A lehallgatásban az a jó, hogy az ember mindig új szavakat ismer meg. Vagy talál ki.
A média meggyőző erejéről csak annyit: szerintem tíz-húsz visszajátszás után még Erzsébet királynő is elhinné, hogy létezik valami, amit pepperalleynek hívnak.
Amikor azt a mondatot hallottam ki egy párbeszédből, hogy "Are you Jessica Rabbit?", jót röhögtem magamon. Legnagyobb meglepetésemre a csaj tényleg ezt mondta, köszönöm, köszönöm, köszönöm anyunak, hogy annak idején felvettük a Roger nyúl a pácbant.

Hiába, nyúltémában jó vagyok.

Csakúgy, mint unokahúgom, Szomszéd, akiről alvás közben bebizonyosodott, hogy párnás, meleg feneke kiválóan alkalmas Ribiszieszta helyszínéül.

Gyakran van az úgy, hogy kedvenc karaktereim (mondjuk az épp aktuális Miszter Sikítófrász és A Nő, Aki Bár Én Lennék) a produkció végére egymásra találnak. Niles és C.C., Chandler és Monica, effélék. A táncos komikus meg a szubrett. Úgyhogy Eddie-n és Columbián már meg sem lepődtem. (Illetve de, egy kicsit azon, hogy Tim Curry mellett bárki labdába rúghat. Persze ami a fókuszban van, az nem látszik, főszereplő nem lehet Miszter Sikítófrász.)

Az a jó a triviaolvasgatásban, hogy csak néhány kis színest kell megjegyezni, és máris felpörög a társasági életed. ("Na most szólj hozzá, Sebastiannak jamaikai akcentusa volt az eredeti filmben." "Az semmi, a papnak meg erekciója volt a hajón." "Azt csak kitalálták. De Miki egér tényleg többször is megjelenik!")
Ami rossz benne, az a három óra meredt monitorbámulás, meg hogy képkockánként újra kell nézned a filmet, így nem lesz időd társaságba menni.

Városunk légoltalmi készültsége

Most amikor ilyen sürün folyik a háború az egyes nemzetek között, életbe kellett lépni a légoltalomnak. Ezt az intézkedést Magyarországon is végre hajtották.

Az első légoltalmi riadó 1940 őszén volt. Ekkor még csak próbaként. Most, amikor Németország és Jugoszlávia hadba lépett egymással, már akkor ellenséges repülők benn jártak az ország közepén és bombákat dobtak le, akkor újra fel kellett állítani a készültséget. Hozzánk nem jött be gép, de a közelünkben elterülő Szeged várost megtámadták. A támadással igen jelentős kárt nem okoztak. Mivel a repülők itt jártak a szomszédban, városunk elöljárósága minden intézkedést megtett, hogy elhárítsa a közeledő veszedelmet. Már az év elején kiképezte a parancsnokokat meg az alparancsnokokat. Azonkívül kijelölték a városi tűzoltókat, a segéd rendőröket és a légoltalmi oktatókat, akik a parancsnokokat tanítják. A házcsoport fejei ők voltak és ő rajtuk függött a körzet biztosítása és jó léte. Ők is kijelőlték a segédszolgálatosakat és kioktatták a rájuk bízott egyéneket. Amikor Szegedet bombázták a szerb repülőgépek, akkor nálunk is megszólaltak a vészt jelző szirénák és légvédelmi riadó volt. Minden beosztott ember sietett ekkor a parancsnok házához, illetve a kijelölt helyre. A nyár derekán ujra volt ilyen elrendeltség amikor az oroszok támadták meg egyes városainkat. De ezeket a támadásokat is vissza verték honvédeink. Úgy hullottak az orosz gépek a földre, mint a könnyű hópehely, melyet felkap a szél, megforgatja a levegőben s ismét alá ejti a földre.

Mi hódmezővásárhelyiek hálát adunk a jó Istennek, hogy megörizett bennünket ilyen veszedelemtől. Azért pedig kérjük meg Őt, hogy segítsen, mentsen meg minden igaz magyart és ne bocsásson rá ilyen nagy csapást.

Hódmezővásárhely, 1941. IX. 18.

A "Ne szenvedj, szeress!" című könyv szerzője egyértelműen állította, hogy rögvest megváltozik minden, ha oly módon állunk a dolgokhoz, ahogy ő azt a könyvében leírja. Tegnap elolvastam az első felét. Ma reggelre választ kaptam négy fontos melchiadesos emailemre (ami négy kurzus beindítását is jelenti), lerohantam gtalkon három fontos embert, akikkel nagyon régen beszéltem (mindenki nagyon kedvesen üdvözölt), talán meg tudom oldani a fotosoppos problémát is, és HÁROM perccel azután, hogy jelentkeztem a gyártvezemnél munkára (egyben exkuzáltam magam a távollétem miatt), kaptam tőle egy sokfelkiáltójeles levelet, hogy milyen jó, hogy én újra itt, mennyi a meló, holnap beszélünk, hiphiphurrá, pedig tegnap már megint ott tartottam, hogy elmegyek szalagmunkásnak. (Egyébként nem biztos, hogy olyan sokban különbözne attól, amit most csinálok.)

Szóval nem szenvedek, hanem szeretek, és várom az ELTE-t, hogy felhívjon és közölje, elengedik minden tartozásomat, figyelmen kívül hagyják az el nem végzett tanegységek arányát, nem kell dékánit kérnem, kifizetik helyettem a költségtérítést, az oktatók házhoz jönnek, és egyébként nemsokára küldik futárral a diplomámat.

Ma reggel arra ébredtem, hogy visszajött a mellem.

Már értem, mire ez a bámulósdi. Hizlalja.

Folyamatosan attól rettegek, mikor csap le rám az élet igazságosztó pallosa egy igazi ronda és komoly betegséggel, közben pedig megfeledkezem arról, hogy a lábkörmöm miatt november óta nem bírok zárt cipőben járni, ami lehet, hogy már komolynak számít, és valljuk be, meglehetősen ronda is.

Hát ennyit az életről. Ma hosszabban beszélgettem egy hajléktalannal, kissé aggasztó, hogy ugyanazokat mondta magáról, mint amiket én mondanék mostanában magamról, kész szerencse, hogy nincs jövedelmem meg házam, különben hamarosan nem lenne. Sosem értettem, milyen az, amikor férfiak nők mellét bámulják, egyszerűen nem hiszem el, hogy bármi érdekes néznivaló van egy (két) mellen, pláne ki vállalná be, hogy valaki észreveszi nézés közben, kivált, ha a mell(ek) gazdájáról van szó, de bárhogy is, nem hagyják, hogy elszavaljam az Eszkimó Joe-t ma szemtanúja (melltanúja) voltam egy ilyennek, és a hím nem látszott zavarba jönni, tehát kijelentem, a jelenség létezik, csak nem értem, és értelmét sem látom, hacsak nem vagy hajléktalan, de hát akkor meg ott az újságosbódé kirakatában a pornóújság.

Egyébiránt két óra alatt megjártam ma Nagykovácsit a lakásomtól a lakásomig úgy, hogy közben sétáltam is egy jót a napsütésben, jó levegőn, ami azért felháborító, mert pontosan ennyi idő nekem eljutni Sasadra, ahol pesztrálok, séta nélkül. Az első adandó alkalommal kicuccolok egy zöldben gazdag nagykovácsi telekre, a Kossuth Lajos utca végén van lovarda is.