.

1. (Bizonyos fényképeken bele vagyok szeretve a hajszínembe. Ez olyasmi, amiért igazán hálás lehetek! Ősz hajszálak [lassan tincsek] ide vagy oda.)

2. Hogy miért szerettem ezzel a csapattal lakni, nemlakni, lógni, játszani és inni*:

folkus: De én most nem arról beszélek!!
Vadmalac: Jó, de miért beszélsz olyanról, amiről nem beszélünk?!

Szomszéd: Húzd be a hasad! [Ezt vezettük be itt-repül-a-kismadár helyett.] […] Nem azt mondtam, hogy legyél kurvás!

Szomszéd: Milyen pirosak vagytok.
Vadmalac és folkus minden összebeszélés nélkül, tökéletes kórusban: MERT MI ISZUNK RENDESEN!!

2X, amikor kihúzzuk a sorszámokat, hogy ki melyik szereplőt alakítsa a festményről:
Akkor én jártam a legjobban, mert a hetedik te magad légy!

3. Istenem, el sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok a barátaimért. Hogy elviselnek, még szeretnek is, és főleg azért, hogy én szerethetem őket. Ez a legjobb az egészben. Aki pedig egy tök idegen lakásban majdhogynem idegen emberek között térdeplőszékre guggol papírtölcsérrel az orrán, csak mert a Csengetett, Mylord-újrajátszásnál ráosztottuk a zöld papagájt – és még grimaszol is!, igazán megérdemli a kiscsaládtag címet.

*Update: Oké, lehet, hogy ezek csak Vadmalac spéci vodkashotjai miatt tűntek akkor annyira viccesnek.

Távolságok:

Tutorial: Csütörtök

Utólag is elnézést Zsuzsótól (a történelem-tanárnőtől), hogy nem hittem el maradéktalanul a „Doktornő*, jól áll a mini” megjegyzését valamelyik érettségi vizsga előtt. Ha az a szoknya, amit az imént betettem a szekrénybe, egyáltalán rám jött valaha, na szóval verem a fejem a falba, hogy akkor nem mentem fehérneműmodellnek.

(Csak tíz év múlva ne ez a dal legyen – az L-es nadrágommal.)

*Mert voltak emberek, akik elhitték, hogy állatorvos leszek.

Elvonóra kellene mennem.

Aha, nem. Nem a netfüggőségre gondolok. De amíg nem kötik be a digit, valószínűleg minden csak súlyosbodni fog.
Bejegyzések addig offline, nem lehet mindent elintézni a munkahelyről. Majd jövök, ha már.

Költözősparti nemtomhányadik nap. Kis reggeli csevegés édesapával.

„És ki segít?”
„bla-bla-bla”
„Kik ők?
„bla-bla-bla”
„Értem. Ügyesen szervezel. Puszi neked és …-nak, a többieknek üdv.”
„Hát ez az, hogy nem én szervezem! Szerveződik! Mindenki jön és segít! Fantasztikusak!” […]
„[…] Valószínű szeretnek.”

Persze jó lenne úgy nyomni az Anne Shirley maratont, hogy nem lóg be a képbe az oldalára állított kanapé, és egyetlen íróasztalt sem szerelünk össze közben, de hamarosan eljön az is. Azt már megfejtettem, mitől fáj eszeveszett módon a bal kulcscsontom, hogy honnan a harmincegy darab apró lila folt a combomon (igen, megszámoltam), és hogy mi történhetett a térdemmel. De hogy miért az a fura izomláz és alsóbb tájéki csontfájdalom, amit utoljára valami hosszú és fárasztó sátorban dugás másnapján éreztem… na erre nem tudok rájönni.

Áh, sose volt még ilyen jó!

Egy délután, két autó, tíz jómunkásember. Eredmény: most már egyik lakásban sem lehet elférni. Negyvennapos költözősparti, első nap.

Síron túl is üldözni fogja hálám Szomszédot, családunk és kiscsaládunk leghatékonyabb és legbepalizhatóbb logisztikusát, valamint Jumpot, aki elkövette azt a hibát, hogy vett egy kocsit. (Mi többiek pedig azt, hogy beültünk mellé.)

Köszönöm továbbá Tominak az autós supportot, Pici Húgomnak a forralt bort, 2X-nek a szarkasztikus megjegyzéseket („na és előkerültek már az újságok?”), Vadmalacnak a portörlést, Ithildinnek a csomagtartó-rámolást, Andrisnak a kanapéalkatrész-szállítást, Macseknak a liftes közreműködést, egyben mindenkinek a pakolást. Elvetemültnek, hogy munka után még hajlandó volt jelenlétével emelni billegő komfortérzetemet (lásd ezt a bejegyzést).

Valamint kapja be mindenki, aki az esti iszogatás után azt írta a vendégkönyvbe, hogy jövőre veletek ugyanitt (és ezt nem a parti-, hanem a költözős részére értette).

Továbbá van a gyermeki én és a felnőttszerep, de az csak szerep, az ügyintézőé. Világnézetileg, világmegvitatásilag meg nincs más, csak egy demagóg öregembervisszhanggal telt fejű, kételkedő kamasz.
Ezen vajon a normális emberek túllépnek egyszer? Mikor? Mikor szűnnek meg gyereknek lenni, szerepet játszani, mindent megkérdőjelezni? Tudom, hogy nem voltam igazi gyermek, tudom, hogy most kell bepótolnom a szeretetre vágyást, a teljes belefeledkezést, a rászorulást, az elfogadást, az odaadást, a világra visszamosolygást, a játékot, a mindentkipróbálást, és most kell bepótolnom a kifejezését minden rossznak, amit elnyomtam magamban, a haragét, a megbántottságét, az irigységét, a szomorúságét, a féltékenységét, a félelemét és az egzisztenciális félelemét, a kétségbeesését, a bizonytalanságét, a csalódottságét, a veszteségérzését, tudom, és jó lesz, és menni fog nekem, mert már nem szégyellem magam (csak néha), és persze, kell ez az egész, de kérem, legyek túl rajta gyorsan, és minél kevesebb embert bántsak vele, legyen ez egy sikerrel megmászott, meredek sziklafal, amelynek a tetején végül nő lehetek. Felnőtt, és nő. Nem valami lefekvés után pizsamában viháncoló, gyilkoscsizmás vamp.