Hogy nem verte ki a szememet…
Miért pont én vagyok a saját magam vakfoltja, a szememben a gerenda, a fa az erdőben.

(Ha ezt a nekem rettenetesen fontos szöveget tényleg Ákos írta, ahogy azt egy kommentelő állítja, akkor nem egyszer, de kétszer akarok meghalni [először a stúdióverzióhoz képesti előadás miatt, évek óta ki akarom ezt posztolni mindenféle apropókból, és évek óta várom hiába, hogy valaki rendesen feltöltse, hogy hangozzék, értődjék úgy, ahogy {nem így, mert ez méltatlan}].)

Az írást is ki kell lopnom a napomból (vagy éppen bele), annyit mindenesetre röviden megjegyeznék, hogy 1. kicsit ijesztő ez, hogy a Szabó Magda-regényekben én sosem látom a bűnt, mindenkinek annyira megvan a maga igazsága, hogy csak azt érzem, milyen rettenetes az élet, a körülmények, meg hogy nem kommunikálnak az emberek rendesen, aztán elolvasok egy-egy elemzést, vagy Sz. M. saját véleményét, hogy miről szól az a regény, és meglepődve nézek, hogy ne már, ennek erkölcsi tanulsága van, embereknek meg VÉTKEIK, miközben szerintem egyszerűen csak úgy viselkednek, ahogy az a természetüktől meg a tapasztalataikból telik, teljesen logikus, érthető és megérthető, és persze így van rendjén (lásd még ezzel kapcsolatban, mert közben rájöttem, hogy már írtam erről, csak azért merült fel most megint, mert mindjárt a végére érek, és fogalmam sincs, miért az a címe, hogy Pilátus [a Danaidát sem értettem volna, ha meg nem magyarázza valahol, nyilván mert már a kelleténél, úristen, mennyivel több férfiba hordóba töltöttem az egészségesnél mennyivel több vizet, mondtam volna itt is a végén, próbáld még, Katalin, egyszerűen csak peched volt, ha ügyes leszel, végül majd ÚGY fog szeretni, úgy, ahogy neked jó]: „Mennyire romlott lehetek én belül, ha így meg tudok lepődni azon, hogy Esztert torzult személyiségnek, bomlott elméjűnek mondják. [Én Irén vétkeit sem láttam elsőre.]„), 2. most már nem tudok úgy arra menni, pedig ismét egyre gyakrabban kell majd, hogy ne az legyen az első, utolsó és középső gondolatom, hogy SOHA nem akarok újra a hetedik kerületben lakni, hogy bírtam ezt ki, mikor lett ennyire undorító, jézusom, aztán lehet, hogy csak azért támadt fel ez a zsigeri utálat, mert megint kinéz egy költözés, de nem, NEM, nem adom a Moszkvát, hát tegnap is mentem a Rókusba, mellette lelkesen söprögette a csikkeket egy narancssárga ruhás, óvatos távolságra a templom tövében oszló óriási darab szartól, nekem jött egy galamb, kinek kell ez, itt legalább tudja az ember, hogy a Vérmező úti bokrokat egyszerűen NEM közelítjük meg, és kész, 3. ami a reumalumbágót illeti: kösz, jól vagyok, 4. fontos felismerés, hogy az én übergigamega referenciaszemélyeim nem úgy tesznek nekem keresztbe, hogy mindenkit hozzájuk mérek, ezért soha senki nem lehet elég jó és [innen kitöröltem egy csomó obszcén(nak ható, ám valójában tökéletes valóságábrázolású) félmondatot] bár ez sem alábecsülendő veszély, főleg a [cenzúra ismét] tükrében, hanem hogy ÉN vagyok HOZZÁJUK KÉPEST, csak akkor vagyok, ha látnak, csak akkor virágzom, ha rám süt a napjuk, megszűnök létezni, ha nem figyelnek rám, ezt én már annyira megszoktam, valósággal hiányzik, és akkor már meg is magyaráztuk, mi ez a reszketés a lábamban az utolsó négy sor (meg a reggeli videó) óta (kibaszott elvonási tünetek!!!).

Na. Bővebben majd később (már ha).

Nem jutott volna eszembe ezen gondolkodni, ha nem érkezik annyi észrevétel (vagy inkább kérdés) az előző bejegyzésre, de ha már, meg kell osztanom: szerintem a most épp mire gondolsz kérdés pont olyan, mint az, hogy milyen volt a székleted tegnap. Vannak olyan helyzetek és viszonyok, amikor van értelme és fel is lehet tenni ezt a kérdést, de azért lássuk be, az esetek többségében a kérdezőnek egyáltalán és határozottan semmi köze hozzá.

Mi marad egy ember sajátja, ha már a buta, kisszerű, gyerekes, gonosz vagy mocskos gondolatait is kiszednék belőle?

És ha még egyszer előadom valakinek, hogy a napokban végiggondoltam ezeket, és megállapítottam, hogy ebben a dologban még mindig a Mester volt a legközelebb valamihez, amit kölcsönösségnek lehet nevezni, és ez azért elég rémisztő, mert hát az is hol volt attól, akkor légyszi legyen ott valaki, aki eszembe idézi, hogy nem azért ő volt az egyetlen*, aki sosem kérdezte meg szex közben, hogy most meg épp min gondolkodsz, mert annyira bele tudtam feledkezni a jelen pillanatba, hanem mert mindig magával volt elfoglalva, és ha észrevette is, neki tökéletesen megfelelt, hogy megfelelni próbálok.

Ezen marha nehéz ám túllépni.

*Oké, nem olyan drámai ez, hogy ő volt az EGYETLEN, inkább mondjuk ki, ő volt az egyetlen a háromból, na. De ugyanez a mondat hasonló helyzetben azért többször visszatért, és fog is, amíg.

Tulajdonképpen ha reálisan belegondolunk, úgy igazán kívülről nézve és mindent egybevetve: óriási dolog, hogy eltartom magam, és ez olyasmi, amit eddig nem becsültem eléggé magamban, sőt, inkább lenéztem, mert hogy ugye mivel és milyen áron és milyen körülmények között. Gazdasági helyzet ide vagy oda,

…áh, mire végiggondoltam, hogy ezt hogyan fogalmazzam meg úgy, hogy semmiképp se támasszam alá a Mester azon megjegyzését (ami könnyen lehet, hogy egyáltalán nem meggyőződésből fakad, inkább kifejezetten ledorongolási célzattal született), hogy egy felnőtt embernek márpedig van BKV-bérlete (ez volt a véleménye arról, hogy bringával járok dolgozni és mindenhová, és sose jutott eszembe azt mondani neki, hogy felnőtt embernek, baszdmeg, autója van), aztán annyira összekuszálódott a gondolatmenet, hogy megint egy kis csírának érzem magam. Megyek is vissza fordítani.

„Elgondolta, hogy ebben a piszkos fantáziájú világban az embert vagy valaki feleségének tudják, vagy a kurvájának nézik – s ha nem az egyik állapotot böjtöli, bizonyára a másikat vezekli.”

Hogy én mindig az egyikben vezeklem a másikat (miközben böjtölök), ez most már több mint sok. Hogy mennyire taszító az előbbi és fájdalmas az utóbbi, pedig azt hittem, hogy vége van, kirepült az ablakon, aztán megint: inger, ingerválasz, nincs inger, fájdalom. És azzal szembesülni, hogy ez nem jelenség, ahogy néha gondolom, hanem kifejezetten nekem szól.

Legyen már vége.
Kezdődjön már valami.

Édes istenem, mekkora különbség. Hogy évekkel később megcsinálja, és rettenetes és katatón és ezzel pontosan kifejezi – nem azt, ami az eredeti dalban van, hanem ami a hallgatóban. Így mantrázzuk mi ezt, épp ennyire őszintén, esélytelenül.