Roppant bosszantó, ha egy korábbi Miszter Sikítófrász-jelölt hírózozáson kap, holott a korábbi estéken csupa magvas gondolatot láthatott volna a kicsi laptop monitorján. Persze kedves, hogy beszámol hasonló szenvedélyéről, és hosszan érdeklődik a játékról, de könyörgöm, ne akkor, amikor egy baciluszsák a fejem, és csak suttogni szabad, mert megy az előadás (amelyben ő is épp játszik!).

Imádom a hiperszöveget! 😉

Tragikus hirtelenségű mondat következik. Sebészemmel folytatott rövid, ám ígéretes románcomat keresztülhúzta a lábujjam, ami orvul gyógyulttá nyilváníttatott napra pontosan egy hónappal a műtét után. (Azért ijesztgetni még tudok vele.)

Ha már hideg, jöjjön a meleg. Mondjuk három nappal ezelőttről.

Azt hiszem, azért ez a visszavonulás, mert jó ideje nem magamról publikálok, hanem a külvilágnak, amellyel nem mindig felhőtlen a viszonyom. (A felhők csak bennem vannak, természetesen. Hiszen én kedves lány vagyok.) Emellett pedig nagyon kíváncsi voltam, hogy mennyit változott a privát stílusom az utóbbi években. Ami nem pikírt, úgy őszinte. Megírtam, és úgy éreztem, nincs szívem megfosztani benneteket magvaimtól. Álljon hát itt hosszú idő után újrakezdett naplóm(? körleveleim?) első bejegyzése, mindenki nagy akármijére.

2009. október 3.

Karinthyra való visszaemlékezéseit olvasom Kosztolányinénak. Felvillanyoz és ösztönöz. Legfőképpen talán az azonosulás miatt. Ilyet én is akarok, belőlem is ez lesz, én is így fogom csinálni, hű, micsoda pörgés! És persze borzasztóan szeretek (szeretnék) belelátni az emberek bőre alá. Talán hitelesebb lenne a naplóját olvasni, de miért ne tévedhetne ugyanakkorát (tényileg és felfogásban egyaránt, de mindenképpen az objektivitás tekintetében, már ha kijelenthetjük, hogy van ilyen, és én azért szeretném hinni) az, aki élt, mint aki látta azt az élést? Néha mintha már felismerni vélném, rajtacsípném az információk torzulásának egy-egy fázisát. (Elkerülhetetlen tudás ez olyan ember mellett, aki egy-egy sztorit akkor is újramesél, ha figyelmeztetik, hogy már megtette [nem]egyszer, sőt, maguk is ott voltak, amikor az a bizonyos eset megtörtént!)

Dezsőné egy ízben megemlíti: „Szerette hirdetni magáról, hogy ő a »felelős ember«, s ezt valahogy úgy értette, hogy magára vállalja minden rosszért, minden bűnért a felelősséget”. Nyilván eltérő okok miatt fontos ez nekünk, és másképp értelmezzük a jelenséget (vagy csak másképp használjuk a szót – megfigyelésem szerint az ideológiai viták többsége valójában lexikális-grammatikai vita), de kicsit örülök ennek a közös pontnak. Felelős mint online újság, Felelős Kiadó – ezek régóta nagy terveim. Engem inkább az egyéni felelősség izgat (holott igen nagy problémáim vannak annak felvállalásával), mint a kollektív, és bár van bennem egy erős mártírhajlam (ami nyilván egyfajta sajátérték-növelő technika), felháborít a gondolat, hogy más hibájáért én tartsam a hátam. (Megvédeni megvédem a másikat, ha az a tisztem, nem arról van szó – de senki ne higgye azt, hogy valóban én voltam a felelős.) Nem jut eszembe konkrét ügy, de több ízben megbotránkoztam már, amikor egy beosztott (mondjuk végzetes, de akármilyen) tévedése miatt az úgynevezett közvélemény lemondásra kényszerítette a nagyfőnököt. Milyen alapon? És különben is, kié a közvélemény? Ezzel párhuzamosan sosem tudtam azonosulni anyám azon nézetével, hogy neki kellemetlenül kellene éreznie magát, ha velem, a hülye ruhás lányával megy valahová. Hiszen az én ruhám, rajtam van. Továbbá milyen jogon vonják felelősségre a szülőket, ha a tizennyolcat alulról súroló gyermekük valami ostobaságot művel? Semmi közük hozzá, nincsenek is ott, amikor történik. (Hatévnyi bébiszitteri tapasztalattal a hátam mögött már kicsit másképp állok a kérdéshez. De nem, igazából csak bébiszitteri [felnőtt] szempontból. Gyerekként, önálló cselekvőként belegondolva ugyanúgy háborgok.)
Aktuális tapasztalatra átfordítva: ha én vagyok a marketinges, és a piacon recesszió van, hibáztathat-e bárki pusztán azért, mert nincs nálam jobban hibáztatható személy? Tisztán nézőpont kérdése, azt hiszem. És én nem nagyon tudok mit kezdeni azokkal, akik csak a saját nézőpontukból hajlandóak látni a világot. De ez egy mellékszál. (Életem mellékszál, amellyel szőnek…)

Fontos továbbá bepillantanom Karinthy szerelmi életébe. Nem tudom, miért gyönyörködtet. Kell tudnom, látnom, hogy effajta vágyak mindenkiben lobognak. Csúnya ember szerelme külön érdekel. (Nem, egyáltalán nem a Csokonai-féle nyavalygás. Hanem ez a méltósággal viselt, belülről magátemésztés, önmarcangolás.) Talán az álarc tesz kíváncsivá. A póz, a határozott és nárcisztikus tartás, ami mögött szeretetre éhes kiskutya vagy infernális szörnyeteg lapul. (Vagy mindkettő, és váltják egymást. Az a legrosszabb.) És akarom a kezemből etetni, és akarok megmérkőzni vele. (Hogy győzni akarok vagy legyőzetni, azt még nem sikerült eldöntenem. Hajlok arra, hogy talán az utóbbi.)

Remek nap! Hetek óta (a műtét óta) először mindkét lábamon beli!