POSzT-jelentés 5.
2009. június 9. 11:03

Június 7., 15:00, a Prága, főpályaudvar című darab felolvasószínházi előadása

Cserje Zsuzsa is mellém tette le becses hátsóját, de nem csillant a felismerés fénye a szemében. (Ellenben lett egy közös fotónk.) (Update: másnap kedvesen köszönt nekem! Előre! Tehát mégis!) (Update 2: tegnapra levették a honlapról a közös fotónkat. És én nem mentettem el. Fuck.)
SOHA, soha nem volt még velem olyan, hogy néhány személyesenlátás után ne írta volna felül a színész önmaga a korábban megismert szinkronhangját. Egyetlen kivétel van, és ez Nyakó Júlia. Valaki szólhatott volna időben, hogy ne nézzem meg többször a Barátnőket.
Söptei Andrea indulathangja pont mint Básti Julié. Tetszik!

Kicsit később, beszélgetés a darabról és az előadásról

Almási-Tóth András azt mondja magáról, hogy nem tud realista darabot rendezni. Valószínűleg én sem tudnék. Nem az agyamban zajlik a dolog – már a szemem is stilizál.
„Hát ugye az ember próbál egy kicsit távolítani… az ember ugye én vagyok.” :-))
Hát nekem ugyan nem tűnt fel, hogy ez nem Magyarországon játszódik. (Mert, mint már említettem, igyekszem elfelejteni a címeket.)
Mertz Tibor hangja Vízipókéra emlékeztet, igazán.
UramATYÁM, mekkora combizomlázam van.
Ezt a faszságot meg, hogy kinn negyven fok van, itt meg bedurrantják a légkondit! Fagyjon rám a verejték, aztán hogy mikor kimegyek, egyben olvadjon le rólam újra? Hát milyen egészségtelen ez már, bameg?!
ATYA ÚR ISTEN, hogy aki úgy rajong Kiss Judit Ágnesért, mint én, az csak azért jelentkezik, hogy mondjon három dicsérő, semmitmondó közhelyet, miközben hatalmas kék pillangót visel a szíve fölött!

Saját véleményem, hogy a történetek érdekesek lehetnek, főleg egy nőnek, bár én nem gondolom együtt Radnóti Zsével, hogy mennyire zseniális, ahogy ezek egyszerre bontakoznak ki, pedig költő írta a darabot. A nákozástól falnak megyek, nekem aztán senki nem magyarázza be, hogy egy ilyen csaj így beszél. (Erdélyi Tímea nekem szívügyem egyébként, de ez most nem volt jó.) (Mondjuk az árverési vacsorán is fejbe kólintott, amikor a piszok drága – ám mellesleg ronda – étteremben megkérdezte a pincér, hogy „Hozhatnák addig valami üdítőt?”.) Mást, azt hiszem, nem tudok mondani a darab kapcsán. Méltathatnám a színészeket, de hát a nevek magukért beszélnek. (Mertz Tibor, Nyakó Júlia, Horváth Zsuzsa, Söptei Andrea, Erdélyi Tímea, Poroszlay Kristóf. Ahogy Főnökasszonynak mondtam az elején: én itt több színésznőbe is nagyon bele vagyok szeretve.) (A rendezés mondjuk nem volt jó.)

Este, Portugál, kaposvári másodévesek „A” szereposztása

Szünetben gondolkodtam, hogy hazamenjek-e, végül maradtam, mert nem emlékeztem a sztori végére. Színházban még nem láttam, filmen másfélszer, és nem rajongtam érte sosem. Igazából a színészpalánták miatt jövök mindig vizsgaelőadásra. Szegényekért nem voltam annyira oda ebben az előadásban. Juhász István remekül volt részeg egész este, hát mondjuk a Balikó rendezte ;-). (Hé! Már van Juhász István nevű színész!) Formán Bálintba szerettem bele mint pasiba, sajnos ennyi. Közben nem annyira tetszett, utólag jobb, ha visszagondolok. De az alakítások csak fel vannak kenve. Illusztráltak. És belegondoltam, hogy ki volt a filmben Sátán, vagy benne volt-e, de nem emlékszem. Valószínűleg ha igazi kocsmai arcok játszanák ezt, főleg ha filmen, egyáltalán nem lenne vicces a darab. Mert valóságszerű, vagy nem tudom. Inkább tragikus. A történet biztos tragikusnak lett szánva, és nem értem, miért vicces az előadás. Egressytől mondjuk még mindig ez e legjobb, amit láttam. (Nem utáltam hörögve.)

Azt álmodni, hogy babát vársz, de a párod nem akarja sem őt, sem téged, majd reggel elolvasni szokásos negyven blogod között azt a három babásat is, hát nem gondoltam volna, de kifejezetten szívszorongató.

(Update: most jöttem rá, hogy tegnap mindkét előadásban volt ilyen motívum. Akkor jó.)

POSzT-jelentés 4.
2009. június 6. 23:28

Na, hát végigültem egy háromórás Ördögöket. Nem, nem Mohácsi, és nem Dosztojevszkij. Keszég László és John Whiting. Film is készült belőle, Vanessa Redgrave-vel. '83-ban meg a komplett Szomszédok adta elő. (Most néztem utána, nem vagyok helyből ilyen okos. Sőt, amit tudok, azt is igyekszem elfelejteni, hogy minden előítélet nélkül lássak az előadáshoz. Például tudom, hogy bekarikáztam egy Zsótér-előadást is, de nem tudom, melyik volt az, és ha vagyok olyan ügyes addig, hogy ne nézzem meg a leírást, egészen pártatlanul élvezhetem. [Mint A néger és a kutyák harcát. Ami egy aljas merénylet volt ellenem.])
Az elején egészen borzasztónak éreztem a darabot is meg a játszókat is, de aztán megszoktam. A lányok nem nagyon tűnhettek ki Téby Zita és kedvenc újszínházstúdiósom, Csépai Eszter kivételével. Talán még Budai Zsófi. (Milyen jó név.) Nagyon jó, hogy van kilenc teljesen különböző karakterű fiú (ja, harmadéves kaposváriak, ezt nem említettem), de még nincs mindenki készen. (Ők vannak vajon a Tarr Feri csapatából? Nem nagyon ugranak be arcok.) Ilyen ronda monológokat meg kár rájuk zúdítani. Nekem, azt hiszem, nagyon fontos, hogy szépen beszéljenek a színészek, amit talán úgy értek, hogy ne mesterkélten, erőltetetten. Hát itt kerülgetett a libabőr. Ellenpéldaként ismét kedvencemet tudnám felhozni, talán még Varga Balázst és Ördög Tamást. (Ha lesz fotó, talán linkelek be, majd lapozzatok vissza.) (Már ha bárki.)
Idézek a buliblikk.hu oldalról, ajánlóból: „A Kaposvári Egyetem végzős színész osztályának vizsgaelőadása kevés eszközzel, szinte kizárólag a színészi jelenlét erejére támaszkodva feszegeti szent és profán kérdését, a vágyainak, szenvedélyeinek és halandóságának börtönébe zárt ember kitörési kísérleteinek lehetőségét. (Ari-Nagy Barbara)”. Az a baj ezzel, hogy egyrészt a dramaturg ne hagyja, hogy az előadás harmadéves mazsolák színészi jelenlétére támaszkodjon. Szinte kizárólag. Másrészt az a baj, és ezt még ott ültömben észleltem, nem eme ajánló hatására ötlött fel bennem, hogy egyáltalán nem voltak jelen, nem vibráltak közöttük ilyen pókhálóláncok (talán túl nagy volt a tér), a hallgatások üresek voltak, semmi erősödő feszültségű csönd, és nemcsak egymásban nem voltak ott, hanem több ízben csináltak valamit (például váratlanul földhöz csaptak egy tárgyat) úgy, hogy előtte nem építették fel.

No de valami személyeset is. A mellettem kialakult üres széket Felhőfi-Kiss László tisztelte meg becses fenekével, külön öröm volt, hogy felismert, majd a szünetben-eszmecsere-és-színházbameghívás után még a telefonszámomat is előkereste mobilkészülékéből, minden segítség nélkül – tehát tudja a nevem! Háh! (Van ez a kis tévhitem, hogy engem az emberek nem jegyeznek meg, nem ismernek fel, satöbbi. Mondjuk Felhő volt a Melchiades-pályázat pénzügyi közreműködője, szóval itt különösen oktalanok személyiségem jelentékenységébe vetett kételyeim. De sajnos ez ösztönös.)

Esti megfigyelésem, ha már előjöttek az ösztönök, hogy a tájékozódásom abszolút érzékek és érzelmek által vezérelt képesség. (Érzékek alatt nem a látásra gondolok, azt hiszem.) Például hazafelé tartva akkor gondoltam először, hogy jófelé megyek, amikor a felrepedezett betont látva beugrott, hogy ezen a szakaszon én Prognózist hallgattam egyszer, az pedig csak két éve lehetett, amikor egy olyan lakásba mentem haza, ami szintén ebben az irányban van. Meg tudtam, hogy egyszer majd jönnie kell a sarkon egy táblának, amin egy srác húgom exére hasonlít. És tényleg! Csak a benzinkútnál zavarodtam össze, mert ott gondolkodni kellett, hogy honnan is jöttem reggel.

Egyébként ezt hallgatom. A klipet most láttam először, és CSAK MIATTATOK kerestem rá, szóval KÖSZI, nagyon kiábrándító volt!
Íme a bosszúm, egy napra garantáltan beleeszi magát az ember fejébe.

Jóccakát mindenkinek! :-)))

POSzT-jelentés 3.
2009. június 6. 18:19

Feljegyződött még a szakmai beszélgetésen:

Györgyi Anna milyen kis helyes.
Na de ha PNSz-előadás, akkor hun a Lipics??
Huh, botrányszag a levegőben. Szűcs Akárki megmondja a véleményét Mohácsiról. (Bármennyire is szólásszabadság meg beszélgetés, de valahogy mindig felháborodnak az emberek, ha valaki megmondja a véleményét.)
VÁÁ! Sosem gondoltam ennyire komolyan, hogy bárkinek a hangja nekem fizikai fájdalmat okozhat! Felkavarodott az egész gyomrom meg a tüdőm! És köhöghetnékem van tőle! Hihetetlen…

A szakmai beszélgetés és a leolvasószínház között edzőteremben voltam. (Mint kiderült, épp azt szemeltem ki, ahol előadják majd a Fédra Fitnesst.) Életemben először voltam edzőteremben. Rég akarok már menni, csak Pesten drága. Rögtön kiderült, hogy nem voltam elég felkészült, például törülközőt vittem, ám papucsot kevésbé, érdekes jelenetet bonyolítottam a zuhanyozó és az öltözőszekrényem között – útbaejtve a mosdókagylót egy lábmosás erejéig, hát szerencsére egyedül voltam benn. Megfeledkeztem továbbá a dezodorról és a váltócipőről is, de ezeket jól álcáztam/álcázom. Mivel nem volt benn edző, akitől tanácsot kérhettem volna, kinéztem az első gépet, amiről nagyjából meg tudtam fejteni, hogy mire való, és amíg azzal dolgoztam, lecsekkoltam, hogy mit csinálnak a többiek a többin. (Később vettem észre, hogy a súlyok oldalán mindenhol van egy fotó, amely bemutatja az adott gép működését.) Kicsit zavarban is voltam, nehogy úgy tűnjek, mint aki követi azt a lányt a combra gyúrós gépre és tovább. Persze biztos úgy tűntem. Mivel bizonytalan voltam és megfigyelő státuszban, az lett a vége, hogy azzal a pár géppel, amit meg tudtam fejteni, ész nélkül rogyásig csináltam a gyakorlatokat (és ennek közben tudatában is voltam, hát jellemző), ráadásul rájöttem arra is, hogy hogy lehet több súlyt rápakolni, szóval telhetetlen ÁLLAT módjára viselkedtem, na. Felfelé még bírtam menni az öltözőig, de onnan vissza lefelé… igyekeztem méltóságteljesen vonulni, és ez sikerült is, amennyiben ez egyenlő azzal, hogy lassan.

15:00, a Guppi című Szigarjev-darab felolvasószínházi előadása Györgyi Annával, Csuja Imrével, Scherer Péterrel

Nagyon meg kéne erőltetnem magam, ha keresztbefont karjaimat a mellem fölé kéne raknom. Egyesekkel ellentétben, akik pedig a mellük aljával vannak ugyanígy. (Nem nevesítek.)

Ez a felolvasószínház megint játszós lett, akartam írni, de kiderült, hogy a színészek csak egy kelléket keresnek. Hihi.

Az a baj ezzel, hogy ha a furcsa szöveget furcsán tolmácsolják, akkor talán a furcsa módon nevetünk, azon, hogy ezt a furcsa szöveget hogyan érzékelteti majdnem kizárólag hanggal-fejjel a szegény színész.

Most nagyon remélem, hogy a másik zöld felsőmön nem azért maradtak sötétebb foltok a többszöri mosás ellenére, mert azt is leettem paradicsommal egykor, mint ezt a zöldet most.

„Pedig régen volt memóriám, még verseket is írtam.” (Just for fun.)

Nos, Györgyi Anna még mindig kis helyes, de azt hiszem, nem fog szépen öregedni. Bármit is jelent az.

Összességében azt gondolom, hogy az ötlet jó, bár a vége kicsit zavaros (a motivációk nem egyértelműek). A közepén úgy éreztem, hogy hosszú az eleje, mint néző sokkal kevesebből, mondjuk két-három jelenetből is láttam volna, hogy ez egy görcsös, elnyomott és megfelelni vágyó nő. De talán mégis fontos a hossz, hogy azt is elhiggyük, azért szerethető, és hogy legyen ideje Pásának beleszeretni. Meg hát félóra alatt vége is lenne, az meg hogy nézne ki, ugye.

Megpróbáltam visszamenni edzeni, mert nem kérdeztem rá, hogy van-e napi limit, hát igen. (Egyébként mintha Bóta Gábort láttam volna odabenn. Lehet, hogy felfedeztem egy másik celebtanyát. Erről jut eszembe…)

Idézet a POSzT OFF állandó programjainak leírásából (tehát mint programpont szerepel a műsorfüzetben):

2009. április- Dante Café
Régi fesztiválklub – ZÁRVA
Kiűzettünk a Kertből. A mi Danténkból, a fesztivál egyik legfontosabb helyszínéről kizártak bennünket. Hiányozni fog. Bizony mondom néktek, sokáig fogunk még a Dantéba indulni, hogy tovább battyogjunk a farkasordító hidegben/melegben az új fesztiválklubba. Köszönjük Dante kert, Horváth Tamás, fiúk és lányok a pult mögött az elmúlt szép nyarakat. (a fesztivál szervezői, résztvevői és vendégei nevében – Máté Péter)

Hát így. Ezzel a szövegezéssel, a műsorfüzetben. Miért?

Az Árkádban ülök, túl vagyok pár cipőpróbán és egy fél rántott sajton. Észrevételek: talán, végre, ha minden így megy tovább, idén gyártanak olyan cipőket is, amilyet én szeretnék. És itt láttam is többet, hat-hétezer forintért. Ami SOKKAL olcsóbb, mint a két álomcipőm Pesten, de sajnos még így is több annál, amennyit áldoznék most cipőre. Érdekes pszichológiai megfigyelés, hogy egy ötezer forintosat viszont felpróbáltam, szerencsére a 39-es kicsi volt, a 40-es meg nagy.

A borzalmas rántott sajt alatt (mert mindig elfelejtem, hogy itt nem csinálják jól) folytattam a Sült zöld paradicsomot, és elméláztam azon, hogy mennyire látszik az igazánkedvenc filmjeimen, hogy könyvadaptációk. (Nagyon, de mindig csak később jövök rá.) Biztosan mert azt szeretem, ahol emberek, egy ember sorsát követjük, legalábbis olyan tíz-húsz évet látunk az életükből – esetleg az unokáikéból is –, és az ilyesmit inkább regénynek írja meg az ember, mint forgatókönyvnek.

Megyek lassan, mert Safranek lemerül. Keresek egy vécét, és átballagok az Ifjúsági házba, vizsgaelőadásra. Remélem, nem fogom megbánni, hogy nem Cseh Tamás nélküli Cseh Tamás-estre mentem.

Hát MEGVAN a kicsi notebook neve! Hát egyértelmű, hogy Safranek!
(Aláírassam Haumannal? Belemacskakaparhatná…)

POSzT-jelentés 2.
2009. június 6. 10:58

Döglesző meleg van, az az igazság. Sejtettem én ezt, meg hoztam napolajat, de készültem néhány napnyi hidegre… és emiatt kellett három táskát hoznom!!!

A Petuski szakmai beszélgetésén ülök, beandalogtak a celebek is – de hol van Csáki Judit? Mi az, hogy nem itt?

Galamb idén sapkában nyomja. Majd jól kihullanak a maradék hajhagymái is. Különben meg az én sapkám jobb.

Sok régi ismerőst üdvözölhetek körömben.

Úristen, valaki dedikáltatott egy Színházat Haumannal. Szegényt legalább itt hagynák békén.

Mondjuk nem csodálom, hogy a szakmai beszélgetések elején reklámozni kell a felolvasószínházat. Eddig mindig a POSzT második felében voltak. (Hajlamos vagyok elfelejteni, hogy tavaly nem voltam itt.)

Robin Cook itt lesz délután!

Na, hát nagyon kíváncsi vagyok Seress Zoltánra. Azt hiszem, még nem hallottam nyilatkozni, de színészként igen kedves nekem. (Bár túl magas.)

(Imádom a kicsi notebookot. Olyan könnyű és kézreáll és hűűű… habár érzem, hogy szép bőrkeményedésem nő majd az egyik ulnáris kéztőcsontom fölé.)

Értem én, hogy nem a két nőről szól a darab, de azért mellékszereplőknek nevezni őket…

„Nem tudok mi ellen vagy miért opponálni, mert én ezt nagyon kedveltem.” Nem úgy kéne kezdeni ezt az EGÉSZET, és ebbe most beleértek mindent, ezt a beszélgetést, a műfajt, mindent, hogy tisztázzuk az alapfogalmakat meg a szabályokat? Mit jelent opponálni? Mi a dolga az opponensnek? Bele kell kötni? Érvelni kell mellette? És ha kedvelem, akkor ezt már nem is tehetem meg? Mert elfogult vagyok, vagy mert nem akarok rosszat mondani, miközben úgy érzem, hogy rosszat kell mondanom? (Persze a Melchiades-beszélgetéseken sem nagyon tudtunk mit mondani, amikor túl jó volt az előadás. Mert akkor nincs miről beszélni, azért van ez? Furcsa is lenne, ha dicsérgetnénk. Ha jól emlékszem, erről az előadásról jó hangulatú, ám rövid beszélgetést folytattunk, részben az alkoholizmus kérdésköréről. Hát ennyit a mi beszélgetéseinkről is.)

Na, Kárpáti épp most tért ki arra, amire én az előző bekezdésben.

„Elragadta tőlem a Zoli a szót. Nem, rendben van, mert ettől beszélgetés.” (Gondolja Szűcs Katalin Ágnes, opponens.)

Milyen már, hogy mögöttem a radiátor folyton becsípi a hajam??

„…és ha az ember pólusai tömítve vannak…” (Janisch Attila, válogató)

Ez mifajta új szokás, hogy a válogató külön monológokat ad elő? Azok után, hogy kiadták nyomtatásban az ő kis véleményeit?

„Minden napja ilyen, és ez abban különbözik a többitől, hogy ezt nem éli túl.” (Tamási Zoltán, válogatott) – Ez igazán szép.

Na ne legyen megint az, hogy az igazi beszélgetés a szünetben kezdődik!!! Hogy majd itt közben jól kifaggatják a művészeket, amikor már nem rögzítik a mondottakat! Nahát!!!

Márpedig itt ez lesz.

(Azt hiszem, akkor működöm legjobban, amikor van valami állandó kötelezettség, amit kijátszva közben a saját dolgaimmal foglalkozhatok. Most a beszélgetés alatt például igen sok mindent el tudok intézni. Mondjuk teljesítem teamtagi kötelezettségemet a kis projekben, ahol teamtag vagyok.) (Tudom, mondtam már, de ismét: mobilinternet csuhajj!) (Egy boldog órára megfeledkeztem a fogadalmamról, mely szerint még egyszer be nem jövök a városba ekkora pakkal, én bizony holnaptól otthon hagyom a kicsi notebookot. [Ideje lenne már rendes nevet adni neki.])

(Lehet, hogy mégsem a radiátor csípi be a hajam?)

Na de magamról is kicsit. Óriási a szobám, táncolni tudnék. (Talán majd arra is sor kerül.) Éjjel esett, ahogy erre számítottam is, és mire feljött a nap, abbahagyta – ahogy az egy normális esőhöz illik. (Másutt persze hónapok óta kánikula van, szóval ez valahol nem igazság, de hát hol is van az. Odaát, tudjuk.) Bődületesen álmos voltam vacsora után, de megjelent a tétlen(ebb) napok végi szokásos lefekvés előtti szindrómám, középpontjában azzal a késztetéssel, hogy még csináljak valamit, mert így nem lehet vége a napnak. Elkezdtem olvasni a Sült zöld paradicsomot. (Nem ez nyert a pályázaton, de magammal hoztam, mert épp megjött a Bookline-ba, mielőtt elindultam Pécsre.) A végére kicsit már összemosódtak az érzékeim, mert le akartam fényképezni a könyv illatát. Na de olyan is. Felszólítok mindenkit, hogy vegye meg a könyvet / menjen el a boltba / lopja el valakitől, és teljesen mindegy, mit csinál vele ezen felül, de szagolgassa meg rendesen. Földöntúli.

POSzT-jelentés 1.
2009. június 5. 18:09

Magam sem hiszem, hogy végre a vonaton ülök. Nem volt zökkenőmentes az idáig vezető út. Agyi épségünk megőrzése érdekében megkímélnék mindenkit a részletektől, legyen elég annyi, hogy majdnem elindultam szerdán, szerencsére Vadmalac kedden este keresztkérdéseknek vetett alá, melyek során tisztázódott, hogy másfél hete el vagyok tévedve egy nappal, illetve néha igen, néha nem. (Jó volt másnap reggel munkába menni, miután előzőleg mindenkitől érzelmes búcsút vettem két hétre.) Szerda este próbáltam folytatni az utazási előkészületeket – valószínűleg öregszem, mert e tevékenység uralta végül az egész csütörtökömet, és belenyúlt a péntek délelőttbe is. (DE végre megszabadultam két zsáknyi foszladozó bugyitól és lyukas zoknitól, amelyek „majd jók lesznek még valamire”.) (Nem, egyébként nem terveztem, hogy magammal hozom őket – csak utamba akadtak pakolás közben, vesztükre.)

Amikor már csak a rohadó kajákat kellett volna kiöntenem – természetesen ezt hagytam utoljára -, belőttem azt a vonatot, amellyel kényelmesen odaérek az esti Rögv-estre, elmosogattam, felpakoltam a málháimat, és könnyes-cuppanós búcsút vettem a nyúltól. Akinek szeme sem rebbent visszatértemre, úgy háromnegyed óra múlva. Mert természetesen a vonatomra nem volt jegy. A pénztárosnő azt javasolta, vegyek sima jegyet, szálljak fel rá, és majd a kallernek fizessek helyben nyolcszáz forintot, mert nincs helyjegyem. Hát Pécsig azért nem szeretnék állni, motyogtam, és kértem inkább a következőre. Első az osztály. (Az az osztály, akik nyilván kirándulni voltak, és most vagy harmincan ülik el előlem a másodosztályos helyeket. Köszi.)

Szép az idő (gondolom, mire odaérek, elered), Vecsó vár a pályaudvaron, lesz kis ágyikóm, van kis notebookom, mobilinternetem, Mamma Mia-t hallgatok, csuhajj. Nagyon untam már az utóbbi három napot abban a ronda városban.

(Egyébként az idei zene nem ABBA lesz, hanem Joe Dassin és Modern Hungária. [Tudom, érdekes párosítás.] De muszáj kihasználni, hogy hajnali háromig átpakoltam ide az asztaliról minden zenémet.)

Az idei könyv(ek)ről később.