Megpróbálom ezt nagyon lassan és szemléletesen megfogalmazni, hogy értsem.[ref]az a tudás, amire még nem állok készen, még csak félig van meg, vagy egy déjà vu-ből, egy álomból bevillanva, úgy törlődik a cache-ből, ahogy a curlingkorong előtt söpörnek, csak visszafelé[/ref] (Olvastam valamit, ami kapcsán beugrott, mindegy.)

Abban a világrendben, amiben én hiszek, pontosabban eddig csak azt hittem, hogy hiszek,[ref]a „tudtam, csak nem sejtettem” értelemben, ahogy pl. azt is tudom, hogy reflexmasszázzsal el tudom mulasztani mások fejfájását, görcseit, de az enyémet, na azt biztos senki sem, mert van ugye az ÉN, meg a világ („És hol van Mabel?” „Ő egy másik zsákban.”)[/ref] a lehető legjobb és legfelszabadítóbb dolgok egyike, hogy tulajdonképpen nincs lehetőség mellényúlásra: azok a dolgok, amikhez rosszul állunk hozzá, egyszerűen nem működnek.

Rosszul: rossz indíttatásból, perverzióból, betegen, hiányból, fájdalomból, túlozva, szégyellve, manipulálva, önbecsapásból. Satöbbi.

Nem azért nem működnek, MERT rosszul csináljuk – a rendszer nem engedi.

Az én világrendemben is van egy magvető-példázat: a jó mag jó talajra hullik, és a rossz magnak sosem lesz mázlija.

Hadd hozzam ide a Mestert megint.
Amikor az önfeladásnak, a meghunyászkodásnak és a megfelelni próbálásnak olyan egekbe robbanó szintjén léteztem, hogy effektíve barátságaim mentek rá, akkor azok a mindennek ellenére és épp ezért különösen húsbavágó mondatok, hogy nem állok ki mellette, hogy direkt ellene „dolgozom”, hogy ő nem tud velem mit kezdeni, hogy velem nem lehet együttműködni, ezek nem felém irányuló bántások, nem az ő projekciói és nem is az én karmikus büntetésem (bár de, azért részben az is), tehát nem megoldandó problémák voltak, hanem jelei annak, hogy rosszul szeretek.

Nem hibáztam. Jól csináltam, amit csinálni akartam, még jobban csináltam, amikor kevésnek találtattam. Azt gondoltam, abban tévedek, hogy rosszul választottam alanyt (kishitűt, agresszort, projektálót), azt gondoltam, egy egészséges, engem viszontszerető férfit boldoggá tudnék tenni azokkal az eszközeimmel, amik vannak – csak még nem érdemlem meg, még nem vagyok elég jó hozzá, még nem tettem eleget azért, hogy megkapjam.

Ha motort használok a vitorlásversenyen, akkor nem az lesz, hogy hamarabb érek oda, hanem diszkvalifikálnak, vagy automatikusan egy másik tóban indulok, vagy a célszalag az árbocrudamra lesz kötözve, vagy kiderül, hogy ez egy vízisífutam.[ref]”Azért beszélek nekik példázatokban, mert látván nem látnak, és hallván nem hallanak, és nem értenek.”[/ref] Nem én hibázok – a motor: a rossz, a perverzió, a betegség, a hiány, a fájdalom, a túlzás, a szégyen, a manipuláció, az önbecsapás, az elvárások, az akarás determinálják a végkimenetelt.

Ezek persze evidens dolgok. Csak valahogy most megnyugodtam bele egy kicsit: NINCS másik lehetőség, nincs olyan út, ami a célomhoz vezet. Nincs olyan, hogy ha másképp csináltam volna, akkor bezzeg.

A rossz magnak sosem lesz mázlija, de nem én vagyok a rossz mag.
(És nem az eszközeim, és nem a döntéseim.)

Most jó.

Azt gondoltam, a privát blogban majd úgy tényleg le lehet írni mindent, ami fontos, nem csak mellébeszélni, ne kelljen már explain xkcd, de az az igazság, hogy bizonyos dolgokat szavakra lefordítani annyira méltatlan, akár négyszemközti beszélgetésben is, hogy inkább végül mindig üresen hagyom a bejegyzést. Zenék, az igen. Zenék pörögnek végtelenítve. Belinkelni, azt már nem.

És közben tökéletesen érzem, hogy nem vagyok gáz. Tudom, hogy én pörgetem bele magam ezekbe a napokba, órákba, amikor csak ülök és próbálok nem üvölteni, pontosabban próbálok üvölteni végre, csak kevés vagyok, nemrég, eggyel korábban még nem így volt, akkor mindig ez volt, közben is, most meg néha van egy-egy olyan beszélgetés, amikor eszembe sem jut. Tegnap egy egész napon át azt hittem, hogy lehetek normális, és csak alig, nagyon alig, egy ilyen halvány koszfoltnyit voltam szomorú emiatt. Reggelre megint átadtam magam a rögeszmének, volt már, hogy el akartam engedni, volt már, hogy elengedtem és magától visszajött, most meg egyszerűen csak bele akarok fulladni, mert még nem fáj eléggé, még nem jött ki eléggé, muszáj magamra tetoválnom, fájdalmasan, a homlokomra, a melleimre, a tenyeremre, amivel majdnem megsimogattam egy halántékot tegnapelőtt, de már vigyázok. Már tudom, hogy egy féreg vackolt belém, nem én eszem, hanem ő eszik, de megtanultam távol tartani mindentől, amihez nincs köze.

Csak amire éhes, azt nem tudom megtagadni tőle. És nem is akarom.

Ha meg hoppon marad, istenem, lesz helyette kárrier.