Nahát!

Végre visszakaptam a Csirkefej videót. Gyorsan meg kéne tanulnom a Vénasszony monológját a mesterségvizsgára (ez voltaképpen nem monológ, de szerintem a Tanár pár mondata kihagyható), és nagyon lassan megy, nem egészen látom, hogy fog működni. Nem akartam újranézni Gobbival, de ennél bizonytalanabb már nem nagyon lehetek, hát betettem.

És a monológom fele benne sincs!
A rohadt hosszú felvezető szöveg kihagyásával onnan indulnak, hogy "Tanár úr! Van isten?"! Nekem idáig még fel kell építenem egy szaggatott, rezignáltan előadandó, mégis megrendítőnek szánt tirádát!!!

Ilyen olcsón megúszni!!

Nem tudom megállni… Mekavitától végre sikerült megkaparintanom a győrújbaráti képeket. Hat napig táboroztattunk gyerekeket júniusban (legalább hat évnek tűnt, amely alatt hatvan évet öregedtem), és tündér babákat kaptam, íme egy csoportkép. Csúnya dolog kedvenceket tartani, de elkerülhetetlen. Lehet tippelni, hogy kiktől olvadtam el!

Hűvös van itt…

Meglepő, hiszen már két napja fűtök. Szerdán arra jöttem vissza a karácsonyi hazaruccanásról, hogy jégcsapok lógnak Böbéről. Sebbel-lobbal (valójában lob nélkül) reseteltem a kazánt, de semmi. Tekergettem a szabályzót, hiába. Vertem a radiátort, egy mukk se. Bebugyoláltam magam egy naaagy és vastag pulcsiba – na, ez segített kicsit. A probléma azóta megoldódott (végre valami), de még mindig úgy érzem magam, mint a megfagyott gyermek.

Idestova ötven perce még lelkesen akartam újságolni, hogy micsoda világok nyíltak meg előttem a DC++ használatával, de ekkor leállt, és azóta nem tudok letölteni! (Valószínűleg a sors üzen, hogy kurva gyorsan hagyjam abba az élvhajhászást, és lássak végre munkához.) De hát milyen ez! Rólam tudnak tölteni, én meg felében vagyok a Józsefnek, és pillanatnyilag úgy tűnik, hogy így is maradok! (A madáchbeli zenéjét sikerült teljes egészében, de magyarul borzasztó. Talán már írtam, hogy nálam Galambos Attila futott be, aki a debreceni librettót írta. Reménykedtem, hogy énekelve ez is jó, de nem. Pocsék, szar, elcseszett. Ritmustalan, POÉNTALAN. Ráadásul József nem Lipi, hanem Paudits – micsoda dolog ez?! Szerencsére Lipit is hallom néha, de még nem tudtam beazonosítani, hogy melyik fivér volt. Csak pár számba hallgattam bele, Pusztaszeri tűnt fel, Kökényessy Ági (gondolom, Potifárné), meg Szerednyey – na, ez kiábrándító volt. Aztán rájöttem, hogy csak el kell szakadnom az angol változattól, mindjárt jobb, hiszen Szerednyeyt amúgy szeretem.)

Szóval fantasztikus zenéket gyűjtöttem be, még az 1902-es Bob hercegből is sikerült – nem gondoltam, hogy ilyesmit is találok. És most leállt az El Condor Pasa előtt!! Sírunk!

Végre újra elérhetővé vált a radnótis Bástyasétány, mert furfangos módszerrel (lesz vacsi, tanulunk együtt, meg egyéb kamuk) lakomba csábítottam Jumpot, és kimenttettem vele a cuccokat a régi, megbízhatatlan, hisztis vinyómból – hála és köszönet! (Működött a beetetés a háromsajtos hamburgerrel…)

Szóval mp3-ak tengerében lubickolok, felkészülten a holnapi szilveszteri társasjátékpartira (melyen negyedmagammal veszek majd részt, és ebből egy kutya).

Karácsonyi élmények:

1. Tényleg jól telt. Nem gondoltam volna. Nyugi volt, sütit sütöttem, meg halat, így nem kellett a díszekkel szórakoznom. Két napig ettem meg olvastam, boldogság. Kipróbáltuk Pici Húgom új ágyát (nagymamám lakik most nálam), ami elvileg kétszemélyes, nagyon dizájnos, de szerintem csak másfél személy fér el rajta kényelmesen. Pedig legalább tíz évig aludtunk együtt. (Ja, hogy közben eltelt újabb tíz év…)

2. Huszonhetedikén édesapámmal felkerekedtünk, és kabát lett a dologból! Olyan régóta nem volt kabátom! És végre van, és csak az enyém, és álomkabát! (I look handsome, I look smart, I am a walking work of art! Blum Tamás fordításában: „Szép vagyok, mint senki más, egy sétáló műalkotás!” Galambos: „Ki a legszebb? Én! Ki más? Egy sétáló műalkotás!” – Úgy látszik, van, amit lehetetlen megoldani.)

3. Tömérdek jó filmet sugároztak, a kínálatnak csak csekély hányadát sikerült végigbámulnom. Tévéújság és memória híján nem tudom mindegyiket felidézni. (Az rémlik, hogy bárhová kapcsoltunk, Stohl Buci szinkronizált.) Ott volt a Házibuli – elég vicces a szinkronja. Halász Juditon elképedtem. Claude Brasseur hangja Vízipók – sajnos az RtlKlub (nem tudom, milyen jogon, jól be kéne őket perelni) levágja a stáblistát, így megint nem tudtam meg, hogy hívják. Egy csók és más semmi – hát tényleg nem volt más semmi. Egy szoknya, egy nadrág – a Charley nénje sokkal jobb, de persze a Charley nénje sok mindennél jobb sokkal. A papucshős – brrr.

Ami a legjobb – bár alig vártam, hogy vége legyen, az az Értelem és érzelem. Azt hiszem, ha az ember olvasott egy Jane Austent, utána az összes Brontëból is képben lesz. A nőalakoktól sikítva menekültem volna a szobából (bár Emma Thompsont imádom a Sok hűhó semmiért miatt, Kate Winsletet pedig az Iris óta próbálom megfejteni – hogy láthattam korábban szépnek?), amiért mégis maradtam, az Alan Rickman öltözéke volt. Természetesen az ember lánya Alan Rickmanért néz bele ebbe a filmbe (még akkor is, ha az felháborító módon nem Emma Thompsonnal jön össze a végén), és miután ez megvolt, akár ki is kapcsolhatná, ha nem lenne EZ A KÉP. Melyen egyszerre KÉT Miszter Sikítófrász-jelölt is szerepel!!! Sosem láttam őket együtt, és amikor megláttam Rickman ruháját az É&É-ben, tudtam, hogy előbb-utóbb eljön egy jelenet, amelyben ők ketten…! És tényleg eljött, bár utóbb! Hugh Laurie elképesztően fantasztikus, csak túl kevés szerepe volt. (Van egy Jóbarátok-epizód, amelyben Rachel Ross esküvőjére utazik Londonba. A repülőn kissé hisztérikusan előadja a szitut a mellette ülő morc figurának, aki Hugh Laurie volt!!! Angol színész a londoni epizódban – logikus persze, de hogy csak ilyen pici némaszerepre… hüpp…)

Elfelejtettem, miről akartam még írni.

Hihetetlen, hogy pár szem hó miatt bedugul az ország. Szerencse, hogy Jump tegnap este eljött Győrből, különben ott maradt volna. Még nem mozdultam ki – az álomcipő nem talált rám, jobb szárazon.

Kétszer jártam a Lánchídnál, de még mindig semmi.

Ha nem találkoznánk, petárdamentes szilvesztert mindenkinek.

Nagy dilemma holnap! Este nyolckor a Filmmúzeumon Nap, széna, eper – erről már írtam, csak akkor nem sikerült megnéznem. A Dunán meg Egy hét Pesten és Budán, ami remek, csak legutóbb bealudtam a közepébe – Mekavitánál punnyadtunk valamiért, mily meglepő, és asszem, szokásosan fárasztó nap volt.

Ó, mondd: te mit választanál?

Addig is, hogy ne unatkozzatok, bemásolom nektek a Felelős próbaírásai közül az enyémet. (Még nincs kész szám, egyelőre időmérő edzéseknél és kóstolgatásnál tartunk, de asszem, nem baj, ha publikálom a sajátomat.) "Ébredés" volt a téma, reggel, ágyban. Erre kellett bármit. Íme.

[Most az elküldött leveleim között keresek, mert oda van csatolva a fájl, és döbbenten kellett szembesülnöm a levelem végére biggyesztett reklámmal: "Klapka Arany, akár 1 Ft-ért grammja?! Kísértse meg a szerencséjét, itt a Saját súlya a tét! A kérdéseimre adott helyes válaszadók között Súlyos Arany Nyereményt sorsolunk ki. Súlyos, mivel a nyertes megnyeri a saját súlyát aranyban, tehát annyi gramm aranyat vihet, amennyi kg a testsúlya. Kattintson a www.aranyember.hu -ra!!! Üdvözlettel: Klapka György". Mik vannak! Unbelieveable!!! És ezt én terjesztettem!]

Az anyaggyűjtés problémái

Hetek óta küszködök ezzel. Jó, jó, izgalmas, de végeláthatatlan. (És minél aktuálisabb a téma, annál reménytelenebb összekapirgálni az infókat. Gyöngyössi János [XVIII. századi, leoninusban írt verssorairól híres magyar költő] bibliográfiájával például néhány nap alatt végeztem, amikor viszont pár éve elhatároztam, hogy Terror Háza-szakértő leszek – csak azért, mert ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy kiegyenlítsek egy erősen jobbra hajló véleménycserét az osztálytársos-kispajtásos levlistán – , hónapokon át minden szombat délelőttömet a győri megyei könyvtár olvasótermében töltöttem, hogy a 2001 óta megjelent Népszabadságokat, Magyar Nemzeteket és Magyar Hírlapokat átnyálazva kiszűrjem az igazságot, de persze nem jutottam el a bekötetlen, folyó évi számokig, pedig teljes bizonyossággal állítom, hogy a feladat nem volt lehetetlen.)

Ha látnám a végét, minden bizonnyal filológusnak mennék. (Ha látnám a végét, nagy valószínűséggel semmibe nem kezdenék bele, mert akkor hol marad a kaland, a várakozás izgalma meg az értelmetlen küszködésbe vetett rendíthetetlen hit makacs gyönyöre, de most pont erről beszélek: a tudat, hogy egyszer majd lesz valami, amitől az egész megérte, hihetetlen kitartást és türelmet gerjeszthet – csakhogy nem hiszek abban, hogy meglesz ez a valami.)

A kutatás viszont mindent vagy semmit alapon működik. Hiába írom be a Google-ba, hogy ébredés, ha az első ötszáz találat az Ébredés (Felekezetközi Keresztény) Portálra mutat, ami erősen lelohasztja a lelkesedést. (A többiről is jobb nem beszélni… furcsa zenekarok mámorban szült dalszövegei, blogger családanyák szánalmas szerelmes verseményei, and so on, and so on.)

Válogatni tudni kell. De érdemes-e? Vegyük példának az igénytelen, fásult, iskolázatlan népszámláló nőszemélyt, aki leül a konyhaszékedre, biztató-érdeklődő mondattöredékeket motyog foglalkozásod hallatán, mire te kifejted a kelleténél részletesebben, hiszen világos, hogy teljesen félreértett, ő pedig együgyű lelkesedéssel meséli majd fodrászának, hogy az emberek mennyi bizalmas dolgot kikotyognak neki, persze alig várják, hogy megoszthassák valakivel az életüket, és közben nem veszi észre, hogy mások morzsáiból szemezget ahelyett, hogy összegyúrná a maga kenyerét.

Éljenek tehát az önálló gondolatok. (Amelyeket vagy gondosan kévébe kötök – asszociációs hajlandóságomból következően ez is végeláthatatlan tevékenység – , vagy spontán írom le őket, akkor pedig, legalábbis Johnstone szerint, tudatalatti, obszcén vagy pszichotikus mondatokat vetek papírra. Persze ennek is meglenne a maga bája.)

Szóval az ébredést alvással kezdem, és felkeléssel fejezem be. A kettő között eltelt idő néha nagyon hosszúra nyúlik. De mivel célom az ébredés, reggel, ágyban változat bemutatása, maradjunk annál, hogy félórán belül felkelek, a közbeeső időben pedig kétségbeesetten próbálom visszaálmodni magam. Igen, az esetek többségében nem azért nem kelek fel, mert kibírhatatlanul álmos vagyok. Nem az alvásra van szükségem, hanem az álmodásra.

Nahát, eljutottam egy nagy felismerésig. Úgy hiszem, itt abba is hagyhatom, és elmehetek lefeküdni.

Igazoljon engem az Abszolút Kezdők zenekar szövegírója:

"Ne múljon az álom,
Csak azt kívánod,
Mert csak egyszer van ilyen,
Nem történik minden reggel."

folkus

Hülye mosógép. Ráz a hátulja. Valamelyik nap megcsapott, és lett tőle egy piros csík a karomon. Ráadásul még mindig nem vettem tömítőgyűrűt a csaphoz, így mosáskor és utána még pár óráig áll a víz a padlón.

Vettem édesapának egy sólámpát. Előtte találkoztunk gyorsan, mert feljött hazavinni Pindur tengernyi cuccát, én meg elküldtem vele Ildikó kora újkor szigorlati tételeit, más hazaviendő nem jutott eszembe. Majd elmentem a Keleti aluljáróba, és vettem egy tizenöt kilós ajándékot!!! Meg fogok szakadni! (Ráadásul biztos nem lesz hely a vonaton szombat reggel.)

Szóval a sólámpa épp kipróbálás alatt van, érzem, ahogy röpködnek szerteszét a negatív ionok, és lekötik a port, bezony. Mindenesetre hangulatos kis fénye van. (Azért nem kniffelnék mellette.) És tényleg sós. 🙂

Továbbá vettem ajándékot E Néninek és E Bácsinak – lehetséges, hogy még nem írtam róluk? (Na jó, senkiről sem írtam igazán.) E Bácsi (Bandi) az angoltanítványom immár három éve, E Néni (Éva) a felesége. E Bácsi közgazdász, ifjúkorában jazz-zongorista (ötvenhatban majdnem kizongorázta magát Amerikába, de meggondolta). Rengeteget utazott, amikor mások nem is álmodhattak róla, felszedett pár nyelvet, de az angol kimaradt neki. E Néni otthagyta a bölcsészkart, mert mindenféle régi borzalmat kellett olvasnia József Attila helyett (hm), sokáig dolgozott a Rádióban, újabban grafológus. E Bácsi idén (kivételesen és végre) nem angol könyvet kap, hanem a Száz év magányt spanyolul (most szerveztem be hozzá Vadmalacot spanyoltanárnak, a tudás felfrissítése végett), E Néni pedig az Apák könyvét, mert most döbbentem rá, hogy tömérdek olvasmányélmény-megbeszélésünkből eddig valahogy kimaradt Vámos, és a polcán sem láttam – hogy élhetnek így emberek? (Nem mintha az Apák könyvét szeretném a legjobban, de E Néninek szerintem be fog jönni. Az én kedvencem a Félnóta… jellemző, hülye különböző nézőpontok, meg nosztalgia, meg világmegváltás, pol-beat, jajj…)

Azt hiszem (ollyan kis naiv vagyok), ez a karácsony remek lesz. (Talán sokat dob a dolgon, hogy szenteste előtt nem megyek haza.) Nagy-nagy szeretetet érzek, ami kiárad belőlem mindenki felé… (jó ez a sólámpa).

Hello again, millió a tennivaló (és nincs itthon ennivaló, de ez sokaknak nem újság, bezzeg a Felelős, én meg még mindig felelőtlenül csapok egyik lecsóból a másikba – … a rúzst rólad – Voulez-vous coucher? Na, most kell abbahagyni).

Sütök karácsonyi sütit, koptatom a beázós cipőmet (amit eddig úgy használtam, hogy a kifordult szivacsbetétet begyűrtem a talpam alá, az is átment zoknilyukasztósba, mint az, amit előtte vetettem be a beázós helyett, és még van egy dobásom – ha jól emlékszem, a költözésnél még megvolt az a pár, amit a Rám-szakadék óta nem vettem elő, az pedig igencsak három éve – ha levakarom róla a sarat, nem marad semmi a cipőből… – de a beázós nem jó, valamelyik nap legalább öt liter eső gyűlt össze a balban, aztán megfagyott, és nem volt jó korcsolyázni…), rendet vágok a fertályomon, kniffelek (már megvolt ám az első bajusz! meg is lettem dicsérve! bár a bal oldala súlyosabb… szóval hogy ott több a sötét szál – sajnos én ezt nem annyira látom, de elhiszem a tanár úrnak), szöveget tanulok, ÁÁÁH, most jut eszembe, hogy be kell raknom egy mosást! mindjárt jövök

Na csak gyorsan valamit, mert reggelre meg kell lennem egy beadandóval (még nem körvonalazódott teljesen a dolog, de azt hiszem, Kazinczy Kisfaludy Sándor Himfy-kötetéről írott kritikájának irodalomtörténeti megítélését veszem GÓRCSŐ alá [ez egy pfuj-szó, de ide pont illett], szóval teljesen jól állok időben, hát).

Megszállt az érzés, hogy történelmi időket élek, sőt, én csinálom a történelmi időket, pedig amikor este halál kiborulva megnéztem a legújabb Tarr-rendezést a Zöld Macskában, meg voltam győződve arról, hogy egy nyomorult kis féreg vagyok, aki soha nem fog semmit elérni, és csupa elcseszett kezdemény az élete, de négy óra (egyébként a vártnál sokkal érdekesebb) munka után rájöttem (talán kicsit Kazinczy és a belterjes irodalmi-személyes viták hatására), hogy bár tök műveletlen és retardált vagyok, mégis élek valamiben, és tanulok ezt meg azt és még sok minden mást (ha nem lesz diplomám, és ugyan miért lenne, bármikor elhelyezkedhetek bajuszkészítőként – ez nem vicc, és még ott a szinkron is, szóval legfeljebb kalandvágyból fogok híd alatt lakni), és tulajdonképpen elmondhatom magamról, hogy láttam Bede-Fazekas Szabolcsot porszívózni, tehát világom SZEMTANÚJA vagyok, és bár a közvélemény szerint az én barátaim nem olyan barátok, mégis rengeteg van belőlük, őket pedig tetszés szerint párosíthatom és csoportosítgathatom, amíg gyomorcsavarodást nem kapok a féltékenységtől, tehát talán mégis ott leszek valahol egyszer!

(Hogy mindig akkor jön rám a világmegváltás, amikor vizsgaidőszak csúcsosodik a láthatáron… talán mert ilyenkor valóban hatékonyan csinálok valamit.)

Térjünk vissza ehhez a két balga, önérzetes emberhez és Császár Elemér finoman szólva is elfogult mondataihoz, csak egyet emelnék ki: "Tény az is, hogy Kazinczy ezután nemcsak ellenségének tartotta Kisfaludyt, noha az szó nélkül tűrte a megbántást, hanem még a gyűlöletes Mondolat-ot is, ezt a neologusok és Kazinczy ellen intézett pamphletet, czélzatosan és rosszhiszeműleg Kisfaludy nyakába igyekezett varrni." Alig három csúsztatás rejtőzik benne.

„Esik mocskosul az eső, mennyit esik, piszkosul esik.”

Az van, hogy ma csak óra végére értem oda színészmesterségre (önkínzás), vettem egy elképesztően drága fehércsokis sütit a Subban (endorfintúladagolás), szemináriumi dolgoztam (önbecsapás), mesekazettát hallgattam (menekülés a gyerekkorba), drámát olvastam (a valóság megkerülése), megnéztem az utolsó tangót, Párizsban (életpótlék), bajuszt kniffelek (pótcselekvés), nem akarok aludni (az odaadás képességének hiánya), és kb. két hónapja nem olvastam el egy valószínűleg fontos emailt (elfojtás).

[„És most egy újabb érdekes személyiség, aki nemcsak főállású tűzőgép, hanem macskanátha terjesztésére is képes.”]

A Mann család első részét nézem éppen – miért kell ezt ilyen későn adni? Kár, hogy annak idején nem fejeztem be a Fordulópontot (ez Klaus nevű fiának családjukról szóló regénye, és ha valaki kezdené utálni, hogy nem közlöm a háttérinfókat, szóljon nyugodtan), pedig olvasmányos, de lehet, hogy előbb a műveket kéne, a Józsefnek egyelőre a felében vagyok, Heinrichtől csak a Ronda tanár úr volt meg, és a Mephistót sem néztem végig – mennyi megszakított befogadás! (Nem megy nekem a lép-szökken mozdulat sem akrobatikán. Nagy svunggal belelépek, aztán megtorpanok.)

Most jöttem rá, mi olyan furcsa! Maria Schneider hangja az Utolsó tangóban Audrey Tautou-é az Amélie-ben…! HOGY LEHET, hogy Györgyi Anna a maga harmincnyolc évével tizeniksz éve (mondjuk legyen tizenöt a szinkron, habár ki tudja, mikor ért el hozzánk a ’72-es film) ugyanolyan csitriket bír nyomni? (Bár vannak hangok, akik nem öregszenek, pölö Talmács Márta, Vadász Bea, Molnár Levente – és mióta élek, szerintem Gruber Hugó sem öregedett.)

Jaj, meddig tart még ez a klassz film…

Pihiképpen elolvastam egy kortárs drámát a könyvtárban, az író most ötvenöt. HOGY LEHET, hogy ötvenöt év alatt nem tudott megtanulni drámát írni? A téma érdekes, bár nem drámai, a szöveg bénán mesterkélt, filmen jobb lenne.

Ezúton értesítem a tisztelt nagyérdeműt, hogy folyó év decemberének második napján végre-valahára (bár egy fő híján) megtartotta alakuló ülését a Felelős című internetes hetilap írógárdája, a Városi Színházban, néhány pohár bor és tonhalas szendvics, valamint egy premierét ünneplő diákszínjátszó-csoport társaságában (előbbiek tetemes mennyiségét én fogyasztottam, utóbbiakat a helység kalapácsa tizedelte – hahaha, ez volt az est legnagyobb poénja, sajnálhatjátok, hogy nem fogom leírni).