web analytics
Legutóbbi hozzászólások
Archívum
Kategóriák

Monthly Archives: január 2012

Az a baj, hogy nőnek az árnyak

Megértettem, miért fullad kudarcba mindenem annak ellenére, hogy az összes, de tényleg az összes energiámat felemészti a rá koncentrálódó, mély figyelés. Pontosabban nem azt, hogy miért fullad kudarcba, hanem hogy mennyire hiába.


A személyiségvonások leírására használt szavak – mint például az „extrovertált”, a „sikercentrikus” és a „paranoid” – azokra a mintázatokra utalnak, ahogyan az emberek a figyelmüket szervezik. Ugyanazon a társasági összejövetelen az extrovertált ember élvezettel elmerül az emberi kapcsolatokban, a sikercentrikus hasznos üzleti kapcsolatokra vadászik, míg a paranoid feszülten figyel, nem fenyegeti-e valamilyen veszély, amit el kell kerülnie. A figyelem számtalan módon kiaknázható, s ettől lesz életünk gazdag vagy nyomorúságos.

(Csíkszentmihályi Mihály: Flow

Vagy jobban kell egy hosszútávfutó

Valószínűleg említettem már, valahol a régi blogon, amit egyelőre nem tudok rendesen linkelni, hogy utálom a színházi fegyvereket. Nem bírom a feszültséget, ahogy látom a fegyvert, és tudom, hogy el fogják sütni (persze közben azért reménykedem, hátha mégsem – vagy mégsem most, na persze ha erről van szó, inkább mégis jobb túlesni rajta előbb), és mindig megijedek a lövés hangjától.

Ennél csak két rosszabb dolog van.

Az egyik a startpisztoly. Hogy ott állok pattanásig feszülő ruhában idegekkel, izmokkal, aggyal, lélekkel, és várom, hogy eldördüljön.

A másik pedig, hogy nem lehet tudni biztosan, fognak-e lőni.

Hagyd meg a hangod, az arcod, hogy ne maradjak egyedül

Hazafelé jöttömben ezzekamaifiatalokk verbális randalírozását hallgatván, mely a “na, mongyá’ má’ még valamit franciául” felvetés magvából csírázott ki (lám: vetés, mag, csíra – a leányt ki lehet űzni a szántóföldről, de a szántóföld mindig a leányban marad), a sok orrhangon halandzsázás, zsötem és -oá végződés között egyszer csak azt hallom: je m’appelle Claude. Majdnem hangosan nevettem. Nekem valamiért NAGYON fontosak ezek a generációs izék. Amik összekötnek, tartanak.

Ezért találom különösen lesújtónak, hogy ennek az előadásnak a legnagyobb részét valószínűleg nem értem. (Már attól is boldog vagyok, hogy ezt felismertem.) Nem is tudom, etikus-e egyáltalán olyasmit prezentálni, amiből mindenki azt vesz ki, amit akar, és annyit, amennyit fel tud fogni, el tud bírni. Ez a gondolat nagyon zavar. A tudatlanságom tudata félelemben tart.

Másoké is természetesen.

Hová vezet az, ha mindenki azt gondol, amit akar.

Én most például azt gondolom egyiknek, hogy Nagy Mari amikor megfogta Tompos Kátya kezét, annál helyérekerülőbb mozdulatot nem láttam ki tudja mióta. Ez a kézmegfogás egy éppen közel sikló, párhuzamos dimenzióból csusszant át a miénkbe, hirtelen ott lett mindenki agyában már öröktől fogva, azt éreztem, hogy az a végtelen kézmegfogás, ahonnan most kibuggyant a mozdulat, teljesen átitat és ismerős és az enyém, megpendít bennem egy húrt, amitől egyszerre EMLÉKSZEM arra a dimenzióra, és elég nagy szerencse, hogy ezt éreztem, és végül ők maradtak a színpadon, különben most azt hihetném, hogy csak Radnay van bennem, semmi más.

Bizony mondom néktek, egyszer még fejbecsapom magam egy baltával, csak hogy lássam, mi van belül.

Micsoda szerencse, hogy magamon kívül minden(ki) más csak felületesen érdekel. Értitek, felületesen. Haha.

Bolondos és felejthető játék

Régóta íródik egy csetes szemelvényes bejegyzés, bár főleg önismereti témában. Azok a beszélgetések valahogy sokkal jobban bevésődtek, mint ez, amit most találtam és olvastam vissza meglepve, még 2007-ből.

– közben két nővel versenyzünk
– ?
milyen két nővel miben?
– pornóhét van a Viasat Exploreren
mi meg Legyen Ön is milliomost játszunk
aki előbb elmegy, az nyer
– ööö ezt most mintha tudnám értelmezni, de fura
– a negyvenmillióra gyúrunk, az ő orgazmusuk előtt

Az érintettek személyét inkább fedje diszkrét homály.

Bár a Fogalmazó már biztos nem emlékszik rá, hogy ezt játszottuk, miközben Elvetemülttel cseteltem.