web analytics
Legutóbbi hozzászólások
Archívum
Kategóriák

Monthly Archives: augusztus 2011

Veri az élet, very happy

Mi ez már megint?! – kérdezte Pici Húgom a videó első húsz másodperce után, a szoba másik végéből. Nyugi, ez nem Peer Krisztián, ez Parti Nagy, felelem.

Úgy látszik, többünket megviselt itt az a portréfilmsorozat, amit dehogy linkelek be.
🙂

Mintha beszédre nyitott számból más hangja hallatszanék

Ankhaii kis, csendes-óceáni szigetének lakosai a kilencvenes évek közepéig jószerével csak az ott őshonos apró talpasdisznó, a mor húsán éltek.

Azután bevezették a szigetre a kábeltévét. Az ankhok ma főként halat esznek, belga akcentussal beszélik a franciát, és mind kackiás fekete bajuszt viselnek. Ilyet:

A nők is.
Az ankhok nem csinálnak ügyet a feminizmusból.

Csak egy a mor-pork számtalan elkészítési módja közül: hagyjunk lecsöpögni négy szelet kicsontozott morkarajt, és üssük őket laposra egy közepes méretű faklopffal. Fektessünk rájuk óvatosan két réteg mentát, majd hajtsuk és tűzzük össze őket. Keverjünk ki négy tojást zabliszttel és sörrel úgy, hogy állaga a kókuszpalacsinta tésztájára emlékeztessen. A húsokat mártsuk bele a masszába, és forró olajban süssük ki.

Az ankh világkép szerint az istenek hatalmas morok egy ankh-ólban. Párzás idején a nőstények összecsapnak, így próbálván kisajátítani maguknak az egyetlen, gigantikus fallosszal bíró hímet. Ez itt a hím mor rajza:

(Az állat elhullta esetén helyes megnevezés a hím-pork. A törzsi időkben a döglött mortól a konyhakész porkig vezető út mindössze két lépésből állt. Első az ölés, a mor-mort, majd következett az állat rituális magasba emelése, a mor-muta, melynek során a vadász “Porkig vagyok!” kiáltással hívta fel magára az egykedvűen manikűröző pincérek figyelmét.)

Amikor már elegendő nőstény esett áldozatul az acsarkodó libidónak, az életben maradt kiváltságosok rövid, ám vékony belekbe töltik vissza a porkírozott vesztesek maradványait. Erre a célra különleges masinát fejlesztettek ki, a morbásztöltőt. Az óriási básztöltő darálórészén keresztülhaladó porkpaszta alkotóelemeire esik szét, majd az elemek új kombinációban kapcsolódnak egymáshoz. Ezt az elemhalmazt rugalmas bélből készült tömlőbe töltve a nőstények létrehozzák a morbászokat.

A morbász lezárása előtt a hímet, kinek kegyeiért oly sok, nem igazán szende szűz porkolódott meg, a hagyomány szerint elfogja a rituális bász-hat-nék, melynek során magvát a básztöltő nyílásán át befelé, a készülő morbászba lövelli, hat ízben. (Édes, sós, keserű, savanyú, csípős, valamint tutti-frutti. A pisztácia elfogyott, csokoládé nem is volt.) Így teszi magáévá a vesztes nőstényeket is, még a mortort követő moratórium előtt. (Szakadár ankh egyházak szerint részben azért, hogy hozzászokjanak az emberi életben rájuk váró folyamatos bászogatáshoz.)

Söpörjön mindenki a saját háza táján, ha el nem lopták a partvisát.

Az ellopott partvist többek között erről a rajzról lehet felismerni:

Az ankh világkép szerint az istenek saját anyagukból, de nem saját képükre formálják az embert. Sérülékeny bőrtasakokban világra segítik, majd hetven-nyolcvan évig érlelik őket. Haláluk (ahogyan ők nevezik, a Nagy Rágás) után tiszta, salakmentesített anyaguk ismét egyesül az isteni pasztával.

Ezeknek az ankhoknak disznó szerencséjük van!

Tárkány Juszti európai időszámítás szerint 1901. április 18-án szabadult ki a morbásztöltőből.

Hazafelé az út veszélyes

Azért nem bánnám, ha a sörfesztivál igen tisztelt illuminált vendégei nem az én ablakom alatt tárgyalnák (üvöltenék) ki (magukból) a magánéletüket. Miért nem lehet szépen továbbmenni? Há’ lejt az út (vazze)!

Rettegj, félj és borzadj

Látogatóban a Fogalmazóéknál kakukkos órákra terelődött a szó. Előadtam egyelőre kevéssé körvonalazott terveimet, miszerint egyszer beszerzek egy igazán szép példányt, és Monty Python-idézetekkel tuningolom fel, mire a Fogalmazó az ő fantasztikus agyával két másodperc múlva bedobta az ablakos jelenetet. Hiába, a Fogalmazó lenyűgöző. Az ötletet ezennel lestoppolom (az ő nevében is). (És keresek jó kezű fafaragót!) Azóta elképzeltem, hogy mutatna a falon, illetve gondolkodóba estem, hogy leendő gyermekeim hány éves korától hány éves koráig takarja az intim tájakat ágyékkötő. Valamint elképzeltem egy sokemberes vendéglátást is, melynek során először hangzik fel a nagyközönség előtt az “I’m not the Messiah” kiáltás. (Hm, lehetne egy Mandy is, mondjuk minden harmadik órában ő jönne ki azzal, hogy “He’s not the Messiah! He’s a very naughty boy!”.) Majd elgondolkodtam, hogy miért is vizionálok fura vendégséget, ahol ilyesmi megbotránkoztathat bárkit. Az én barátaim eleve furák (oké, nem mindenki viselte jól az Aaarrrgh smshang-korszakomat). Szóval úgy tűnik, újabb próba vár a családalapító-társ posztjára pályázó kóbor királyfira…

(Már ha életben marad bárki a Sárkánnyal [velem] folytatott küzdelem után.)

Got to be some good times ahead

Sokat gondolkodom mostanában, még többet olvasok, és úgy tűnik, nem hiába túráztatom az agyamat: megszületett életem egyik fontos Döntése. Nevezhetjük nevetséges evidenciának, röhöghettek, hogy ez meg mi, de önmagában az a hozzáállás, hogy ezt a remek gondolatot nem VÁGYKÉNT aposztrofálom, hanem mint eldöntött TÉNYT, már ez kincset ér. Tudom. És ó, milyen könnyű erre igent mondani, sehol egy morzsányi szenvedéses elköteleződés! Ki kell használnom azt a hibámat, hogy nekem pontosan addig tart a kitartásom, amíg kihívásról van szó. Tudom, hogy projektember vagyok, de eddig még a projekteket is bebénáztam, mert mindent én akartam csinálni.

Kicsit tán nagy feneket kerítek ennek, de örülök. Azzal a nyugodt, megbékélt örömmel, amivel a nyilvánvaló dolgoknak örülünk, annak, hogy valahol mégis MINDEN RENDBEN van. Megnyugodtam, mert testhezálló életcélt találtam magamnak, felvállalhatót, ideálisat, megvalósíthatót – rengeteg munkával jár, de én tényleg tudok dolgozni, magamért nem, de projektért igen. Hogy például állatorvos leszek, az sosem lebegett ilyen tisztán, egyértelműen a szemem előtt – nagyon-nagyon akartam, de hát végül le tudtam mondani róla. (Nem, még mindig nem engedtem el egészen, ugyanis rohadt féltékeny vagyok bárkire, aki az, az lesz vagy hasonlót művel.) Amit most megtaláltam, arról soha-soha többé nem akarok lemondani, és amíg meg nem valósul, ez lesz a szemem elé lógatott répa, az oázis a monotonitás sivatagában, a benzin az ereimben… meg ilyenek.

Az ÖTLETEIMBŐL akarok megélni, nem abból, hogy megvalósítom őket.

Ennyi. Ezt tudom, ezt akarom és ezt fogom csinálni.

Tombol az agyam

Amitől eddig elsősorban nyomorultul éreztem magam (ha hagytam eluralkodni az érzést), az most egyre inkább dühíteni kezd (még nem eléggé, de sosem voltam ilyen közel ahhoz, hogy földhöz vágjak valamit [remélem, egyszer megteszem, és azt is, hogy nem a telefonom lesz az]), szóval beérik lassan a változtatás igénye valami belsőbb szinten is, erre következtetek. Már nem nyomaszt (mert tudom, hogy így is túlélem, lassan egy éve megy ez), hogy hatszáz forinttal a zsebemben számolom, hány nap van még a fizetésig, és tíznél elkezdek örülni, az már csak egy hét – nem nyomaszt, hanem valami emberfeletti módon dühít. Nem sajnálom magam, ha vásárolni megyek, mert hozzászoktam ahhoz, hogy nem eszem, hanem igenis üvöltve csapnék szét a bevásárlókosárral, miért kell nekem az aprót számolgatnom, amikor végre rászántam magam, hogy veszek két grépfrútot. Nem a következmény zavar, mert tudom, hogy megélek gyümölcs nélkül (egyébként a fasznak kellett pont most kitalálnom, hogy tej-, cukor-, krumpli- és gabonamentes étrendre állok, mikor két kiló zsíros-sós főtt krumplin elvagyok négy boldog napig), az zavar, hogy ennek így kell mennie. Kurvára elegem van abból, hogy szappannal zuhanyzom. Utálom. Nevezzetek szibaritának, de szeretem, ha reggel illatosan indulok dolgozni. Ettől érzem magam tisztának, nem attól, hogy szárazon, lúgszagúan húzódik a bőröm. Elegem van a használt fogkefémből, a balzsam híján durván(!) rasztásodó hajamból, a lyukas cipőmből, a szétszakadt papucsomból, a lemerülten kattogó konyhai órából, a használhatatlan konzervnyitóból, és nem azért akarok mosószódát rakni a gépbe, mert úgy kevesebb mosószer kell bele! Nem gondolom, hogy különösebben nagy életszínvonalat meg elvárásokat hoztam volna von Haus aus, én úgy nőttem fel, hogy a kéthavonta vásárolt tizenöt deka trappista sajtot krumplihámozóval osztotta szét anyu. Persze az ember másén jobban spórol, mint a sajátján, biztosan lehetne még mit húzni a nadrágszíjon (csak akkor ne találkozzatok velem az utcán, ha elfogy a kétszáz forintos szemceruzám, egyébként is kezdek egyre minősíthetetlenebbül kinézni), de hát ne legyen már kérdés, hogy megengedhetek-e magamnak egy vízvezeték-szerelőt (naná, hogy mostantól hónapokig a fürdőszobában mosogatok, legalább megúszom a bojler utáni áramdíjat is), amikor ennek úgy kellene működnie, hogy ömlik a víz, én felhívom a szakembert, ő kijön, megcsinálja, én kifizetem, mert ez a szolgáltatás lényege, és mindketten boldogan élünk tovább! (Nem akarok itt mélyebb gazdasági elemzésekbe belemenni, röhejes is lenne, mert nem értek hozzá, de van egy olyan sejtésem [persze az én egyszerű agyammal nyilván csak valami demagógiára futja], hogy nem lesz túl sok boldog vízvezeték- és egyéb szerelő, ha majd egyre többen döntenek úgy, mint én.) És a gyerekkori törülközőimből is elegem van, akármennyire is biztos vagyok abban, hogy ezek a mai modern törülközők nem szívják rendesen a vizet, az áruk pedig kész rablás. Nem akarok bűntudatot érezni, amiért igenis vágyom ilyen emberi dolgokra!!

Eddig kimenekülni próbáltam a helyzetből. Most nem tudom, mi lesz, még nem látom, hogy hová lehet előre menni, de ez a mérhetetlen indulat csak visz valamerre…

Csak toljon valaki a seggem alá egy zsebkendőnyi telket némi hulladékfával… olyan disznóöléseket csapunk télen, hogy húsvétkor az összes nyüzüge facebookos ismerősöm hozzám jár majd ki házi zöldségkoszorúval díszített komatálért.

Mert dolgozni, azt tudok. (Csak hagyni, hogy fizessenek is érte, azt nem.)

Más a dallam, egy a nóta

Ha bármikor azon sírnék itt, hogy rajtam kívül senki nem Kaláka-rajongó (ami eleve kizárt, merugye ott van Bátorcsaj), akkor emlékeztessetek a tegnapi koncertre és a kockás inges csávóra, amint Az elveszett követre pogózik. (Zárójelben jegyezném meg Elvetemültnek, hogy legfeljebb négy gyerekdal hangzott el, ebből az egyik ez, ami ugye kihagyhatatlan.)

Az est fénypontja azért (tűzijáték ide vagy oda) mégis a következő párbeszéd volt:

Én: Néztél ma már gtalkot?
Szomszéd: Nem.
Én: Küldtem valamit, majd nézd meg.
Szomszéd: De ugye nem meleg társkereső, mint a múltkor?

Hallgasd, ha csendül a dallam, mely örökre bennünk ragyog

Bár a látogatók igen kis hányada kattintott a linkekre fantasztikus előző bejegyzésemben, úgy döntöttem, ez mégsem tántorít el a folytatástól, sőt. Készülőben van két további válogatásbejegyzés, valamint lassan összeáll a “foreign, dead and fictious people, animals, plants and objects I would fuck” lista, ami igazán ütős lesz, ezt abból gondolom, hogy Elvetemült kifejezetten heves érzelmekkel reagált egy-két tételre (hozzáfűzései között szerepelt például a “dzsíz, honnan szeded ezeket?”, a “NO FUCKIN WAY!!!”, több “au”, valamint egy “ááááááááááááááááááááááááááááááá”). Addig is folytassuk szegény meg nem értett kisgyermek nyöszörgéseit zenei szocializációjának hiánya okán.

Hogyan lehetséges, hogy egyetlen ember van, aki nem úgy jön velem csehtamás-emlékakármire, mint egy jobbfajta gyökérkezelésre vagy a gyerek első furulyavizsgájára, és az Újsógor? Egyszerűen nem hiszem el, hogy az összes ismerősöm csak ennyit lát benne (hihetném pedig, mert ki is mondják), mert ez az egyetlen, amiben biztos vagyok: lehet igénytelen fos a Baccara meg az Apostol meg a többi tucat hasonló, de EZ nem. Ez valami jó. (Persze igazságtalan vagyok. Pici húgom is, Vadmalac is szeret egy-két dalt, és ott voltak velem a Pápa téren. A Mester majdnem a teljes életművet bírja, bár pont azt az albumot szereti, amitől engem nagyobb mennyiségben a hideg ráz, de persze megideologizálja, ő nem igazi rajongó, én meg szarok Petőfire.)
Nyilván ez valami gyerekkori fixáció – ma is leginkább akkor hallgatom, ha egy kicsit visszamennék gyerekkorba, még abba a felhőtlenbe, amikor el lehetett hinni, hogy játék az élet. (Hm. Tulajdonképpen most is ezt gondolom. Valami nem stimmel.) (Ez utóbbi link jó példája annak, hogy a csak hangfelvételről ismert kedvenc számok klipjeit SOSEM szabad megnézni. Nem sokon múlott, hogy ki ne ábránduljak például Joe Dassinből vagy Adriano Celentanóból. Ilyen csúnyán tönkretenni emberek illúzióit, mint mondjuk itt vagy emitt! Viszont a fixáción felülemelkedve ki merem jelenteni, hogy Dolly hangja gyönyörű, ő maga is gyönyörű (igen, rajta van a listán), és amit csinálnak, az üdítő, szórakoztató, színvonalas. (Érdekes ugyanakkor, hogy a Hungáriát nem szeretem. Az inkább gáz…) (Flipper Öcsit sem bírom. A hangját, azt igen… meg ezt.) És ha ők nincsenek, nem jöhetett volna létre a világ legszebb kameramozgású Mirigy-duettje.
Hm. Most látom, kimaradt Delhusa Gjon.
Az utód ellenségei reszkessenek…