Néha, amikor úgy látom, hogy nincs más kiút ebből a hullámvölgyből, csak el innen, mindig Blanka jut eszembe a Katalin utcából.

Vajon áldás vagy átok az olvasottság.

Az milyen, hogy robbanásig fel tudják baszni az agyamat, akik a mozgólépcső bal oldalára / közepére / mindegy-hova-csak-ne-mehessen-el-senki-más-mellettük helyére állnak (bár sokat vitatkoztam magammal, úgy döntöttem, ez olyasmi lesz, amiben nem vagyok hajlandó véleményt változtatni: igen, a három perc is számít, akkor is számít, ha éppen nem a húsz percenként járó hévemet vagy az óránként járó buszomat késem le miatta, nem vagyok hajlandó tétlenül toporogni akkor sem, ha ráérek, és amikor még meg is magyarázzák a taplóságot [no nem azzal, hogy ők miért nem tudnak odébb állni, ami akár elfogadható is lehet, sok a cuccuk, szédülnek, akármi, hanem hogy nekem mi olyan sürgős, persze ilyenkor mindig eszembe jut a Momo, ami kellemetlenül érint, de nem érdekel, egy átlagos hétköznapon három-négy órát utazom – attól függ, hová megyek este dolgozni -, NEM áll szándékomban hagyni magam kirabolni azáltal, hogy idegesítően és szükségtelenül lassan haladó mozgólépcsőkön álldogálok, az életemről maradok le, kapják be], azt kimondottan felháborítónak és zavarba ejtőnek találom), ugyanakkor hosszú percek óta figyelem, hogy mikor fordul meg egy kotló kerecsensólyom.

Nem tudom, milyen lenne egy ideális világ, de abban biztos vagyok, hogy én nem lennék benne.

Van az a húsz körüli srác a négyeshatoson BETEG FIÚ VAGYOK, MŰTÉTRE GYŰJTÖK táblával, mindig egykedvű fejjel mászkál, de fizikailag látszólag nincs baja. Hogy valami pszichikai problémája lehet, abban az erősített meg, hogy egyszer csak megszólított és sajátos stílusban bár, de bókolni kezdett. Ami miatt érdekes ez az egész a szokásos nagyonszépvagy-nagyonkedvesenmosolyogsz-nagyonszépszemedvan sorozaton túl, az a következőképp hangzott:

ENGEM IS BOLDOGGÁ TUDNA EGY ILYEN SZÉP CSAJ TENNI.

Tegnapig azt gondoltam, hogy hát-hát, kis barátom, te bizony csúnyán mellélőttél.
És fejben fogalmaztam egy hosszú blogbejegyzést arról, hogy mi hiányzik nekem ahhoz, hogy boldoggá tudjak tenni valakit, miért nem sikerült még soha, és vajon van-e rá esélyem, hogy valaha megtegyem.
Meg arról, hogy milyen értelmetlen az egész élet, ha a végén nem tudjuk elmondani, hogy boldoggá tettem egy embert.
Tényleg.
Irtózattal döbbentem rá, hány ilyet ismerek, és milyen közeliket, és milyen óriási valószínűséggel válok ugyanolyanná, mint ők, mert egyre mélyül a nyomvonal, ahogy megyek az általuk kitaposott úton, és mire kikapaszkodnék a szélére, az már túl magasan lesz.

De ma nem érdekel, hogy miért nem megy, és hogy lehetne.

Ma TUDOM, hogy képes vagyok rá.

Talán az a titka, hogy nem a másikért kell tenni és teperni, nem a másiknak kell lenni, hanem bele a világba.
Régóta nyugtalanít ez a dal, mostanában főként az a része (tudom, ez egy másik dal része), hogy előbb jön emberre az érzés rája, s csak aztán bukkan fel az érzés tárgya – ha nem is minden, de lehet, hogy nekem mindenem kivetítés?

Most megnyugodtam bele.
Inakban ezer év.
Jól van ez így.

Hogy ha lassan és visszaesésekkel is, de kezdek visszatérni a régi önmagamhoz, azt mi sem illusztrálja jobban, mint ez a párbeszéd:

Elvetemült: kezdesz bekattanni
és ezt most szó szerint értem

Azon gondolkodtam a napokban, hogy bár a normális féltékenység önbizalomkérdés és abból ered, hogy bizonytalanok vagyunk a másik szeretetében, nekem mégis a jellemem része kell, hogy legyen, mert mindennel és mindenkivel kapcsolatban előjön. Élőknél, tárgyaknál, eseményeknél. ÉN akarok ott lenni mindenhol és mindenkivel, mindig. Szóval gondoltam, ez ilyen levetkőzhetetlen egódolog nálam, és nem volt túl jó érzés tudni, hogy ez a nem túl jó érzés életemen végigkísér.

folkus: még mindig fordítok :-/
Szomszéd: ez már kezd irreális időt elvenni az életünkből

Vadmalac: Elvileg te jössz, Pici Húgod nem, a Fogalmazóék, Szomszédék késve, Víta és Adél, Dominó, és kolléganőm Györgyi (aki remélem nem kap sokkot). Ja és akkor Soma. 2X-ről nem tudok.
folkus: sokkot, mitőlünk? nem értem, miről beszélsz.
Vadmalac: […] szerintem sokkoló kombó tudunk lenni. Indítunk a Fogalmazóval, aztán jössz te a sündisznó-dallal, berobban Víta és mindent elsöpör, aztán a végén még Szomszédék a maradékot is. Ha mindenki formában van, egyenértékű lehet egy Alíz Csodaországban teázással.

Összesen talán háromszor ittam életemben kávét, így tulajdonképpen nem meglepő, hogy amikor az imént beleszagoltam a csészébe, rögtön az villant eszembe és úgy, aki és ahogy a harmadik után megcsókolt.
A szokásos irodai kávészagban ilyen egyáltalán nincs. Nyilván kell hozzá a melegség.

Sokkal érzékibb lehetne az életem, ha nem látnék és nem hallanék. Csak szagok és tapintás.
Egyszer ki fogom próbálni.

Ha egyszer kalandjátékot írok, biztosan lesz benne egy szuperhős, akinek a különleges képessége a halogatás.
Nagyon jól fog jönni kockázatos csaták előtt, hogy az elit öngyilkos alakulatnak legyen ideje átgondolni, meg például képes lesz lekésni a lezuhanó repülőgépeket. Ilyenek.

Mindenből lehet szuperképesség! Minden jó valamire!

Blogtali? Hmm?
🙂

Csak néhány kérdés: ki olvas Tatabányáról, amikor Elvetemült Pesten van? Győrből, aki nem a szüleim? Terézvárosból? Zentáról? Szegedről? Szombathelyről? Ki az, aki mindig a régi blogról jön? Ki az a kettő, aki rajtam kívül feliratkozott a Google Readerre? [Jé, MOST értettem meg, miért jön annyi keresés Mountain Viewból.] Melyikőtök az, aki megnézi a kommentlistát?


Nem is az, hogy ki, hanem hogy MIÉRT.


(És tényleg, a lejátszót most már használja valaki?)


Mikor lett áruvédjegy, hogy „egymást olvasni”?


És ha egymást, akkor én vissza miért nem?


(Miért szárad le, hogyha újra nő?)

Ma szép vagyok. 🙂