web analytics
Legutóbbi hozzászólások
Archívum
Kategóriák

Monthly Archives: március 2012

Indulj hazafelé

Az milyen, hogy robbanásig fel tudják baszni az agyamat, akik a mozgólépcső bal oldalára / közepére / mindegy-hova-csak-ne-mehessen-el-senki-más-mellettük helyére állnak (bár sokat vitatkoztam magammal, úgy döntöttem, ez olyasmi lesz, amiben nem vagyok hajlandó véleményt változtatni: igen, a három perc is számít, akkor is számít, ha éppen nem a húsz percenként járó hévemet vagy az óránként járó buszomat késem le miatta, nem vagyok hajlandó tétlenül toporogni akkor sem, ha ráérek, és amikor még meg is magyarázzák a taplóságot [no nem azzal, hogy ők miért nem tudnak odébb állni, ami akár elfogadható is lehet, sok a cuccuk, szédülnek, akármi, hanem hogy nekem mi olyan sürgős, persze ilyenkor mindig eszembe jut a Momo, ami kellemetlenül érint, de nem érdekel, egy átlagos hétköznapon három-négy órát utazom – attól függ, hová megyek este dolgozni -, NEM áll szándékomban hagyni magam kirabolni azáltal, hogy idegesítően és szükségtelenül lassan haladó mozgólépcsőkön álldogálok, az életemről maradok le, kapják be], azt kimondottan felháborítónak és zavarba ejtőnek találom), ugyanakkor hosszú percek óta figyelem, hogy mikor fordul meg egy kotló kerecsensólyom.

Nem tudom, milyen lenne egy ideális világ, de abban biztos vagyok, hogy én nem lennék benne.

Akárki van nyomában, a róka nem miatta fut

Van az a húsz körüli srác a négyeshatoson BETEG FIÚ VAGYOK, MŰTÉTRE GYŰJTÖK táblával, mindig egykedvű fejjel mászkál, de fizikailag látszólag nincs baja. Hogy valami pszichikai problémája lehet, abban az erősített meg, hogy egyszer csak megszólított és sajátos stílusban bár, de bókolni kezdett. Ami miatt érdekes ez az egész a szokásos nagyonszépvagy-nagyonkedvesenmosolyogsz-nagyonszépszemedvan sorozaton túl, az a következőképp hangzott:

ENGEM IS BOLDOGGÁ TUDNA EGY ILYEN SZÉP CSAJ TENNI.

Tegnapig azt gondoltam, hogy hát-hát, kis barátom, te bizony csúnyán mellélőttél.
És fejben fogalmaztam egy hosszú blogbejegyzést arról, hogy mi hiányzik nekem ahhoz, hogy boldoggá tudjak tenni valakit, miért nem sikerült még soha, és vajon van-e rá esélyem, hogy valaha megtegyem.
Meg arról, hogy milyen értelmetlen az egész élet, ha a végén nem tudjuk elmondani, hogy boldoggá tettem egy embert.
Tényleg.
Irtózattal döbbentem rá, hány ilyet ismerek, és milyen közeliket, és milyen óriási valószínűséggel válok ugyanolyanná, mint ők, mert egyre mélyül a nyomvonal, ahogy megyek az általuk kitaposott úton, és mire kikapaszkodnék a szélére, az már túl magasan lesz.

De ma nem érdekel, hogy miért nem megy, és hogy lehetne.

Ma TUDOM, hogy képes vagyok rá.

Talán az a titka, hogy nem a másikért kell tenni és teperni, nem a másiknak kell lenni, hanem bele a világba.
Régóta nyugtalanít ez a dal, mostanában főként az a része (tudom, ez egy másik dal része), hogy előbb jön emberre az érzés rája, s csak aztán bukkan fel az érzés tárgya – ha nem is minden, de lehet, hogy nekem mindenem kivetítés?

Most megnyugodtam bele.
Inakban ezer év.
Jól van ez így.

De igenis leviszi majd rólam, amit én akarok,
Környezetem és családom, szociális körülményeim,
S vele minden bizalmatlanságom, tétovaságom,
Mások múltját, mit rám raktak,
Csak nem gondolod, hogy ez majd mind rajtam marad?

De holtvágányra döcögött-e vajon a veres villamos

Hogy ha lassan és visszaesésekkel is, de kezdek visszatérni a régi önmagamhoz, azt mi sem illusztrálja jobban, mint ez a párbeszéd:

Elvetemült: kezdesz bekattanni
és ezt most szó szerint értem

folkus: szó sincs róla! most épp minden rendben!
Elvetemült: IGEN!
ez már az
Amire frappánsan csak ennyit felelnék:
– Sanka! Mit szívsz?
– Nem szívok semmit, lélegzem!
Pontosan ez a helyzet. Kifújom magam végre, a világot meg teli mellkassal magamba. Vannak őrült dolgok időnként. (Innen.)

Egyébként mások másképp fogalmaztak:

Szomszéd: amúgy elvetemült vagy 😀

Végül egy utóirat: a barátság, a szeretet

Azon gondolkodtam a napokban, hogy bár a normális féltékenység önbizalomkérdés és abból ered, hogy bizonytalanok vagyunk a másik szeretetében, nekem mégis a jellemem része kell, hogy legyen, mert mindennel és mindenkivel kapcsolatban előjön. Élőknél, tárgyaknál, eseményeknél. ÉN akarok ott lenni mindenhol és mindenkivel, mindig. Szóval gondoltam, ez ilyen levetkőzhetetlen egódolog nálam, és nem volt túl jó érzés tudni, hogy ez a nem túl jó érzés életemen végigkísér.

De szerencsére nem álltam meg itt a gondolkodásban, hanem megpróbáltam találni valakit, akire soha semmilyen körülmények között még nem voltam féltékeny. A szüleimen nem lepődtem meg, de Pici Húgomon már elgondolkodtam. Miért nem zavar, ha nem velem tölti az idejét? Hogy van sok más nagyon jó barátja, és velük osztja meg a lényeges dolgokat? Nem lennénk olyan jóban? Vaagy… megvan. Tudom, hogy ő mindig itt lesz nekem. Lehet olyat mondani, hogy már nem vagy a barátom, de az, hogy nem vagy többé a húgom, az teljes értelmetlenség. Tudom, hogy a közös élményeink nem csak nekem fontosak, hanem ugyanúgy és kölcsönösen. Akkor is, ha a túloldalról és másképpen. 🙂 És ki van még, akire sosem voltam féltékeny? Hát Szomszéd. Na jó, de az unokahúg is mindig unokahúg marad. Aztán jött a meglepetés: Vadmalac! Nem lenne fontos? Ugyan. Amikor megismerkedtünk, szinkronos csapatunkból a többiekkel sokkal mélyebben egymásratalálósabb élményem volt. Talán ezért nem akartam sosem kisajátítani. És nyilván pont ezért lehet és volt és van ott mindig, azóta is. Keresett, amikor én nem kerestem. Akkor sem hagyott el, amikor még én is elhagytam magamat. Nem gondoltam, hogy ezek tényleg papírforma szerint történnek (mármint esetemben, minden egyéb közönséges embernél persze igen), de valószínűleg ezért bízom benne. Feltétel nélkül. Mert neki sincsenek feltételei. És nem érdekel, hogy mit csinál, amikor nem velem van, mert tudom, hogy lesz velem is, és amikor lesz, akkor velem lesz.
És OLYAN JÓ volt erre rájönni! Hogy én képes vagyok ilyen normális dolgokra!!
Persze bőven van még hová fejleszteni a szeretésmódszeremet, de legalább most már látom, hogy mégsem szarból próbálok várat!
Na de elragadott a frazeológiám. Igazából a kiscsaládról akartam írni egyben, mert Vadmalac után rögtön rájöttem arra is, hogy például a Fogalmazóék rajtam kívüli életére sem vagyok féltékeny.
Mottó:

folkus: még mindig fordítok :-/
Szomszéd: ez már kezd irreális időt elvenni az életünkből

És tényleg, tényleg a mi életünk. Olyan jó ez. Nem hittem korábban, hogy a nem mindennapi közös tevékenységen alapuló kapcsolatokból is sikerül (vagy sikerül újra) ugyanolyan rendszereset és mélyet és otthonosat csinálni, és azt hiszem, nekem ez az első ilyen élményem ezekkel a(z ahhoz képest) furcsán régi emberekkel. Hogy szervezni kell, de nem sajnálok az életemből egyetlen percet sem, amit velük töltök. Hogy nem arra várok, hogy felhívjanak, hanem minden bokros teendőm közepette is TEREMTEK időt arra, hogy velük legyek. Ugyanakkor ez kölcsönös! És nem az van, hogy próbálok összerángatni egy rég halott társaságot, vagy ráerőltetem a fura ismerőseimet egymásra – bár próbálkozások azért vannak, de mostanában olyan jól jönnek ki…

Vadmalac: Elvileg te jössz, Pici Húgod nem, a Fogalmazóék, Szomszédék késve, Víta és Adél, Dominó, és kolléganőm Györgyi (aki remélem nem kap sokkot). Ja és akkor Soma. 2X-ről nem tudok.
folkus: sokkot, mitőlünk? nem értem, miről beszélsz.
Vadmalac: […] szerintem sokkoló kombó tudunk lenni. Indítunk a Fogalmazóval, aztán jössz te a sündisznó-dallal, berobban Víta és mindent elsöpör, aztán a végén még Szomszédék a maradékot is. Ha mindenki formában van, egyenértékű lehet egy Alíz Csodaországban teázással.

Lehet, hogy ha sokemberes munkahelyen dolgoznék, még minden a régi lenne, mert ugyanúgy szeretem a nyolcórás együttlétekből kibontakozó akár hosszanegyütthallgatásos kapcsolatokat is, de – talán szerencsére – ez most nem így van, és borzasztóan élvezem, hogy van életem a munkán (a több munkán) kívül is. És hogy lehet mesélni Fejleményeket, nem azzal indítunk minden találkozást, hogy hát igen, már nem ott dolgozom, és épp egy másik suliba járok, hanem van FONAL. Legalább néhány. Nekem kamaszkoromban sosem volt ilyen, a legfontosabb dolgokat mindig megtartottam. De ez most nem túlkompenzálás, ez valami felnőtt dolog. Időbeosztással, a közös tevékenység örömével, függésmentes ragaszkodással. Ez már nem a volt lakóközösség, ez tényleg kiscsalád.
Na, micsoda csöpögős bejegyzés lett. És igazából az egészet csak azért kezdtem írni, hogy valamibe beágyazzam az utóbbi hetekben összegyűlt párbeszédszösszeneteket. Ilyeneket:
Szomszéd: Sziasztok! Látom, nincs konkrét időpont megjelölve, de késni fogunk…
(az egyik Vadmalacparti előtti levelezésből)
folkus: Lapkánként számolunk, vagy várcsücskönként?
Vadmalac: Mi??
folkus: Nem tudjuk Szomszéddal, hogy lapkánként számolunk, vagy várcsücskönként!
Vadmalac: Hogy MICSODA?
folkus: Hogy lapkánként vagy VÁR-CSÜCS-KÖN-KÉNT!
Vadmalac: Ja!! Lapkánként.
folkus: …Ó.
(telefonos segélyhívás a kétszemélyes Carcassonne-partiról)
folkus: Auú! Fennakadtam!
Szomszéd: Minden bizonnyal megérdemelted.
(megoszlottak a vélemények arról, hogy egy költözés során miből mennyit tehetünk mekkora és milyen stabil hordozóeszközbe)
folkus: Én nem vagyok modoros!
Szomszéd: Ez az! Modortalan vagy! CSERÉBE.
(miután lefikáztam valakit, és megkaptam, hogy még én beszélek)
Szóval a kiscsalád tudja, hogy kell engem kezelni, és ez borzasztóan megnyugtató.
Végre. 🙂

But words are all I have to take your heart away

Összesen talán háromszor ittam életemben kávét, így tulajdonképpen nem meglepő, hogy amikor az imént beleszagoltam a csészébe, rögtön az villant eszembe és úgy, aki és ahogy a harmadik után megcsókolt.
A szokásos irodai kávészagban ilyen egyáltalán nincs. Nyilván kell hozzá a melegség.

Sokkal érzékibb lehetne az életem, ha nem látnék és nem hallanék. Csak szagok és tapintás.
Egyszer ki fogom próbálni.

But Mr F. G. Superman has a secret identity

Ha egyszer kalandjátékot írok, biztosan lesz benne egy szuperhős, akinek a különleges képessége a halogatás.
Nagyon jól fog jönni kockázatos csaták előtt, hogy az elit öngyilkos alakulatnak legyen ideje átgondolni, meg például képes lesz lekésni a lezuhanó repülőgépeket. Ilyenek.

Mindenből lehet szuperképesség! Minden jó valamire!

Vagy olvasom, vagy írom én


Blogtali? Hmm?

🙂

Csak néhány kérdés: ki olvas Tatabányáról, amikor Elvetemült Pesten van? Győrből, aki nem a szüleim? Terézvárosból? Zentáról? Szegedről? Szombathelyről? Ki az, aki mindig a régi blogról jön? Ki az a kettő, aki rajtam kívül feliratkozott a Google Readerre? [Jé, MOST értettem meg, miért jön annyi keresés Mountain Viewból.] Melyikőtök az, aki megnézi a kommentlistát?


Nem is az, hogy ki, hanem hogy MIÉRT.


(És tényleg, a lejátszót most már használja valaki?)


Mikor lett áruvédjegy, hogy “egymást olvasni”?


És ha egymást, akkor én vissza miért nem?


(Miért szárad le, hogyha újra nő?)