web analytics
Legutóbbi hozzászólások
Archívum
Kategóriák

Monthly Archives: március 2007

It’s a Mr Death or something… he’s come about the reaping…

Tök vicces, hogy a hármas melegítő szervórájában a nyirokzónák fájtak a talpamon.
112 perce masszírozok, de messze még a vége. Azért örülök, mert most, hogy rákoncentráltam, határozottan érzem a meleghullámokat (kisujj alatt nyomom, nyilallik a vállam, ilyesmik).
A tanfolyam nem egy értelmiségi klub, de nagyon-nagyon hasznos, és kifejezetten feldob a sok bölcsészhiszti mellett.

(Valamit kéne csinálni ezzel a szerkesztővel, nem állapot, hogy bekezdésenként újra kell állítani a betűtípust.)

Be lettem linkelve a Fogalmazónál (http://sztoikus.freeblog.hu, megint nem tudom másképp, idegesítő), aki hamarosan lakótársi minőségben gyarapítja, színesíti életemet. (Már csak Muskátné hiányzik, de majd kisétálunk a Ligetbe…)

Jó hete nyomoródnak asztalomon a főként Vadmalac alkotta gyurmasüsüfiguramakettek, nem igazán tudom, mihez kezdjek velük. (Ildikólakótárs páros csókversenyt kreált belőlük, hát örülök, hogy nem ismertem viháncéveiben. Aztán persze én lettem a perverz, amikor az Írnokot háttal a Kancellár elé állítottam.) Ahogy sokasodnak a gondolataim erről a darabról, úgy távolodik az előadás. Aggasztó ez, nem kéne hagyni. Még jó, hogy van előttem egy negatív példa.

Kaptam szülinapra meglepi drámaszöveget, elvetemült ötlet, tetszett nagyon. (Az ominózus reggel mintegy három óra alvás után köszöntött rám, kómásan, ruhástul [ahogy elaludtam ugye a nagy csomagolás, zacsizás, dobozolás után] kitámolyogtam a fotómasinámhoz [még egyszer köszönöm a nagyon belevaló szülinapi memóriakártyát], és megörökítettem a 24. évi fejemet. Unokáim ha látni fogják, biztos tévednek legalább egy tízest.)

Április 1. vasárnap, 21.45, RtlKlub. Mekavitával ott fogunk csápolni, ezt meg tőle kaptam!

Átcuccolás közben pedig énekeltek nekem telefonba! Igen kedvesen és fülbemászóan méghozzá! (Megéri öregedni…)

Egyébként hihetetlen, hogy a kacatjaim felét már átköltöztettem (ezúton is köszönet a Lovagnak, aki hajnalok hajnalán, meg Jumpnak, aki lebeszélt a szekrényről), de emitt nem csökkent a számuk.

És azt is megéreztem, milyen lehet a munkás, vidám öregség… ha lesz, ilyet akarok. (Na meg a véget abban, mit kezdtem – ezt a tipikus kosproblémát addigra meg kell oldani.)

A napot pedig ópérával zártuk, Sosztakoviccsal, klassz volt, csak hát kicsit már le voltam tompulva addigra. A terasz szele, a bor íze meg az Ascher-Novák mazsolák látványa szünetben feldobott. Romhányi Ágnes szövege néha kicsit erős volt, de ritmusra jó. Miért nem találok a honlapon szereposztást?

Legutóbbi pszichodráma végére nagyon felment bennem a pumpa. Valószínűleg azért éreztem totálisan lényegmentesnek (erről a szóról lásd a Grímusz ide vonatkozó részét) és mellécsúszottnak a második részben kialakult, problémamegoldónak szánt beszélgetést, mert nem kapott elég kalóriát a bennem lakozó farkasétvágyú egó. (Ennek híján, gondolom, belőlem harap nagyokat.) Kezelni kéne ezt már valahogy.

De mi lett a hővel

Szétfagytam a mai közönségtalálkozón.
Jura nyert.
De elmélkedhetnek nekem akármilyen hosszan Bikulina kisasszony személyiségéről, nagybőgőről meg fantommeghajlásról, nem győznek meg arról, hogy ebben a darabban akár egy makulányi nő is van. Nem hozták létre, nincs, és nem is érdekel senkit.

“Az volt ám a színház!!!” http://elvetemult.freeblog.hu/archives/2007/03/12/2206842/#comments

Nem értem, mi vesz rá folyton Naszladyra, talán hogy civilben szimpi és értelmes nőnek tűnik. A mai a negyedikem volt tőle, és megint jól felbosszantott, hogy mit művel a drága Vándor Évával meg Háda Jánossal. Az egy dolog, hogy néha percekig unatkoztunk, míg ők a frappáns kellékek között turkáltak, másik, hogy szájbarágós, didaktikus volt, és nem érezhettem bele, de hogy kiváló művészeket kényszerítsen ilyen félházas (félstúdiós – és szerintem ezt a felet is úgy kapirgálták össze, nekem például ma reggel ajánlotta az ingyenjegyeket a terjesztőm), lanyha, hálátlan, jószerivel tapstalan szereplésre, na ez felháborító. Valami nagyon hiányzott, sematikusak voltak, nem rezgett köztük a levegő, meg felénk sem rezegtek. (Én sem rezegnék semerre, ha tudnám, hogy nincs VÉG-e a darabnak.) Mondjuk szar helyen ültünk (Nyílt tengeren, haha), néhány jelenetből csak V.É. fenekét láttam (tetszett egyébként), és amikor egyszer hátranézett, akkor meg meg akart enni. Hát a közönség az ultraszar volt. (Most nem partneremre, a Lovagra gondolok.) Akadt azért nem egy jó poén, ők meg ültek halálos csöndben. Leszámítva a mellettem ülő nagylelkű bácsit, aki igen meghatódott saját fürge észjárásától, és sosem habozott tudomásunkra hozni, ha rájött valamire. Hát persze, adjuk meg neki az örömöt, de akkor velem ne hitessék el, hogy érdemes beülni erre a Mrozekre.

Ez meg milyen szörnyű… hogy szegény színészeknek csak gportálra futja. Valaki szóljon már nekik, hogy a Comic Sans MS igénytelen, ronda, és különben is, vááá… szerkesztőt nekik! Mindnek! Hát nincs egy hozzáértő jó lélek, muszáj egyedül gányolni? És azt írni, hogy "szinház"?! (Nemrég megkaptam a magamét az Ascher-Novák osztály Szentivánjának rajongói holnapján, mert ki mertem nyitni a számat, hogy tán ne Szent Iván éjszakája legyen a feltüntetett darabcím. De vajon feltűnt ez bárkinek, aki odatévedt?)
Szívesen csinálnék ilyesmit, alig pár nap alatt makkannék bele. (Állatorvos kell lenni, nincs itt mese. Nagy Ő nem lehet férj, hobbizás nem lehet munka. Muszáj néha normális emberekkel is találkozni. Nem kell ahhoz színésznek lenni, hogy valaki ne tudjon helyesen írni.) (Úgy tűnik, projektember vagyok – hosszú távon ne is várjon senki semmit. De például a tíznapos POSzT alatt szívesen fésülgetnék szakmaibeszélgetés-szövegeket. Az legalább jól elvenné a kedvem. :-))

A második darab (Károly) sokkal jobb volt. Ott aztán benne ültünk a rezgésben. Ki ne húzná összébb a zsigereit, ha a pirinyó, egylevegős térben Újréti László célozgatna… egy bazi nagy puskával… rá…
Sztarenki Pál realistán (kivéve, mikor úgy kellett tennie, mintha nem látna, mert az nem volt túl meggyőző), Újréti karikírozva (nagyon ott volt az egész figura), Kocsis Judit kettejük között ingázott (vagy nagyon sokat fogyott, vagy nagyon jól öltöztették – helyes volt, mint húsz éve Kittyként), és asszem, a mondanivaló eléggé átjött. Én legalábbis beleborzongtam, bár rögtön az elejétől lehetett tudni, mi lesz – persze lehetetlen volt nem tudni, a mellettem ülő bácsi lelkesen kommentált az egész nézőtérnek.

[Újréti nem rokona vajon egykori gyártásvezetőmnek? Egyszer mintha láttam volna őt a stúdiónál, de jóval munkaidő után.]

Egyébként örömmel látom, hogy új tagként Szirmai Melinda erősíti a J.A.Sz. társulatát. (Sajnos nem hiszem, hogy gyakran fogok oda járni: barátságtalan helyen van, még mindig pofátlanul drága a ruhatár, száraz a pogácsa a büfében, és hát az eddigi előadásélményeim… hm.) (Na tessék, most majd jön megint reklamálni összes gúglista kaposvári végzős, mégis hogy képzelem, hogy örülök…)

“Szívére vont.”

Hát annyit mondok, ocsmány egy dolog volt megölni a tanárt.

"Minden hajó levelet hozott tőle: ugyanúgy írt, amint adott, s amint szeretett: tele kézzel, egész szívvel. Írt, mert szeretett írni: nem hallgatott el semmit, mert nem szeretett titkolózni. Leült, tollat, papírt fogott, mert szerette Lucyt, és sok mondanivalója volt számára; mert hűséges volt és figyelmes, gyengéd és igaz."

Hihetetlenül szemét dolog megszerettetni velem egy ronda, undok, idegbeteg, egomán, vaddisznószerű filoszt, aztán meg elsüllyeszteni a hajóját. (És mint a Hemingway's Chair végén, itt is alig kapcsoltam – már majdnem elhittem, hogy happy end, úgy éreztem, hogy rendben van a világ, amikor gyanús lett, hogy átugrottam pár lényeges, de nem éppen lényegre törő bekezdést.)

"De elég: hagyjuk abba nyomban. Elég szó hangzott el. Ne zavarjunk meg nyugodt, gyengéd szíveket. Hadd reménykedjék a derűs képzelet. Szülessen számukra új gyönyörűség a szörnyű rémületből, szabadulás a veszedelemből, menekvés a halálból: a megvalósult hazatérés. Képzeljék el a viszontlátást és a rákövetkező boldog életet."

Hülye Brontë.

Eljöttek a monoton délutánok

Hamarosan helyreállok, elindultak a kurzusok is, már csak tizenhat kipipálandó a tennivaló-listán, megvan az új lakás (nem kis megdöbbenéssel értesültem a Mestertől, hogy Liliom Julikája is ebben az utcában lakott), jön a Diákhitel, lassan elindul a talpmasszázs-tanfolyam, a dolgok többsége rendeződni látszik. Csak le ne maradjak megint..

Tudnék írni sokat, de inkább ilyen belsőségeseket, azt meg azért mégsem.

Elnézést mindenkitől, akivel a napokban kelletlen voltam.

Kérdeztem az éjszakai csendtől

Si Ho

SZEMBESÜLÉS (Átharapás)

Az igazság pillanata!
Szembesülnöd kell a baj okával, és meg kell szüntetned!
Minden problémának van egy "gyökere".
Sokfelé sugárzik, sokféle gondot, szomorúságot, rossz érzést és szorongást okoz – mégis egyetlen gócból ered!
Ez a góc rejtve van.
Mélyen-mélyen elrejtve, s nehéz rátalálni.
Ahogy hosszadalmas vizsgálatok kiderítik, hogy régóta tartó rossz közérzetedet egyetlen rossz fog okozza – amely talán nem is fáj -, úgy derül ki, hogy a lelkedet, életedet mérgező sokféle bajod egyetlen gyökér-okra vezethető vissza.
Rá kell bukkanni, föl kell ismerni – és keményen, határozottan meg kell szüntetni!
Magától nem múlik el soha!
A feladat tehát kettős.
Kíméletlen önismeret, amely a hazugság rétegein keresztül leás a mélyen elrejtett okig…
Amikor megtaláltad, látod, hogy "Ez az!", határozottan le kell számolni vele!
A feladat első része értelmi, intellektuális, szellemi funkció: meg kell ismerned valamit.
A feladat második része akarati, cselekvő funkció: "szét kell harapnod azt, ami a torkodon akadt"!
Vagyis el kell jutnod a gondolat és a tett egységéhez.
Ha ezt végrehajtod, sikert jósol a Si Ho jele.
"Szembesülés-átharapás: siker.
Előnyös az igazságszolgáltatás. (Per)"
Egy mai pszichoterapeuta számára ismerős Si Ho jósjele.
Azt mondja az ősi hasonlat: a baj okáig úgy jutunk el, mintha egy elejtett vad húsát rágnánk. Egyre mélyebb rétegeket – hazugságrétegeket – harapunk széjjel, amíg végül rábukkanunk arra a bronz vagy arany nyílhegyre, amely az állatot leterítette.
Ahhoz, hogy a Végső Okra ráharapj, sokféle önbecsapáson kell "átrágnod" magad – az Ok ugyanis mélyen fekszik.
Bajaink végső oka az, amire legkevésbé gondolunk: nem merünk gondolni rá!
Az ember nem véletlenül "dugja el" tudata alá vétkeit s megemészthetetlen sérelmeit – ugyanis fél tőlük!
Nem mer a "szemükbe nézni"!
Ha valamit egész életünkben el akarunk kerülni, az éppen ennek a jósjelnek a drámája: a szembesülés.
Ehhez ugyanis olyasmi kell, amire csakis a katarzis forrpontján képes az ember – ez a Kíméletlenség.
(Nem kegyetlenség – kíméletlenség!)
Egy meggyűlt, rothadó foggal nem lehet "kíméletesen" bánni!
Ki kell húzni.
Van pillanat, amikor ítélni kell! Az Ítélet lehet tisztánlátó, bölcs, előrelátó, rossz szándékú, isteni, igazságos… csak egy nem lehet: kíméletes nem lehet, mert a baj gócát nem szabad megkímélni.
A drámatörténetben ez az a pillanat, amikor Oidipusz megvakítja magát. Rádöbben ugyanis arra, hogy a bajt okozó vétek nem itt-ott a külső körülményekben vagy saját, még érzéketlen, "puha húsában van", hanem mint egy mérgezett nyílhegy, a szívében!
Ez a jósjel azt üzeni neked: itt van végre az Igazság pillanata!
Nézz oda, ahová eddig nem mertél nézni!
Ne elégedj meg az igazsággal! Van egy mélyebb igazság is!
Sőt, van még egy Legmélyebb Igazság, amit nem mersz és nem akarsz bevallani magadnak!
Nézz a szemébe: mitől félsz legjobban?
S ha már látod… ha valóban felismered… meg is szüntetheted.
Az ember a lelke legmélyén boldog.
De csakis a legmélyén! Néhány szinttel följebb ott a "nyílhegy", ami titokban szúr és mérgez, és beteggé teszi egész lényedet.
Ki kell húzni.
A "nyílhegy" lehet múltbeli élmény, földolgozatlan iszony, félelem, szeretethiány, bűntudat, gyermeki sérelem, reinkarnációs trauma, vétek, mások aljassága vagy elvetemültsége… A Ji-king nem mondja meg, mi az, csak azt, hogy olyan értelmi és akarati helyzetben vagy végre, hogy mindezt megfejtheted s meg is oldhatod!

Előfordul, hogy az akadály, amelyet "át kell harapni", kívül van.
Nem magunkat, másokat kell szembesíteni az igazsággal.

Ebben a jelben erélyre van szükség – erre csak az képes, aki saját démonai legyőzésekor megtapasztalta, hol van a könyörület, s hol az ítélet pontos határa.

Régi, szárított húsba harap, mérget talál benne. A Kicsi megszégyenül. Nem hiba.
Régóta romló, rohadó kérdésről van szó. Hiányzik az erőd s a bátorságod, hogy megszüntesd. A "Kicsi", aki megszégyenül benned, a Jin – aki hagyná tovább mérgezni a helyzetet.