Na most ha úgy alakul, hogy az orvosod nem sokkal magasabb nálad, talán akkor sem lenne feltétlenül elkerülhetetlen, hogy egymással szemben ülős tamponkivételnél a térded az ágyékához nyomódjon, de egészen biztos, hogy két pillanat múlva ez fog a világon a legkevésbé zavarni. Valahogy minden más eltörpül az érzés mellett, hogy több széltében-hosszában óriási, kérges bőrű galandférget húznak ki az orrodból – és nem is annyira a fájdalom zavaró, inkább az, hogy mennyire lucskos.

Folkus szépségápolási tanácsai, első rész.

Mit tehetsz, hogy elkerüld az undorító, fájdalmas, vörös és gennyedző szőrtüszőgyulladást?

Légy férfi.

(Meleg férfi.)

Köszönöm a figyelmet.

Szemérmetlenül egy szál akármiben porszívni és törölgetni és sikálni a lakást, közben pedig arra eszmélni, hogy a Fodros szoknya van a kicsi Katikán kezdetű örökbecsű szól a majdhogynem teli torokból, minden bizonnyal annak a jele, hogy az ember az egészségesnél egy picivel több Eisemann-operettet nézett gyermekkorában.
Valamint azóta.

Ami egyben túl sok, túl rövid szoknyát jelent Oszvald Marikán.

(Sajnos pont az a felvétel nincs fenn, de találtam ugyanabból hasonló gázsági szintűt.)
Segítség.

Miután két és fél napon át fordítottam egy ezerhétszáz tételes japán-magyar idegenforgalmi mondattárat, olyan gyűlölettel néztem a metróban a távol-keleti turistákat, amit korábban el sem tudtam volna képzelni magamról.

Nem haltam meg, de miért feledkeztem meg arról, hogy én nem szembesülni szoktam a valósággal, hanem feltupírozom, kicsicsázom, léggömbnyire fújom, sárfalat tapasztok rá, barlangrajzokat látok bele? Ezen tényleg nem segít semmi.

Eddig attól tartottam, hogy a valósággal való szembesülés rögtön lenyomná a magamra tornázott kicsi önbizalmamat, várjunk, amíg megizmosodik. Most hirtelen úgy tűnik, hogy ha nem pumpálom tovább, leereszt, és megint ott vagyok, ahol azelőtt: ülök a valóságon kívül, cselekvésképtelenül.
Tudom, hogy ha ilyen állapotban lépném meg azt az aprócska lépést, szétesnék bele. Bizonyos szempontból szükség is lenne rá. De nem tehetem meg, most dolgoznom kell. Sokat. Behozni az elmúlt hónapokat is.

És senki sincs, aki segítsen.

Majdnem lenyomtam egy nap az egész második évadot. (Nem olyan jó, mint az első. Korábban nem tűnt fel.)

Jó ég, most látom, hogy van egy piszkozatban maradt bejegyzésem július 5-éről, teljesen ugyanezzel a szöveggel.

“Ez titok: néha örülök, amikor Henry elmegy. Néha szeretek egyedül lenni. Néha végigmegyek a házon késő éjjel, és beleborzongok a gyönyörbe, hogy nem kell beszélni, nem kell érintkezni, csak járni vagy ülni vagy fürödni. Néha fekszem a nappaliban a földön, és Fleetwood Macet, Banglest, B-52’st, Eaglest hallgatok, olyan zenekarokat, amelyeket Henry ki nem áll. Néha hosszú sétákat teszek Albával, és nem hagyok cédulát, hogy hol vagyok. Néha találkozom Celiával egy kávéra, és beszélgetünk Henryről és Ingridről meg arról, akivel Celia éppen azon a héten jár. Néha Charisse-szel és Gomezzal lógok, és nem beszélünk Henryről, és jól érezzük magunkat. Egyszer Michiganbe mentem, és amikor hazaértem, Henry még mindig távol volt, és el sem mondtam neki, hogy én is. Néha bébiszittert hívok, és moziba megyek, vagy biciklizem sötétedés után a Montrose strand melletti ösvényen, ahol nincs világítás; olyan, mint a repülés.

Néha örülök, amikor Henry távol van, de mindig örülök, amikor visszajön.”

(Niffenegger)