Blog
Find my head is always up in the clouds 2015-11-04 02:10:10
Bevallottan az a típusú ember vagyok, aki leméri, hogy az az asztal két centi híján nem fog beférni arra a helyre, majd mégis elkezdi beszuszakolni.
(Közelebbi ismerőim nyilván sejtik, hogy ez nem kitalált példa.)
(Egyébként az asztal végül befért, ez az én diadalom a fizika felett.)
(Ezzel együtt még mindig sokkal vezet a fizika.)
Különféle munkahelyi inspirációk nyomán megvilágosodtam, hogy az adatelemzésnek talán mégis lehet valami gyakorlati haszna. Megrögzött adatgyűjtő vagyok, a feldolgozás viszont körülbelül annyiban szokott kimerülni, hogy széttárom a karom, és azt mondom, látjátok, EZÉRT van MINDEN.
A munkahelyemen most épp nevetségesen túlértékelt kimutatásokat készítek, amikhez valamiért megpróbálják rögtön hozzáigazítani a valóságot. Ezt életidegen és rettenetesen barbár dolognak tartom. Például teszem azt, kiderül, hogy sokkal több igénylés jön be telefonon, mint postán, úgyhogy mostantól nem küldünk ki igénylőlapot. NEM KÜLDÜNK?? A HUSZONEGYEDIK SZÁZADBAN?? TELEFONÁLJUNK, MINT AZ ÁLLATOK??? ÉS AZ A HARMINCÖT EMBER, AKI IGÉNYLŐLAPOT SZERETNE???
Szóval így vagyunk mi ketten hárman, a statisztika és én és az alternatív valóságom.
De hát nem lennék intelligens ember, ha nem próbálnám újonnan szerzett tapasztalataimat a saját kis mikrovilágomban kamatoztatni, így új, automatikusabb rendszerbe szerveztem az adatgyűjtési csatornáimat, és komoly elhatározásom, hogy kezdeni is fogok valamit a kinyert információkkal.
Két nap után meg kellett állapítanom, hogy több időt töltök a vécén, mint utazással.
Egyelőre fogalmam sincs, mit tehetnék.
(Ez ilyen poénos lezárás akart lenni, de az igazság kedvéért muszáj belerondítanom azzal az infóval, hogy holnaptól a hó végéig szinte minden este dolgozni fogok a másodállásomban is, a város másik felén. Úgyhogy ha legközelebb írok a statisztikáimról, ne gondoljátok, hogy kevesebbet iszom vagy ilyesmi.)
A Tagankán láttunk valami szépet 2015-10-17 14:24:19
Kicsit csalódott vagyok.
Rákerestem a korábbi bemutatóira annak a darabnak, amiről írandó vagyok, és a nagyon sokadik találati oldalon rábukkantam egy ’88-as Színházra. Maga a két releváns mondat nem adott sok pluszt, de felfedeztem, hogy ez egy komplett gyerekszínházi blokk része. Rettenetesen kényelmetlen pózban, raklapágyon ülve a kölcsöngép mellett merültem bele egy különösen fárasztó éjfél magasságában, végül, mikor már nem bírtam tovább, lementettem az egészet a telefonomra további tanulmányozás céljából.
Napokig olvastam, nem mert hosszú, hanem mert öt perceim voltak elalvás előtt, nemcsak a műfajról tanultam, hanem a saját működésemről is (korántsem csupa jót). A lendület továbblökött a cikk végénél, jöttek még érdekes szerzők, de a végét már csak átlapoztam, külföldi előadásokhoz nehezebben tudok kapcsolódni. Lapozás közben felvillant egy alcím, A háborúnak nincs női arca, ez megfogott, ezen morfondíroztam egy kicsit, de amikor megláttam a fotót és a feliratát (Veteránok találkozása egykori önmagukkal, mármint szó szerint, a képen négy fiatal színésznő áll négy idősebb háta mögött), egyszerűen el kellett olvasnom a cikket.
Tudtam, hogy én most találtam valami zseniálisat, amire már senki nem emlékszik, amiről talán már akkor sem tudott senki (no jó, Moszkván és Berlinen kívül), és ha dramaturg lennék, holnap lobogtatva vinném a bármelyik színházba.
Nem vagyok dramaturg, de azért rákerestem, hátha van szövegkönyv.
Kiderült, hogy a szerző épp most kapott irodalmi Nobelt.
Nem baj, egyszer majd én is felfedezek valamit.
