Kis reggeli vidámságbonbon from learning to smile:

„HIMYM:
>>- Igen, mi szeretjük a tiramisut.
– Igen, én szeretem a tiramisut és te is szereted a tiramisut.
– Odavagyunk a tiramisuért
– Olyan furán hangzik ez. Biztos, hogy a tiramisu szeretése csoportos tevékenység?<<

Lelki szemeimmel megláttam, milyen lehetsz egy randin ;-Đ”

Szeretem, ha végre valaki úgy igazán érti a dolgaimat. 🙂

(Ha valaha felfedezik a szőrtüszőgyulladás ellenszerét vagy gyógymódját, az összes problémámat meg tudom majd oldani az analógia mintájára. Amúgy.)

Természetesen egyáltalán nem az nyomaszt legjobban, hogy a tanulás nekem már soha nem lesz magától értetődő kötelesség, mint a levegővétel, hanem kiváltság, amiért rettenetesen meg kell küzdenem. De kétségtelen, hogy ez bosszant leginkább. Az ember hamar napirendre tér az olyasmi fölött, ami beleillik a világképébe (kudarc kudarc hátán, hogy nem szeretnek viszont, anyagi romlásba dőlés), de ez, ezt nem vagyok hajlandó elfogadni. Már három éve nem tanultam semmit (leszámítva kis kalandomat a gazdasági főiskolán, ami persze sokkal nagyobb lett volna, ha ki tudom fizetni a második és a harmadik tandíjrészletet is), és ki tudja, mennyire épültem le ezalatt.

Az én személyiségtípusom a jó tanuló, és nagyon nehezen viselem, hogy magamon kívül élek.

Ez a dal pedig. Annyira Most. Vagy Én. Vagy Az.

Van a fejemben egy szép hosszú bejegyzés a munkához való viszonyomról, a munkabírásomról, a színvonalamról és az időbeosztásomról, tudom, hogy még egy darabig nem lesz időm megírni, és nem is akartam, de az előbb épp leadtam egy munkát, amit tegnap délelőttre terveztem, és holnapra maradt még három elég nagy volumenű, nem késtem egyikkel sem, már régóta nem kések munkákkal, csak egyszerre jöttek és hirtelen, szóval tartottam egy lélegzetvételnyinek szánt szünetet, gondoltam, addig visszaolvasok néhány 2009-es e-mailt arról, hogy mennyire szarul és lassan csinálok értelmetlen munkákat, és ettől mennyire értéktelen vagyok, mert jobb néha megnézni, honnan jönnek azok a kis hangok az ember fejében, de nem igazán úgy sült el, ahogy vártam, hogy majd innentől fennhangon hirdethetem, hogy tessék, ezért nem voltam még soha elégedett semmivel, amit csináltam, tessék, ezért van lelkiismeret-furdalásom, ha épp nem csinálok semmit, ami munka, tessék, ezért tartok még mindig ott, ahol, tessék, ezért hagyom magam anyagilag kihasználni, tessék, ezért forgácsolom szét magam, ezek miatt a mondatok miatt, ezért nem tudok tényleg együttműködni senkivel, ezért nem lett belőlem senki, szóval nem mondhatok semmi ilyesmit, mert elolvastam a csomó fontos mailt, és meg kellett állapítanom, hogy mindegyiknek azóta is igaza van, én ab ovo csinálok szarul és lassan értelmetlen munkákat, és ettől teljesen értéktelen vagyok, ez a mai eredmény, nem a kurva négyoldalas szoftver-felhasználói licencszerződés húsvét vasárnapján.