beteg lett a telefonom…
holnap megyünk doktorbácsihoz…
pont mikor a legjobban kellene…

("segít a múlt századvégi fránya amerikánus, bizonyos Colt, aki a revolver atyja volt")

Nem, nem lazulok drámaírás helyett, a blogolás tök jó ujjgyakorlat (fizikailag már rágyúrtam, az imént átkniffeltem két filmet) – na de nehogy már magyarázkodjak!

Release-nél (most elbizonytalanodtam, vajon valóban így hívják-e, mert a blogjában nem találtam erre utaló nevet – mindazonáltal egyébiránt [Szilágyi tanár úr használ kissé sok fellengzős kötőszót, és ma kivételesen nem aludtam az óráján (mert előtte délig, sminkgyak helyett) – így is iszonyú hosszú volt, pedig igyekeztem késni róla, de csak félórát sikerült] nem hiszem, hogy én találtam ki, tehát tegyük fel, hogy tényleg ez a neve) olvastam egy blogversenyről, melynek lényege, hogy minél tovább egyfolytában. A szóbanforgó 27 órás volt… ez egy álom! Nem is érdekel a verseny, egyszer megcsinálom! Ha kicsit jobban ráérek… most úgyis jön egy nyugis vizsgaidőszak. 🙂

Ma ezt a párbeszédet hallottam:
– Házat építek.
– Minek azt építeni, mikor nő az magától is?
(Jó, bevallom, megint tévémacit néztem… Vízipók kontra tornyos házú csiga, akinek nemtom a nevét – a Bálint Ágnes-könyvben [Micsoda pók a vízipók] van Limmike meg Plancsika

bocsánat, félbeszakadtam a lázas keresésben. Éreztem, hogy nem szabad elkezdeni ezt a postot. Gondoltam, lazán bedobom a köztudatba, hogy mennyire vicces (és pedagógiai szempontból rendkívül ügyes fogás) a latin nevek magyarítása ebben a mesében, tudniillik Limmike nagy mocsáricsiga (lat. Lymnae stagnalis), Plancsika meg nagy tányércsiga (lat. Planorbarius corneus), de sajnos az agyam már nem a régi, ezért utána kellett járnom a pontos terminusoknak. A költözésnél viszont minden lejárt holmimat hazacsoportosítottam szüleimhez (lapultak itt újraolvasatlan jegyzetek másfél évig persze, de amikor otthagytam álmaim és a biológiai stúdiumok csimborasszóját, az állatorvos-tudományi egyetemet, teljesen biztos voltam benne, hogy a közeljövőben nem lesz égető szükségem az állattan jegyzetekre – úristen, ezt még sosem írtam le… olyan szörnyen visszavonhatatlanul hangzik, sírnom kell… nem vicc, örökre bezártam egy ajtót, ISTENEM!), a szakirodalmat meg Bali kérte el dekorációnak (igen, ez gonosz megjegyzés volt, de jólesett :-)), tehát arra a kétségbeejtő tényre kellett rádöbbennem, hogy nincs SEMMI, ahol utánanézhetnék a latin neveknek! Végül a netre fanyalodtam (félórás szekrénybenturkálás után, melynek során sikerült ugyan állattan fajlistát találnom, de nem az első, férges-puhatestűs beszámolóhoz, hanem a második, ízeltlábúshoz, viszont ezután rábukkantam az állattan füzetemre, ám eufóriám gyorsan töpörödött, amikor rájöttem, hogy nem is abba jegyzeteltem, mert pár hiányzás után papírokra írtam, habár firkáltam bele neveket, amikor tanultam, de úgy látszik, a csigák túl könnyűek voltak – nem is tudom, felírtam például a Macracanthorhynchus hirudinaceust, amit mondjuk az életben nem felejtek el, még a gólyatáborban megtaníttatták velünk 🙂 – gy. k.: buzogányfejű féreg), és hát katasztrofális állapotban van a reál tárgyú, magyar nyelvű adatbázis-állomány, mondhatni alig él. A legjobb oldal, amit találtam, egy akvarisztikai honlap volt, de ez kb. olyan, mintha egy Párizs-képeslapból próbálnánk minél többet megtudni Adyról, úgyhogy nyelvet váltottam. Végül megtaláltam őket, persze, de hát… és ért ez ennyit? [lécci kórusban mindenki: "HÁT PERSZE! KÖSZÖNJÜK, KEDVES FOLKUS, HOGY ILYEN ÉRTÉKES INFORMÁCIÓVAL GAZDAGÍTOTTÁL MINKET, ÉS REMÉLJÜK, A JÖVŐBEN IS SZÓRSZ ELÉNK ÁLDOTT GYÖNGYEIDBŐL, RÖFF"]

[folyt., ott tartottunk, hogy …Limmike meg Plancsika] …én barom, most jöttem rá, hogy a tornyos házú, na az Limmike – pont a tornyos háza miatt, pedig épp azt akartam kihozni belőle, hogy a könyvben nem volt tornyos házú, a rajzfilmben meg nincs nevük, közben végig Limmikéről beszéltem, basszus… elkúrtam egy órát az életemből… akkor most ünnepélyesen lezárnám az egészet a megfelelő jellel: )

Kniffelés közben megnéztem az Irist. Hosszú idő óta először néztem meg valamit élőben ahelyett, hogy videóra vettem volna. Most új dekóderem van, és hiányzik egy SCART-kábel a videó meg a dekóder közé, szóval csak az alapcsatornákról tudok felvenni bármit is, de onnan meg minek. Lehet, hogy ez a jobb módszer, mert többnyire felveszek egy csomó klassz filmet, de tutira közékeveredik valami szar, és akkor már nem tudok mit csinálni, mert előtte is, utána is létfontosságú van, például [most blattolok, mert ha ennek is elkezdek utánanézni, ma sem alszom] egy Jancsó meg egy Truffaut közül nem tudom kitörölni az O – Othello című guanót [ne nézzetek meg olyan filmet, aminek fehér galambok röpködnek már az elején]. Persze néztem én már olyasmit, hogy utána harakiriztem volna a távirányítóval, amiért nem indítottam be a videót – ezért sosem nézem meg utólag a tévéújságot, az kész idegbaj. [Ha már idegbaj, csak szólok, mert folyton megtörténik: ha együtt mozizunk/tévézünk/nyomogatjuk-a-távirányítót, NE MERÉSZELJ beledumálni a stáblistába!!! Az a halálom! Végre lemegy a nyál zene, mindenki boldog mindenkivel, és nem vicc, amikor elérünk arra a pontra, hogy "Magyar han…", ismerőseim kilencvennyolc százaléka nagy robajjal feláll, összegyűri a chipseszacskót, megkönnyebbülten kiköhögi a torkán akadt szotyolahéjat, harsányan fülembe kiabálja, hogy "Neked tetszett?", majd átkapcsol a Barátok köztre. A legjobb résznél!!! Állatok!] Tehát megnéztem az Irist, ami Iris Murdochról szól. Azon egy hónap alatt, amikor (a könyvtárak áldásos tevékenységének köszönhetően) ideiglenesen birtokomban tudhattam A háló alatt című könyvét, végig azon törpöltem, hogy ez most férfi vagy nő. Nem bizonytalankodtam volna, ha nem szúrnak be egy fotót a borítóra. Teljesen férfinak tűnt, és végül ebben is maradtam – hiszen a regény E/1-ben mesél egy férfi életéről, a képen szemlátomást egy pasi van, meg ha nő írta mindezt, akkor már nem is olyan jó. Aztán persze kiderült, hogy tényleg nő. (Pedig olyan jókat írt: "Eddigi barátságunkra furcsa, új dolgokat felszínre hozó fény vetült, és egy pillanatra megkíséreltem, hogy legmélyebb lényegében ragadjam meg a vágyat: mennyire szükségem van rá. De aztán nagy lélegzetet vettem, és régi elveimnek megfelelően jártam el, amelyek szerint érzelmes percekben soha nem vagyok őszinte a nőkhöz. Abból soha nem jön ki jó", vagy a párizsi Notre Dame-ról: "Milyen különös, e templomot eltörpíti saját szépsége, ahogy olykor asszonyoknál is előfordul". Van még a regényben öt mondata, amiről már néha nem is tudom, hogy kitől hallottam, annyira belém épült – de ezekről most mondjatok le, nem akarok untatni senkit. Folytatom. A port.hu-n azt is elolvashattam, hogy irodalomtörténész volt a férje. Ezen infókat megosztottam kedves lakótársaimmal, mire Ildikó közölte, hogy általában az irodalomtörténészek is rondák, szóval a férje csak örüljön, hogy legalább egy ilyen androgün jutott neki. (Remélem, mindenki érzi, hogy csak vicceskedünk.) (Különben is, Maszák egész helyre siheder lehetett. [gy. k. Szegedy-Maszák Mihály]) Ezek után meglepődtem, hogy Kate Winslet játssza a fiatal Irist. És nem volt rossz, néha úgy éreztem, Kate Winslet kimondottan ronda nő. (Salma Hayekre sem tudok már úgy nézni, mint a Frida előtt.) Jó volt, elmondták az egyik idézetemet is, kissé másképp, de a lényege megvolt, a fordítás néhol bicegett, meg idegesített, hogy az idős John kábé harminc centivel magasabb az idős Irisnál (aki Judi Dench volt), míg a fiatal úgy tizenöttel a Kate Winsletnél – hát A Gyűrűk Ura után nem hiszem el, hogy ne lehetett volna megoldani! [És ha már itt tartunk, azt sem hiszem el, hogy Budapest egyik legproccabb kerületében nem lehet eltakarítani a havat az útról! Hazafelé jöttömben majdnem belezuhantam a villamossín melletti árokba, mert belecsúsztam egy keréknyomba – és tavaly is ez volt! Hogy lehet, hogy még mindig ennyi nyugdíjas lakik errefelé? Gyakorlatilag nulla a túlélési esélyük!]

Most tartok ott, hogy beszámoljak a Macskafogóról. De kezdek álmos lenni. ("Negyed négy, és fél négy, majd háromnegyed négy… holdfény van a székben, agyadban a fecskék egymással keresztben szökkenve cikáznak, sercegve betölti a holdfény a házat…")

Nem, ma nem írok róla. Nem akarok csak úgy átrohanni rajta, mert a sztori is van olyan érdekes, hogy bővebben el akarjam mesélni, meg a dramaturgiai problémák kifejtése is időigényes.

Most uraim, jó’tszakát! (Fel, tapsra hát, ki jó barát…!)
(De most még posztmodernül rávakuzunk a napra…)

Na, aluggyunk. Másra kell ideg s velő.

[Utólagos betoldás: miért érzem úgy, hogy többeket fel fog húzni ez a bejegyzés?]

Újabb pécsi élményekkel gazdagodtam, melyeket (ezzel ellentétes vágyaitokat figyelmen kívül hagyva) természetesen megosztok veletek. Ezúttal nem került sor a szokásos körlevélírásra, mert miután csütörtökről éjjeli tevékenységembe belereggeledett a péntek, és még így is majdnem elkéstem, mert leszaladtam friss péksütit venni magam és Jump számára, majd sikeresen nyitva tartottam a szemem kilenctől délig és még tovább, amikor háromnegyed egytől majd’ fél kettőig áramkimaradás vagy valami hasonló elektrogyönyör miatt állt a vonat a Déliben, én pedig valaki más helyén tespedtem, mert az én helyemet olyan utasegyed foglalta el, akinek a helyét egy másik, akivel egy közös tulajdonságuk volt, ez pedig az ugyanoda szóló helyjegy, végül az is befutott Kelenföldön, akinek én ültem a helyén, de arrébb ment pár kocsival, persze minderre már csak szűk egy órával később került sor (hiszen ugye nem indultunk el időben), ezalatt megreggeliztem (ismét, és pár hete tapasztalom, hogy teljesen mindegy, mennyit és hányszor eszem egy nap, úgyis annyit vacsorázom, mint máskor, tehát ha reggel fél hétkor bőségesen bereggelizem, az nem jelenti azt, hogy délelőtt fél tízkor nem reggelizem be ismét bőségesen – a büfében, Katival, majd ha haza, akkor persze ott is enni kell ["miért pont én lettem összerakva így? mindenki bánatában zabál!" – persze nem kell a kontextust is szó szerint, csak úgy eszembe jutott]), majd néhány körbetekintős felriadás beiktatásával Pécsig aludtam, pedig ült mellettem egy bácsi, és utálok úgy aludni, hogy látnak, de talán kezd javulni a helyzet, például az utóbbi hetekben háromszor is ettem az utcán, és ki tudtam iktatni a környezetemet (jó, ebbe belejátszik, hogy éhes voltam), meg már elég régóta nem álmodtam semmi megalázót, szóval lehet, hogy kezdenek lehámlani rólam a kis komplexusaim, amiket úgy imádtam magamban!!! Unalmas leszek! (Meg felszínes, érzéketlen és humortalan.) [Azt hiszem, ha pajkos tizennégy éves koromban nem költözöm el egy tök idegen városba, az egóm azóta hegynyi méretűre dagadt volna, és fejbe kólintana mindenkit, akivel szóba elegyedem – ehelyett rászoktam, hogy kívülről lássam magam, és ez ilyen addiktív dolog, még nem találtam meg az ellenszerét.]

Pécsre érve beindultak a nyárhormonjaim – gyönyörű volt akkor! És még sosem jártam itt hidegben. Aztán mentünk tovább (mármint a helyi busszal), és kezdett elönteni az üresség – a Széchenyi téren nincs könyvszínpad – és hol a Jordán??? Meg a tömeg? Meg a banzáj? Némileg kárpótolt az az abszurd, ám kellemes érzés, hogy nyugis alvás után különösebben oda sem koncentrálva leszállok a vonatról egy idegen városban, elcsípek egy buszt, felsétálok egy kollégiumba, ellibegek a portás előtt, és az első szinten integetve jön szembe egy csaj, hogy na végre, majd minden különösebb fakszni nélkül elvágtatunk a konyhába leszűrni a spagettit. 🙂

No de az előadásról is valamicskét.

Lipicslipicslipicslipicslipicslipicslipicslipicslipicslipicslipicslipicslipicslipics – most láttam életemben először színpadon – még szerencse, hogy nem volt sok tömegjelenete, mert csak rá tudtam figyelni, meg nem is akartam másra, persze – hiszen "szemben fogan meg és a szem táplálja" – és én bámultam a rácson át, és megkaptam, mint üveggolyót – hát…

No de az előadásról is valamicskét.

Igazából azt hittem, vacak lesz. Még akkor is, amikor szponzorok ikonjai virítottak szembe a vasfüggönyről. Aztán annyira nem is lettem rosszul a jelmezektől. Egerek füle gusztustalan volt, de hát istenem. (Jelmez Balogh Renáta, most utánanéztem. Semmi stílus, semmi fantázia.) Keresgéltem egy darabig a dramaturg nevét is, és döbbenten tapasztaltam – habár be kell vallanom, valahol mélyen sejtettem -, hogy NEM VOLT ilyen. És ez azért sok mindent megmagyarázott, habár jobban örültem volna, ha egyes eseményeket más események támasztanak alá, nem pedig a dramaturg hiánya. Tulajdonképpen olyan volt, mint a Pál utcai fiúk német olasz feldolgozása. (Pontosabban olyan lehetett volna. Olyan jó.)

És most reklám következik! (Mert egy győri netcaféban ülök, és nincs annyi lóvém, hogy végigelemezzem az előadást. Folyt. köv. később.)

Addig is játsszanak velünk! Vajon hogy folytatódik a történet? A válasz: Blogtulaj megvárta a színház mögött kedvenc karakteres hangú levelezőpartnerét, és együtt doromboltak reggelig. B válasz: Blogtulaj a második felvonás alatt leszédült a karzatról, másnap a helyi újságok "Nagyot zuhant a nézettség" címmel cikkeztek az esettről. C válasz: Blogtulaj nem is volt színházban, csak kamuzik összevissza, fontoskodik, meg játssza itt az eszét. Valójában mérlegképes könyvelőnek tanul egy esti iskolában, és mindenféléket kitalál, hogy érdekesebbé tegye magát.

A helyes válaszokat tárgynyereménnyel honoráljuk.

Mindjárt vége egy hosszú, átlagosan kellemes napnak.

Szerettem volna reggel hétre odaérni a forgatásra, hogy nyolcra kigyönyörködjem magam, és drehfertig legyek, de fél hattól hatig kómáltam, majd hosszú és intenzív didergésgátló zuhany következett – így utólag nem hiszem, hogy enélkül kibírtam volna a délelőttöt.

A 22-es gyorsjáratban az a vicces, hogy nem gyors. Pontosabban relatíve gyorsan kijuttatja az embert Budakeszire, de nem csak a feltüntetett megállóhelyeken áll meg, hanem ahol épp gondolja. (Úgy is felfoghatjuk, hogy milyen jó fej a sofőr, mert felszedi azt az utast is, aki a szimpla megállóban stoppol. Csak az a szerencsétlen szívja meg, aki a megállókat számolva próbál eligazodni a ködös erdő közepén.) Amikor rájöttem, hogy nem stimmel a dolog, rákoncentráltam a pasasra, akiről még a Moszkván megállapítottam, hogy az ötvenes évek divatját követi (és nagyon helyes volt a gönceiben), hátha késő statiszta. Aztán rájöttem, hogy inkább a tüdőbetegnek látszó nénikékre kell koncentrálni, és tényleg. Megtaláltam a szanatóriumot.

A porta mellett a sínt próbálták összetákolni. Felhívtam Mátrait, aki sajnos nem tudott lejönni elém, de elmagyarázta, merre menjek. Hát a bejárattól még kilométereket kellett gyalogolni, és nem voltam biztos abban, hogy jó irányba megyek, de aztán behatoltam a legzajosabb épületbe, és nyertem. Útbaigazíttattam magam a sminkrészleg felé, és amikor beléptem [ez is milyen szó már! az ember nem lép be sehová! az angol királynő beléphet a szalonba, Armstrong kiléphet a Holdra, de a közönséges halandó inkább átcsörtet a küszöbön – nekem meg aztán nem végképp nem jelent semmit egy ajtó, persze tudom, új világok nyílnak meg, de hát…], egy kórházi menzát láttam Blazej doktorral meg Hildegard nővérrel. Klassz volt. A tanár úr épp az utolsó fejeket csinálta a sminkes csajjal meg a fodrász csajjal, csak ámultam és bámultam. GYÖNYÖRŰ fejeket csináltak! És azok a pelerinek meg lódenkabátok meg micisapkák! Hát!! (Ma megkérdeztem nagymamámat, hogy azokat a falatnyi sapkákat akkoriban is hatszáz hajtűvel kellett-e a fejhez tűzni, és azt mondta, igen, bár szerintem nem nagyon hordott ő olyat. Viszont akkor ez nem túlzottan lakásból ki-be járkálós viselet. Akkor már könnyebb levenni hajjal együtt.) Meg a cipők! Olyan nőciket csináltak, hogy rögtön visszarepültem ötven évet. (A pasik mindenhol egyformák. Bár a két kissrác édes volt vastag harisnyában meg zakóban.)

Már majdnem elindultunk terepre (a porta elé ugyebár), amikor felbukkant (lásd egymefuttatásomat a "beléptem" szóról) Gáspár Sándor, ami egyrészt azért szép, mert szép, másrészt meg azért, mert buszon ültemben az jutott eszembe, hogy én most egy filmforgatásra igyekszem, és mondjuk odamegyek, és ott a Gáspár Sándor. Erre odamentem, és tényleg! Mátrai gyorsan kent a szeme alá meg a járomcsontjára egy kis alapozót, közben ő sztorizott, de mellettünk fűrészeltek, ezért csak annyit hallottam, hogy "alvás közben belekapott a szemébe a gyerek, leszakadt a retinája", meg hogy "ma sem lesz előadás". És rájöttem, hogy a Fullajtárról beszél!!! Mert tegnap olvastam, hogy elmarad a Koccanás. (Akkor egy pillanatig gondolkoznom kellett, hogy mi van, de beugrott, hogy Ónodi szerepeit néhol Fullajtár vette át, nyilván a Koccanásban is.) Jézusom, azért ez milyen szörnyű!

Lekocsiztunk a portához. Majd kb. két órát fagytunk a hidegben (és utána még kettőt, de akkor már történt is valami). Egyébként "Budakeszi srácok" a film címe, Erdőss Pál rendezi, ötvenhatot dolgozza fel, és nem most lesz készen, tudniillik miután Mátrai beszervezett szerdára, nagy hepaj, szilveszteri buli meg minden, és ez lett volna az utolsó nap, akkor a producer diszkréten félrehívta, hogy holnappal leállnak, mert elfogyott a pénz. Folyt. köv. januárban. Hihetetlen.

Szóval vacogtunk, Mátrai sztorizott, Huszár Zsolt vérzett (hiszen Dörner György előző nap hasbalőtte), a katonai teherautó megpróbált beállni, a srácok rohangáltak, aztán hoztak két ketrecnyi kacsát, fogyott a forralt bor, végül sikerült eltávolítani az avarban rejtőző műanyag poharak zömét. Felvettek két jelenetet, aztán még párat, de mi bementünk a büdös portásfülkébe melegedni, úgyhogy jól lemaradtunk. A továbbiakban sem történt semmi világrengető, néha együtt melegedtünk Csámpival, aztán vártuk a fodrász csaj pasiját, mert ő ment maszekba dolgozni, és megígérték, hogy visszahoznak a városba. (Így plusz másfél órát töltöttem a fagyban, ráadásul Budagyöngyénél kitettek.) Viszont örülök, hogy maradtam, így láthattam a rohanjunk-a-kapanyélből-összetákolt-hordággyal-a-kórházhoz-és-kiabáljunk-segítségért-tömeggel-a-hátunk-mögött-mire
-a-következő-másodpercben-ott-terem-két-orvos-meg-három-nővér-egy-komplett-hordággyal jelenetet, hát vicces volt, a négy rohanóból szerintem egy Gór Nagy Máriás volt (vagy hogy kell leírni ezt a szót), a másik három meg Jordán-Lukáts-mazsola, de ugye a Három nővér miatt nem tudom a fiúk neveit (Kovács Lehelt megjegyeztem, de ő nem volt ott), mindazonáltal örültem, hogy a tanár úr nem ismerte őket, én meg igen. 🙂

Aztán leléptem, és egyre erősödött a vágyam, amely reggel fél nyolckor bontakozott ki villamosra vártamban, hogy valaki most rögtön hívjon fel és vigyen el egy olasz étterembe, de megpillantottam a Moszkván egy gyrosost, és megálltam az étlapja előtt, és mit gondoltok, mi volt az első tétel??? Azt hittem, lehidalok! Tarhonyás hús!!! Már benn is voltam az épületben, de persze tarhonyás hús nem volt, hát vettem egy minigyrost maxi áron, és már a villamoson kiderült (pedig nincs az a pénz, hogy én utcán egyek, de úgy látszik, van az az éhség), hogy pocsék fűszereket nyomtak a húsra, valamint hogy a minigyroson belül kisebb szekciók vannak, úgymint káposzta, uborka, paradicsom, és ezek egymás mögött helyezkednek el, tehát véletlenül sem lehet egyszerre fogyasztani őket. Haza, másfél órás kiolvasztó pancsi, aztán készülődés a Nagy Talira, de erről majd holnap tudósítok.

Jóccakát mindenkinek.

Én napok óta úúúgy kívánom a húsos tarhonyát!

Na mindegy, ezen lépjünk túl.

Tudjátok, vannak olyan emberek, akik annyira rezegnek, hogy még a levegő is felkavarodik körülöttük. És én olyan SZÖRNYEN átveszem tőlük!!! Most ideges vagyok! Meg dühös! Nem értem! De elegem van!

Holnap reggel hétre forgatásra megyek, Mátrai hívott. A Korányi tüdőszanatóriumba. Délután meg Nagy Tali a pszichodrámás kispajtásokkal, mínusz Attila, aki tegnap kevesebb lett egy nagymamával. Remélem, már felfogta és túlvan rajta.

Én még mindig érzem a borostás arcszeszillatot, és nem lepődnék meg, ha felhívna (álmomban fel is hívott), szóval nem hiszem el, na, pedig Juditékat a szobájában altattam, és már nem is úgy jut eszembe, ahogy lefogyott a szívműtét után, hanem mint régen. ("Fölemeltem a csatornafedelet az udvaron, oszt möghúzódott itt a vállam! Áj, ez az öregség! Annak idejin mi azt mondtuk az ilyenre, hogy vén trotty, mit akar ez mán? Mögmondta a Bessenyei, édöseim, csak né öregöggyetök mög! Tudod, azér’ szép vót mögérni ennyi évet, sokat átéltem, csak ez az öregség, ez nem kéne! Szöggyél még levest, édösöm!")

Tegnap E Bácsiéknál ültem az ágyon, és mint Pilátus a kutyáját…
most persze nem a nagyapámról beszélek…
éreztem a haját az ujjaim között.

Hahó megint!

Stabilan tartom a három hét lemaradást, és most sem teljes gőzzel, mert közben hatvanhat ablakban csinálok egy csomó mást, például várok Kerékgyártó György válaszára, akit megtaláltam a wiwen (oké, már iwiw), és rögtön lerohantam, hogy küldje el nekem A zágrábi szövegét. Bírom a wiwet. Pár napja rábukkantam egy volt gödöllői csoporttársra, akitől megváltozott száma miatt nem tudtam visszakérni egy tekercs negatívot. Meg volt pár levélváltásunk Litkai Gergellyel is, akire felnézek (na jó, ócska poén volt), szóval bírom, és hát élveztem.

Mielőtt igazán belelendülnék (vagy kidőlnék az álmosságtól), leírom legutóbbi színházi élményemet – Katitól úgyis megkaptam, hogy ez egy beszélgessünk-a-színházról blog.

Tegnap volt. Hosszas tipródás után úgy döntöttem, hogy ismét a Városi Színházban töltöm estémet, és megnézem az Üvegfigurákat, mert Jumpnak és Zolinak bejött szombaton. (Kissé komplex a dolog, később kifejtem bővebben, lényeg, hogy szombat este én -munkakörömből kifolyólag- a színház ruhatárában csücsültem [és aludtam is egy picit Zoli kabátján], ezért akkor kihagytam.) Most úgy gondoltam, ideje megnézni, ha már én vagyok a közönségszervező (látjátok, mennyi minden történik az emberrel három hét alatt?) – és IGEN, TUDOM, kilencen voltunk az ötvenfős nézőtéren, mert kissé zsúfolt és szürreális hétvégém miatt nem volt időm reklámozni. Holnap kompenzálom.

A többi társulat nem lelkesít annyira, néhol gyengéden fanyalgó kritikákat kaptam beültetett ismerőseimtől, de a Tu in van az újdonság erejével hatott, a Szűzmuskátlirevolver megfogott, továbbá bele vagyok szeretve Róbert Gáborba (igen, kicsit furcsa volt bemutatkozni neki azok után, hogy felvettem Miszter Sikítófrász-jelöltnek itt a blogban – azt hiszem, a jövőben óvatosabban rajongok) – bár gusztustalan egy ing volt rajta, amikor szombaton (már jelmezben) megérdeklődte tőlem a nézőszámot, de hát gondoltam, egye kukac, belefér, és tényleg, mert Bede-Fazekas Szabolcs kalapja nagyságrendekkel gusztustalanabb volt.

Nemistom, mit írjak… naon teccett. Amikor R. G. rámászott Álmosd Phaedrára, az gyönyörű volt. Amikor B-F. Cs. meglátta B-F. A. masniját, szétröhögtem az agyam. A sztori maga nem nyomasztott le (Jumpot igen), az elején volt egy kis Nem félünk a farkastól-fílingje, és vártam, hogy mindenki földig igya magát, az anya lelépjen a sráccal, a lány lúgot igyon vagy üvegcserepet nyeljen, de áá, nem. Ettől eltekintve mindenkinek mélyen ajánlom. Novemberben már nem játsszák, a decemberi beosztást még nem tudom, de remélem, Dani lesz ruhatár, mert én beülnék még egyszer… (Na nem mintha Dani odakinn unatkozott volna.)

Ezután sokadszorra követtem el azt a hibát, hogy felugrottam Katihoz egy röpke csevelyre. De REMEK volt! A 3.50-es South Parkot már nem vártuk meg, mégis arra ébredtem, hogy Márti (egyes számú Katilakótárs) kulcsa fordul a zárban, én meg egyedül fekszem hálózsákba csomagolva egy idegen (?) lakásban. (Kati tudniillik erőt vett magán, és nagy meglepetésemre bement a reggel nyolcas órájára.) Valahogy összekapartam magam, elmentem nyomtatni, leadtam pár thébás cuccot a Vasasba, hazavánszorogtam, lepötyögtem egy bibliográfiát, vissza nyomtatni, majd suliba, hát persze, hogy elmaradt az óra! És már megint hol kötöttem ki…!

De hazajöttem…

Mára legyen elég ennyi. Dolgozom egy kicsit a Süsü-adaptációmon, aztán lefekszem.

Rutkai Bori: A kövér terepszínű macska elviszi a háborúba az Anyámasszony Katonáját, 2005

Rám reggeledett…………………………………………………………………………………………………………

Felettébb furcsa.

17-én írtam utoljára.

Azt hiszem, azóta "tizenhétezerszer fordult alattam a Föld", és talán minden sejtem kicserélődött, sajnos az agysejteket leszámítva, pedig milyen hosszan mentünk a sárga úton!!!

Most nemtom, hogy nekiálljak behozni a majd’ három heti lemaradást, amíg még ilyen szürreális állapotban vagyok, vagy inkább dőljek be az ágyba és kockáztassam meg, hogy elalszom…

18-án, kedden Rögv-esten voltunk a MOM-ban, nekem ez volt a szezonnyitó, hát furcsa volt egy szakállas Bencével szembesülni, azon viszont már meg sem lepődtem, hogy ismét az én ismerőseim közül választottak megénekelendő személyt a fináléhoz. Asszem, itt más izgi nem volt.

Hm. Lehet, hogy gyorsabban megy, mint gondoltam. Így visszatekintve minden olyan normálisnak, egyhangúnak és magától értetődőnek tűnik.

Jajj, Jump, hogy csinálhatsz ilyet, hogy életemben először felhívlak hajnali negyed ötkor, erre kinyomod a telefont?!

Áhá, megvan a fonal. Ugyanazon nap délelőttjén sminkgyakon levágtuk Jump haját. Melinda, a másodéves csaj felgányolt rá egy szakállat meg egy bajuszt, kevés ijesztőbb dolgot láttam életemben. DE!!! Ma láttam!!! Egy kövér, terepszínű macskát!!! És állítom, ott kezdődött minden!

Közben Mátrai tanár úr mutatott standfotókat a Honfoglalásból (azt nem is írtam, hogy egyszer hozott be Zsaru magazinokat, oda dolgozott egy pár számba, és az egyik fószer fejébe beleépített egy komplett baltát! mókás volt!), teccett. (Kati nemrég látta őt az ATV-n, remélem, ti is, mert én nem… de majd kifaggatom. Most forgatni van pár hétig, addig itthon kniffelünk. Meg színházban előadás alatt…) Aztán levágtunk Jump hajából.

Ezt sem tudom tovább ragozni.

Jobb lesz, ha abbahagyom, mert még elpártolnak tőlem azok, akik a stílusomért szeretnek.  Ma (amennyiben megkezdettnek tekintjük a napot) talán nem egészen annyira biztos, hogy írok még valamit, esetleg inkább rendet kéne vágni végre mindenütt, mondjuk például el lehetne kezdeni azzal, hogy felveszem a földről a kiskanalat, ami legalább iksz napja ott hever, illetve nem pont mindig ott, mert ajtómozgatáskor ide-oda csusszan és csörömpöl, meg talán azt a poloskát is felszedem végre Ildikó asztala mögül, hát hihetetlen, hogy repül az idő!!! Én fel sem eszmélek, és poloskák aszalódnak múmiává a szőnyegemen! Mert itt sem vagyok! Nem értem…

Talán most már meg merem kockáztatni a lefekvést. De ha Jump reggel fél nyolckor (ami háhá, már csak harminc percnyire van innen) azzal csörög rám, hogy miért kerestél fél ötkor? Valami baj van? (MIÉRT hiszi azt mindig mindenki, hogy ha én akarok valamit, akkor baj van? Nemrég küldtem egy sms-t Zelinek, hogy össze tudnánk-e futni tíz percre. Válasz [némi körítéssel persze]: BAJ VAN? Mi a fészkes istennyila baj lenne?!? Velük így történnek bajok, vagy mi?!! Mikor van BAJ? Vagy csak az én életemből marad ki?) Szóval akkor talán Jump nadrágjába öntök hetvenhét konzerv tonhalat, de még nem biztos.