web analytics
Legutóbbi hozzászólások
Archívum
Kategóriák

Monthly Archives: augusztus 2015

Beszél, aki keres, hallgat, aki talált

Nos, mivel a bettemidleres bejegyzésnek még mindig csak a fele van meg (mennyire összeszedett és érzelemfeldolgozott lesz, muha), viszont felmerült itt a közelmúltban néhány érdekes kérdés, inkább szánok ezeknek egy külön bejegyzést.

Az előbb linkelt bejegyzés alatt fejtettem ki, hogy mennyire el vagyok zárva infóktól (“Fogalmam sincs, mi a másik út, nem tudom, a normális emberek hogy csinálják. Abban biztos vagyok, hogy megőrjít, amikor egyszer csak elkezdenek nem beszélni dolgokról. Azt gondolnád, hogy megosztjátok egymással a felnőtté válás meg a közösségi élet dilemmáit, aztán egyszer csak BUMM, párkapcsolatba kerülnek, gyereket szülnek, és innentől kezdve nem veled dilemmáznak, te meg ott maradsz hülyén, tele kételyekkel, hogy emberek hogy ébrednek egymás mellett büdösen és koszosan, vagy ami még rosszabb, hogy lehet feldolgozni azt, hogy valaki elengedi a kezed, mert ők a problémáikat nem beszélik ki.), na de ha már itt ez a remek platform, akár kérdezhetek is. (Meg egyébként is, túl keveset kérdezek.)

1. (Ezt akartam igazából kifejteni a bettemidleresben, női dolgok címszóval, hát most inkább ilyen párkapcsolati dilemmáim lesznek, de ha úgy vesszük, ez is pont párkapcsolati és pont dilemma!) Ez csak az én – nem is túl körüljárt – megfigyelésem, vagy más is van úgy, hogy altesti intim förtelemítés után MINDIG ki kell irtani valami gusztustalan altesti betegséget is? Tényleg ennyit véd a szőr (mi elől? BTW, HÁNY FOKON KELL MOSNI az alsóneműt? erről már többekkel folytattam látszólag csak szar megoldásokba és megalkuvásokba torkolló végeérhetetlen vitákat), vagy inkább a förtelemítést általában frissiben követő coitussal van összefüggésben a baj? Lehet, hogy csak a P3 óta vagyok ilyen odafigyelő (pontosabban ez egészen biztos), meg előtte tényleg gyakrabban irrigáltam ilyen tejsavas cuccal vagy cickafark teával, de basszus, tényleg mindig ez van, most már a nyáltól is parázok. Rajtam kívül mindenki normális? Amúgy biztos, hogy van valami lappangó cukorbetegségem, de akkor is. Még lappang.

2. Ha már intim förtelemítés (mintha nem lenne bárhol intim, ezt csak úgy megjegyeztem): tegnap azt mondta valaki, hogy a leszbikusoknál mennyivel fontosabb ez, mert sokkal gyakoribb az orális szex. Mármint arányaiban, pontosítottam volna én, nem pedig az alkalmak száma, de ő azt mondta, hogy az alkalmaké. Megint csak nekem kell végiggondolnom, hogy mennyire voltak furák, akikkel eddig dolgom volt, de azért nem volt olyan alkalom, hogy ez elő ne került volna (minden más mellett természetesen). MI A VALÓSÁG?

3. Ha már tisztálkodás: itt írtam az Aninak a felkelős dilemmámról. Igazából azt gondolom, hogy az összes dilemmámra lehet azt mondani, hogy ha igazán szeretsz valakit, majd meglátod, és hogy majd ha valódi párkapcsolatod lesz, akkor ez egyáltalán nem lesz fontos, de ezzel TÖKÉLETESEN nem értek egyet, szerintem ez nem érvényes válasz. Soha nem lehet annyira valódi párkapcsolatom, amiben úgy érezném, hogy nem zavar, ha büdös vagyok. Volt már több reggeliszexes élményem, mármint úgy, hogy felkelés előtt, fogmosás előtt, de hát mit mondjak, nem valami könnyű úgy koncentrálni, hogy közben arra figyelsz, hogy merrefelé lélegezz (vagy épp ne). Azt hiszem, a Zemlényi harmadik könyvében volt egy olyan jelenet, hogy mindketten kisurrantak fogat mosni, mielőtt a másik felébredt volna, de basszus, ez nem együttélés, hanem együttizé, gályázás. Vagy vesszőfutás. Vagy mi. Minden áldott reggel ezt csinálni, jesszusom.

4. Ha már együttalvás: egyedül élő, egyedülálló emberek miért tartanak két garnitúra felhúzott ágyneműt az ágyukon? (Egyáltalán miért van nekik kettő?) Volt már, hogy ilyen kétgarnitúrás ágyban kötöttem ki, és utána komolyan kellett gondolkodnom, hogy velem most megcsaltak valakit, vagy ez valami divat.

5. Ha már… na, ezt hagyjuk is, szóval eleve hogyan képes bárki lefeküdni egy idegennel? Azt sem nagyon értem, hogy lehet megkívánni valakit, aki idegen, de mondjuk ezen túllépve, és akkor leszűkítve a kérdést lányokra: a szex az egy paraszimpatikus dolog, ha bármi másra koncentrálsz (eleve: koncentrálsz), vagy izgulsz, vagy stresszelsz, márpedig szerintem eleve BESZÉLGETNI egy idegennel van akkora stressz, akkor hogy a fenébe lehet élvezni, ha mégis megtörténik? Külön kérdésnek akartam, de pont ide illik, megint csak egy tegnapi sztori nyomán (jó kis nap volt): hogyan lehet valakinek orgazmusa, ha közben konkrét fizikai munkát kell végeznie, ami tökre nem paraszimpatikus? Értsd: például aktívan mozog közben. Megint én vagyok a nemnormális?

6. Ha már ellazulás és feloldódás: miért terveznek olyan lakásokat, ahol a vécé középen van, és nem egy igazán ritkán használt helyiség mellett? Komolyan ezzel teljen az életem, hogy naponta x alkalommal azt csekkoljam, hogy ki mikor merre jár, vagy hallgassunk konstans üvöltő metált? Nem hiszem, hogy szeretnék eljutni az együttélős bizalom olyan fokára, ahol nem zavar, hogy az egész lakás a csészében visszhangzó belső hangjaimat hallgatja. Tudom, tudom, majd ha gyerekem lesz, és úgy kell szarnom, hogy közben az ölemben ül. Na de az csak egy gyerek, akinek 3 éves kora után önvédő emlékmegsemmisítésbe kezd az agya. (Okkal!) Vissza az udvari árnyékszékeket!

7. Az együttlakásról: hogy lehet beköltözni valakinek a teljesen saját lakásába, és nem úgy érezni magunkat, mint egy ingyenélő nyomorult lelenc? És hogy lehet otthonunknak érezni valamit, ahová a másik már berendezkedett, és nem mondhatod azt, hogy beverek ide egy szöget, mert másik lakásának az értékét cseszed szét minden megmozdulásoddal? (A kurva drága teflonserpenyőkről nem is beszélve. Meg hogy mennyi vizet használok el a mosogatáshoz, és ne üssem már egymásnak a tányérjait, plíz.) Szerintem ezek nagyon gáz dolgok, különösen élénken emlékszem, mennyire nagy élmény volt, amikor a Mesterrel Poroszlón kempingeztünk, mert az volt az első olyan élményem, hogy végre semleges terepen vagyunk. (Azaz nem nála, végső soron, mert nálam sosem voltunk.) Illetve az én sátram volt, lehet, hogy ez hozzátett. Soha olyan felszabadult nem voltam, úristen, de jó volt. Ja, és közös hűtőből enni meg a másik főztjéből, hát az egy külön szám. Nagyon pontosan ki kell centizni az ilyesmit, hogy két egyenrangú fél maradjon egy kapcsolatban.

8. A pénzügyekről nem is beszélve! Mondhatja azt a partnerem, hogy váltsak munkát, mert a fizetésemből nem telik közös nyaralásra, és ő nem szeretné, hogy szarul érezzem magam a megszokott életszínvonalán? Ha én keresek többet (ennél jobban nem is tudnám eltávolítani magamtól a kérdést, elég nyomorú ember lehet, akinél én többet keresek, jó kis párkapcsolat lenne az), mondhatom, hogy mindenki ugyanannyit tesz a rezsibe, én meg a maradékomból megint egyetemre szeretnék járni? Ja, és hányadik randin kell megmondani, hogy diákhitel-tartozásom van?
(Ezek a kérdések mind felmerültek már korábbi beszélgetéseimben, nem mindig én hoztam fel őket, és nem, egyáltalán nem volt egyetértés a végén.)

9. Ez lehet, hogy már tényleg csak az én parám: hogy lehet beszélgetni valakivel, aki folyton ott van? Mindenről tud, ami velem történik, az olvasmányaim egy nálam intelligensebb embernek nem különösebben érdekesek (és miért jönnék össze bárkivel, aki butább nálam), akkor mi marad? Lehet, hogy tényleg olyasvalakit kell találnom, akit nem érdekelnek mások, és elszórakoztatja, ha másokhoz beszél, az már egyszer úgyis bejött (“darabot írok a Stúdió K-ba, darabot írok a Hetényinek, mint dramaturg rengeteg kreatív feladatom van a Honvédnál, könnyen lehet, hogy mindhárom helyen rendezek jövőre, velem ezekről lehet beszélgetni, és kibaszottul nem érdekelnek a bébiszittelés meg a jegyszedés nem létező izgalmai”), őszintén mondom, ennél jobb kommunikációs kapcsolatom még sosem volt, engem érdekelt, amiket ő mondott, cserébe nem kellett azon görcsölnöm, hogy felhozzak valami izgalmas témát, ahogy azóta mindig. (Stockholm-szindrómás életem, nem vagy egyszerű.) Konkrétan látom, hogy unatkoznak mellettem emberek, és akkor elkezdek faszságokat beszélni, hogy ne legyen csönd. Pedig az a legjobb dolog, tudni hallgatni egymás mellett. Az már igazi bizalmas viszony. Arról nem is szólva, hogy akit érdekelnek a faszságaim, az már eleve gyanús. Arra már nem lehet felnézni (ízlésileg semmiképp).

TI EZEKET HOGY CSINÁLJÁTOK?

2015-08-06 23:30:50

Az M3-on elkaptam egy felnőtteknek szóló mesejátékot, amiben a nagyon fiatal Hegedűs D. Géza megpróbál megölni egy óriást. Egy varázslatos papírvágó karddal.

Update: Jó vége lett, most épp a hálószobájában mutogatja a kardot egy királylánynak.

Update 2: Mégsem lett jó vége. A következő képen a földön fekszik, mellette a feje. Bejön Szirtes Ági, és azt mondja: jaj, Ivanuska, jól elcsavarta a királykisasszony a fejedet.

Update 3: Szirtes Ági megcsókolta a levágott, beszélő fej száját, az meg visszaugrott a testre. Kizárt dolog, hogy tovább nézzem.

Szép szőke életünk

a barátság, kedveseim
visszafojtott sírás
és ezzel
megnyitom
soraim

Voltam még ősszel/télen egy ifjúságügyi konferencián, munkalelkesedősprojektes ügyekből kifolyólag, ahol egy Tari Annamária-előadáson hallottam (és tettem magamévá) a következőket: (többek között) az az egyik hátránya a fiatalok folyamatos közösségimédia-használatának, hogy az azonnali visszacsatolások miatt nem tanulják meg az érzelmeik feldolgozását, még annyira sem, hogy addig magukban tartsák, amíg hazaérnek, hanem mindent rögtön kiöntenek a virtuális térbe, és ott nézegetik meg alakítják a kortárscsoport (és az internet perverz népének) reakciói alapján.

Akkor ez egy ilyen újító és frappáns gondolatnak tűnt, amíg rá nem jöttem, hogy fogalmam sincs, mit csinál, aki nem ezt csinálja. Emlékeim szerint én soha nem dolgoztam fel magamban semmiféle érzelmet (bármit is jelentsen ez) – amíg nem a facebookon ventilláltam, addig blogot, korábban körleveleket írtam, amit meg nem írtam ki rögtön, az többnyire azonnal elszállt, a régi, hagyományos levelezőtársaknak már minden érzelmi fűtöttségtől mentes, szikár beszámolók maradtak csak. Amit én a ki nem beszélt érzelmekkel csinálni szoktam (és ez pontosan visszakövethető mind az apai, mind az anyai ágon, az összes ismert felmenőmig [kivéve talán nagyapámat, aki fantasztikus volt, csak hát kibírni volt nehéz], tehát lehet, hogy mintakövetés, de el sem tudom képzelni, hogy tudna valaki annyira kilépni magából, hogy egy pszichodrámacsoport segítsége nélkül feldolgozzon BÁRMIT), az vagy az azonnali zárványképzés, hogy rögtön leválasztom magamról a traumát, és igyekszem normálisan élni tovább az életem (aztán meg előveszem a cuccot, nézegetem, csiszolgatom, és nem megyek többet olyan helyre, ahol ilyenek vannak) (ez az Iszony, részben), vagy felduzzasztom, szaporítom, csinálok belőle egy orbitális, az aurámat is kitöltő gennybuborékot, és dagonyázom benne. Közben irracionális következtetéseket vonok le, és különféle szabályokat találok ki, amik szerint a jövőben élni fogok (és amíg ki nem pukkan a buborék, úgy is teszek) (ez meg a Gyász [csak ott nem pukkan ki], nem értem, miért nem inkább ezt tanítják, szerintem az irodalomoktatásnak meg a kötelező olvasmányoknak nem elsősorban az kellene hogy legyen a célja, hogy megismerjük a XX. századi paraszti életmódot meg az 50-es évek stíluseszközeit meg efféléket, hanem hogy az évezredes pszichológiai tudást olyan katartikus módon adja át, hogy az ember tudja azt mondani élete nyomorult pillanataiban: na bazmeg, megint azt csinálod, amit a Kurátor Zsófi, KURVA veszélyes, ha nem akarod úgy végezni, MOST AZONNAL beszélgess egy egészséges emberrel, hívd fel a barátaidat, zuhanyozz le és kezdjél magaddal valamit, te szerencsétlen nyomorék).

Ezzel az egésszel csak azt akartam bevezetni, hogy mennyi minden elveszett, amiről nem írtam, mert az utóbbi időben nem posztoltam a facebookra, blogba kevés lenne, az új weboldalamon meg még dolgozom, szóval hogy csomó fontos dolog már valószínűleg megíratlan marad (ezek leginkább különféle közéleti reflexiók és verbális agyvérzések), és ne gondoljátok társadalmi érdektelenségnek, hogy ebben az utóbbi eseményeket összefoglaló bejegyzésben ezekre már nem térek vissza [bár azt még nem tudom, hogy fogom megmagyarázni a gyerekeimnek, miért nem emeltem fel a szavam, amikor a kormány magánteherautók besorozásával próbálkozott, hogy felépítse az undorító kerítését, aminek undorító plakátokkal ágyazott meg], hanem a Bette Midler-koncertről szóló beszámolót bővítem ki fontos női kérdésekről való elmélkedéssel.

Ámde közben rám hajnalodott, Víta úgyis nemsokára telefonál, így mindez a következő bejegyzésre marad (ha meglesz még a késztetés). (Ki tudja, hátha újabb női problémákkal bővül a gondolatvilágom.)