Monthly Archives: május 2010
Hej, mégis kimegyek belőle
Rövid bejegyzés az egyik családi delegációnkról. Mindig jeles anyai nagymamám iskolai dolgozata következik tizenöt éves korából.
Mit jelentett számomra a félév
Január hónapban minden felső iskolában értesítő osztás van. A tanulók nagy félelemmel várják azt a napot, amikor ez megtörténik. Rajtam is megesett ez, s most elmondom hogyan történt.
Elérkezett január 31-ike, az értesítő osztás napja. Az előttem lévő társaim közzül az egyik sírva, a másik nevetve ment a megkopott bizonyítvánnya haza. Nem soká reám kerül a sor. A szivem dobog, a kezem reszket félek. Félek hátha rosszabb az értesítőm az előző évinél, hátha rossz szó, szidás vár reám. A jó Isten azonban megsegített. A bizonyítványom jó, csak egy, egyetlen egy nekem nem tetsző jegy van a többi között. Ez is csak hanyagságom miatt.
Nagyon örültem szüleimmel együtt és megigértem, hogy ezentúl jobban tanulok és igyekszem kijavítani.
Hódmezővásárhely, 1942. febr. 12.
Mikor a magokat szórod a földbe, kár, hogy nem gondolsz többre
Lehet, hogy most egy kicsit ráengedem magam a sorsra, és elkezdek bízni. Mert miért vásároljak én magam táblás Milkát naaagy csokiéhségemben, munka előtt, ha munka alatt egyszer csak hipp-hopp ott terem valaki egy direkt nekem szánt Buenóval. És ez nagyon bueno! A testi szükségletek kielégítéséhez is, az ajándékozáshoz is és a meglepetésekhez is rengeteg rosszul rögzült viselkedési mintám kapcsolódik. Amelyek, most már úgy látom, idővel talán legyőzhetőek. 🙂
Egy név egy kőre rátapad
Imádom sokkolni a színészmazsolákat azzal, hogy tudom a nevüket. Nagy, kerek szemeket meresztenek rám ilyenkor. („Fog jönni a feleségem, nem tudom, fogja-e mondani…” „Ismerem.” „Komolyan, ismered?” „Igen.” Nagy, kerek szem.)
Hány cédula egy élet
Ha nem akarom, hogy az utolsó pillanatban kelljen rohangálnom, mint a karácsonyi ajándékokért, ideje megírni a listát az iszonyúan fontos dolgokról, amelyeket harmincéves koromig okvetlenül abszolválnom kell.
Erről jut eszembe: DIPLOMA.
Legalább egy gyerek!! Fontos! Mielőtt összeaszik a méhem, és belehülyülök a gondolatba, hogy az óvodában az összes szülő egy tízessel fiatalabb lesz nálam. Ha összejön.
Hm, gondolkoztam a leszbikus szexen, de azzal ráérek még.
Megírni legalább három nyüves színdarabot.
(Összetegeződni Nánayval.)
Rendberakni végre az összes, de tényleg az összes papíromat.
Kutya. (Kerttel.)
Jogsi, és legalább egy nyomorult elektromos bicikli.
Mondanám, hogy kiverni a pénzemet a péceli ügyvédnőből, de tulajdonképpen kárpótolt az élet, amikor a tulaj fél év után sem jelentkezett lakbérért, mi pedig ajánlott felmondólevéllel elköltöztünk. (Azóta sem jelentkezett.) Szóval ez egál. (Persze Víta pénzét még kiverhetném belőle. De ez legyen az ő listáján.)
Fogszabályozás!
Lefordítani egy könyvet. (Mondjuk a Hemingway’s Chairt.) Meg egy britcomot, szinkronra. (Mondjuk az Oh Doctor Beechinget.)
Részt venni az African Impact projektben és animal care internnek lenni a Miami Tengeri Akváriumban. (Még a gyerekek előtt, lehetőleg.) Jó, ezek tulajdonképpen ráérnek negyvenig. Ha megérem. De mindenképp a gyerekek előtt!
Alapítvány, online folyóirat, meg a többi szokásos dolog, ami „három hónapon belül biztosan kész lesz végre”.
Megtanulni egy tök új nyelvet, mondjuk a lengyelt vagy a csehet.
Egy komoly hangszeren normálisan (értsd: élvezhetően és felismerhetően) megtanulni játszani. (Habár igazán megtanulhatnám már a dorombot is. De eddig még senki sem tudta érthetően elmagyarázni, hová tegyem a nyelvemet.)
Végleges szőrtelenítés!! (Úgyse lesz az, de legalább megpróbáltam.) Mondjuk praktikusan az afrikai projekt előtt.
Állatkerttúra. Egy nyáron át az összes magyarországit végigjárni. Még a gyerekek előtt! (Lehet, hogy ezt most el is kezdem.)
Talpreflexológia szakvizsga.
Kétszer körbetekerni egy kanalat. (Úgy értem… áh, bármit mondok, a Fogalmazó úgyis beleköt.) (Még csak a száznyolcvan fok felé tartok, puhafém kanálnál.)
Szerezni egy SZEKRÉNYT A RUHÁIMNAK! (Előrehozom a határidőt. A következő két hétben akarok egy szekrényt!!!)
Bátorcsajjal megfelezni egy pár óriási és eszméletlenül kényelmes fotelt. (Akkor is, ha közben mindketten összebútorozunk valakivel.)
Nyári éjfélkor találkozni Jean-Claude-dal a Champs-Elysées-n. (Na jó, ezt elengedem.)
Leforgatni legalább egy hülye rövidfilmet a hülye barátaimmal.
Megtanulni rumbázni.
Legalább egy Miszter Sikítófrászt megnézni élőben a Broadwayn, a West Enden vagy ahol játszik / fellép / dedikál / éli nyugdíjas éveit.
Hmm, megkockáztassam? Befejezni egy regényt…? Áh, nem szabad elsietni.
(Olyan nagy vágyat érzek, hogy azt írjam: megütni valakit teljes erőből. De mi van, ha nem kerülök helyzetbe? Kit kérjek meg, hogy segítsen fogadalmat teljesíteni? Ebből csak hülyén jöhetnék ki.) (Berúgni egy ajtót? Vagy legalább lyukat vágni rajta a körfűrészemmel.)
Színpadon szeretkezni. Hopp, az már megvolt…
Köztéren elénekelni a Sit On My Face című Monty Python-slágert? 🙂 Nehem, nem szopatom meg magam (ha értitek a szóviccet).
Biztos eszembe jutna még pár dolog, de most érjük be ennyivel. Aki szívesen csatlakozna bármelyik programponthoz, szóljon, és úgy időzítek. (Találkozunk két és fél év múlva, mondjuk kezdjünk a kozmetikusnál…)
(Úristen, két és fél év!! Most esett le, hogy az mennyi! Hol fér abba bele két gyerek! Még hogy gyerek, de az apja?! Vááá…)
To pay the bills I have to pay
Amikor tegnap megkérdezték tőlem, hogy mitől függ az, hogy mikor írok a blogomba, tisztára elfelejtettem az egyik legfontosabb szempontot: ha hiányolnak.
Tehát helyzetjelentés.
Kapja be az egész világ. Legalábbis az a fele, amelyik úgy intézi, hogy több legyen a havi költsége egy olyan csinálmánynak, amely ahhoz kell, hogy legálisan pénzt kereshessek, mint amennyi pénzt tulajdonképpen keresek ezen a csinálmányon keresztül. De tényleg, tényleg kapják be. Az a szerencsém, hogy már másfél hónapja dolgozom az intézményben, és szeretnek, és akarják, hogy ott dolgozzak, mert most, hogy tegnap kiderült, mégsem tudok számlát adni arról a tevékenységről, amit végzek, úgy vesznek fel állományba (pikk-pakk, visszamenőleg a hó közepétől), hogy odacuppantanak még egy kis nyelvvizsgapótlékot a közalkalmazotti béremhez (mondjuk erről másfél hónapja nem volt szó, amikor a lehetőségeket mérlegeltük), így nem lesz sokkal rosszabb a nettóm, mint ha mégis tudtam volna számlát adni. Na, legalább nem nekem kell bajlódnom a tébémmel. Viszont így szabadságra kell mennem, ha világkörüli útra akarok indulni (tiszta szerencse, hogy a POSzT miatt már előre szóltam, és a főnököm megígérte, hogy tartja a korábbi megállapodást), és amit most külön íven vezetek, a ledolgozott óraszámaim, hát az felejtős („bizalmi alapon” maradhatok benn tovább, ha túlnyúlok a munkaidőn, haha).
Nagyon remélem, hogy a félállás is beszámít a gyeshez szükséges két év munkaviszonyba. Valahogy.
