És még muszáj hozzátennem, hogy nagyon szeretem Vítát és Gyaurt is. Nagyon-nagyon. Mindig és ezután is.

Szeretem azt a társaságot, ahol a Dixit játékban ötböl négyen szavazzuk meg „Dolgok” címűnek a vágottszemű színházi maszkokat ábrázoló kártyát, csak mert Kim Dzsongil dolgokat néz.

Hát ez is eljött, felavattuk Vadmalac új lakását. A küldetés első éjszakája teljesítve! Jó kis hely lesz ez, ha beindul a fűtés – a szomszédok még a Mary Zsuzsi emlékblokknál* sem kopogtak át, ami mindenképp értékelendő. Úgyhogy a jövőben kihagyhatjuk az ehhez hasonló párbeszédeket:

– De most még nem melegedtél be, vagy visszafogod magad?
– Tessék??
– Hát a szomszédok miatt… ugye nem fogod vissza magad?
– De. És NE beszélj úgy, mintha szexelnénk!!
– Micsoda???
– Oké, akkor most témát váltunk.
– De hát te kezdtél erről beszélni!
– Te kezdted!! Vita lezárva.

Mindenki megnyugtatására közlöm, hogy végül sikerült annyit innom.

De aztán reggel felé már józanodom.

Főleg amikor kiflit vásárolván észlelem, hogy sikerült elhagyni a maradék kajajegyeimet, valószínűleg a tegnapelőtti csehtamásos Vodkun. A nyári Specko Jednón is így jártam, szerintem ez valami figyelmeztetés akar lenni. Januártól kezdhetek aggódni, cafeteria híján lehet, hogy legközelebb belém csap a villám.

Esetleg valaki másé.

*Oké, csak a Mamát énekeltük. De kétszer!

Terveim 2011-re:

– minden este Bonnie Tylerre inni magam

Például ilyenre:

Ami a valóságban nyilván kábé ilyen szánalmas lesz:

Forever’s gonna start tonight.

– blablablabla, blabla, ilyen baráti-albérleti körökben azért én elég, hogy mondjam, rigolyásnak számítok, olyan szempontból például, hogy…
– IGEN.
– MI VAN???

Na így tartson az ember barátokat…

Végre megtaláltuk a zöld könyvet, kiderült, hogy kettőnknek csak egy példánya volt belőle, ki is pakoltam magam elé a konyhaasztalra, hogy majd most jöhetnek a jó kis matekpéldák, nyár óta ez mocorog bennem. Felcsapom valahol – geometria. Na hát rajzolgatni csak nem állok neki. Felcsapom másutt – logaritmus. Ööö… lapozzunk. Szögfüggvények. Úristen. Tovább. Kombinatorika. Vissza. Mi az isten lehet egy egyenlet gyöke?? Szöveges feladatok. Igen, ez nekem való! Hm, másodfokú… MI a megoldóképlet? Hogy lehetséges, hogy nem emlékszem?? Internet. Plusz-mínusz?? Most akkor plusz vagy mínusz? Mi dönti el, hogy melyik? Áá, aha… Viete-formulák, jé! Hát ilyen is van! Na jó, ezt szépen megoldottuk. Számelmélet, az meg mi lehet. Hmhm, oszthatóság. Háromjegyű, blabla, végig se kell olvasni, erre pikk-pakk felállítunk egy helyre kis egyenletrendszert. Hmm, 100a + 10b + c – 7 = 7x; 100a + 10b + c – 8 = 8y; 100a + 10b + c – 9 = 9z. (Na most szerintem nincs a világon még egy olyan hibbant, mint én, aki egy háromjegyű számot x helyett 100a + 10b + c formában ír fel, amikor számjegyekkel való számolásról szó sincs a példában. Voltaképpen ez is egy eredmény.) Kár, hogy több az ismeretlen, mint az egyenlet, de nem baj, egyiket majd kifejezzük a másikból, visszahelyettesítjük… aha, kijött az eredeti… ne már, hogy találgatni kelljen, az olyan snassz! Hmm, hmm, olvassuk el még egyszer a példát. Ha hetet elveszek belőle, héttel osztható számot kapok, ha nyolcat, nyolccal oszthatót, ha kilencet, kilenccel oszthatót. A jó édes…, ne már, hogy ez a megoldás, hogy hétszer nyolcszor kilenc… És az egyenleteim?? Azokból miért nem jön ki?!? Hát nem értek egyet!! 504? Olyan nincs, hogy valami csak egy szám! Betű, betűkből kell mindent összerakni! Ugyanazokból a betűkből! Elnevezem az ismeretlent, felállítom, kifejezem, behelyettesítem, visszaellenőrzöm, kész. Az én világom így működik! Hogy egyenletekkel mindent fel lehet írni! Együttható ide vagy oda, mindenki csak egy nagy iksz vagy ipszilon!!

Most már bizonyos, hogy szimbólumgyár vagyok. És valószínűleg a blogmotorral is legfeljebb az üzemi étkezdéig tudok elrobogni.

Mindig és egyre szexibb kedvenc MP-tagom egyik videójával kívánok mindenkinek mindig és egyre szexibb karácsonyokat.

Sajnos csak kattintható, a beágyazás letiltva. Kattintsatok!

Szeretem magamban azt a mohóságot, amivel a legálisan ellustálkodható időben (győrbenidehaza vagy vásárhelyenodahaza) pakolom lefelé a polcról és hurcolom magammal a konyhába, a vécére, az ágyba az olvasnivalókat, ahogy iszom őket, mint egy zombi, próbálom behozni a behozhatatlant, hogy zsongjon a fejem, biztos van ebben valami kamaszkor-nosztalgia is. A család kevéssé tolerálja, hogy hazajövök olvasni, de mit csináljak, engem ez tölt fel. És soha többé nem kell a székpárna alatt dugdosnom a könyveket, mint gyerekkoromban, bárkire való tekintet nélkül olvasok az asztalnál, imádom!

Amíg írtam ezt a bejegyzést, anyám benézett a szobába.

– Ezek a könyvek… muszáj ezeknek itt lenni?
– Mindjárt megyek vissza.
– Akkor se a gáztűzhelyre kéne tenni…

Most kénytelen vagyok újra a hónom alá csapni őket – megyek vissza diót darálni.

Volt tegnap egy nem szép, de őszinte, ám összességében kedves nevetésem.

Ez volt benne: kizárt, hogy én ebben az állapotban megtegyem, amit kérsz, te meg vicces vagy, hogy azért megpróbálsz rávenni, egyébként pedig ó, milyen barátságosan ismerős a helyzet, de most már szabad vagyok, és lelkiismeret-furdalást sem tudsz kelteni bennem, milyen jó ez, és az is, hogy ezzel te is pontosan tisztában vagy.

És ugyanezzel az erővel és lendülettel, amivel nevettem, megérkezett belém a szabadság.

Tegnap éjjel időutaztam. Visszanéztem a szalagavatós videónkat (eleve a videó egy pici időutazás, meg a tévé), mert akartam látni, hogy az akkori egészen másfajta görcseim és a leépült, mai napig maradéktalanul vissza nem szerzett gátlástalanságom hogyan tükröződnek a tartásomban, a mozgásomban, az arcizmaimon.

Olyan sokszor megnéztem már (tényleg sokszor, én afféle megszállottan újraolvasós-újranézős-visszatekerős befogadó vagyok), de pl. a szeptemberi osztálytalálkozó óta nem, és nagyon izgalmas volt most először fejben feketepéterezni, úgy értem, összepárosítani a dolgokat, nem csak egyszerűen belesüppedni abba az időbe, hanem megpróbálni egyszerre érezni azt, ami akkor volt azzal, ami most van, nem általában vagy bennem vagy az életemben (arra majd később kerítek sort), hanem a kapcsolataimban, a barátaimmal, hagyni megint azt érezni, hogy a helyemen vagyok egy osztályban (nagyon lassan jött el ez az érzés, de talán emiatt is nagyon stabilan jelen van azóta egyfolytában), látni, ahogy megbeszéljük a műsor előtti elintézendőket, érezni a kooperáció örömét, a vibráló barátságszálakat, és akkor hirtelen átfordítani a kapcsolót, elképzelni a legutóbbi találkozásokat, a távolságtartást, a tapintható udvariasságot a köztünk lévő elhidegülésben, a viszontlátás őszinte örömét szinte tíz év után, és elfelejteni a köztes évek neheztelését, feszültségeit, érezni a totális közönyt és hogy milyen nevetséges volt ez az egész, vagy éppen hálát és boldogságot, hogy a legfontosabb kapcsolat megmaradt, és bár akkor lehetetlennek tűnt, de mégis mennyivel mélyebb lett és barátibb és jelentősebb… Ezeket EGYSZERRE megélni… keserédes, szívfacsaró, de boldogságos katarzis, olyan, mint Az időutazó felesége, de még inkább, mint az Őszi álom, egy pillanatba sűrűsödnek sorsok, érzések, világok…

És ha még meg tudom ezt fejelni egy harmadik, külső nézőponttal… ritkán sikerül, de akkor borzongató.
„Nem telik bele két év, és meghal az édesapád.” „Most azt hiszed, nincs értelme az egésznek, de alig fél év, és összefekszel leendő férjeddel a gólyatáborban…” „Srácok, pár év, és elkezdtek kopaszodni.” „Ha azt mondom, Vegasban házasodsz, majd egy év múlva el is válsz, elhiszed?” „Neked nem mondok semmit. Küzdelmes évek várnak rád. De végül jobb ember leszel. Ha időben lépsz, megkaphattál volna. Csak sosem egyszerre léptünk. Ki tudja, hol tartanánk ma.” „Érdekelne, hogy mit gondolsz a keresztény szektákról… mielőtt még bekerülsz az egyikbe.” „Bocsáss meg a szüleidnek, előre is.” „Büszke vagyok rád, hogy együtt tudsz élni – és jól élni! – a saját magadról alkotott elképzelések és elvárások kényszerű átformálása utáni önmagaddal.” „Hidd el, tényleg olyan vagyok, amilyennek most látsz. Fogadd el, hogy így tudlak szeretni, és a csalódás ellenére kérlek, tarts meg magadnak úgy, ahogy én megtartottalak téged.” „Tanárnő, a tízéves találkozón maga halott lesz. Halott… Ne féljen már végre őszintének lenni magához. Nincs sok idő…”

Magamnak is ezt mondogatom.