A lányka elutazott hétvégére…

Hullafáradt lesz, tessék kommentekkel örvendeztetni.

Végre, végre! Egyre közelebb kerülök a bajuszhoz! Sajnos kiderült, hogy nem kliffelni kell, hanem kniffelni, úgyhogy rossz infót terjesztettem. Mint amikor fél évig azt mondogattam az ismerősöknek, hogy pici húgom az IVF-re jár, aztán kiderült, hogy ÁVF. A reggel jól indult, miután a tervezett felkelési időpontnál egy órával előbb kidobott az ágy (ez kb. fél órával a tervezett lefekvési időpont után történt, de hát ember tervez, aztán meg elalszik, és jó neki…), sikerült két perccel az óra kezdete előtt odaérnem sminkgyakra, hát ennyit nem ér, hogy pontos legyek. (Na jó, embere válogatja. Mátrai tanár úr megéri! Meg olyan jó volt a hajnali napsütésben…) Hipp-hopp felspannoltam a tüllt a fafejre, de beletelt kis időbe, mire át tudtam húzni a knifftűvel a hajszálat. (Aki tud subázni, az tudja, miről beszélek.) Két és fél órányi kemény munka eredménye volt két sor bekniffelt szőr. Jövő héttől itthon dolgozunk rajta, és AZ EGÉSZ tüllt be kell szőrözni! Legalább kétszáz sor!!! Ha ez már megy, elkezdünk bajuszformát csinálni, meg kifőzzük a kreppet, meg ilyenek. Van otthon kb. húsz centi a másfél éve levágott hajamból (látom magam előtt, ahogy újabb ismerőseim felhördülnek: "hosszú haja volt?!?" – aha, de még milyen hosszú!), beviszem, és lesz belőle egy szép oldalszakáll, vagy valami. Ja, nemrég valaki így reagált a smink/maszk szakomra: "És csináltok szempillát, meg ilyeneket?". Hát nekem a szempilla lett volna az utolsó, ami eszembe jut, de ma megtudtam, hogy azt indiai hajból lehet, mert tök vastag és szilárd, ha kifőzik. Mik vannak! Már a borostán is elképedtem. Növesszen mindenki magának! Nehogy már napokat szenvedjek vele, amikor órák alatt megvan!

Gyors, pici húggal elköltött Subway-ebéd után öt perccel a Csokonai-óra kezdete előtt értem a teremhez, ahol kiderült, hogy hatvanöt perccel az óra kezdete előtt értem oda. Ilyen pontos még sose voltam! (Most se, inkább Opera-Deák-Astoria között korzóztam, meg fülkéből telefonáltam, meg ilyenek, élmény volt. Ezekbe az új fülkékbe alig fér be az ember! Aztán épp teremnyitásra értem be.) Már éppen kezdtem úgy érezni, hogy egész jól bírom, és nem fogok bealudni, de ránéztem az órámra, és sajnos még harmincöt perc volt hátra – amiből legalább húszat végigaludtam. Pedig érdekes – Csokonai haláli fej volt (na ezért rühellem a középiskolai oktatást, azt sem mondták el, hogy Adynak aranyfoga volt :-)), meg Szilágyinak is van egyfajta szimpatikus, száraz és kemény humora, lehet, hogy a monoton hangjával van baj. Ma főleg a szakálla meg az alkarja kötött le. (Az előbbi szakmai szempontból, az utóbbi meg tisztán tudományos érdeklődésből – azt hiszem, utal a jellemre.)

Hah, az a tegnapi színészmesterség! Hogy is felejthettem el! Félóráig nem jutottunk be, mert ugye A. E. nem jött be, aztán mikor minden kispajtás odaért, végre sikerült kikönyörögnöm a színházterem kulcsát a morc portásnénitől. (Jah, az a megnyerő mosolyom! Csakhogy nem érdemelte ki!) Próbáltunk tárgyakat játszani, amikor tanárnőnk beviharzott, és az összes mazsolába belefagyasztotta a kreativitást. Kornél felvetette, hogy esetleg mutathatna valamit (ha már csak fikázni tud – ezt nem tette hozzá), ettől A. E. elzárkózott. Akkor minek tart színészmesterség-órát?!? Könyörgöm!!! Legfrappánsabb mondata, hogy a rossz rendező javítgat a rendelkező próbán, a jó meg mindent levezényel úgy, ahogy otthon kitalálta. HÁHH! Hol él ez a nő? Óra után próbáltam megpendíteni neki, hogy esetleg oldhatná egy kicsit a feszültséget, mert tiszta gátlásos mindenki, meg még nem is vagyunk közösség, erre azt tudta mondani, hogy erre való az az egy óra, mielőtt ő bejön. [Idézet a Will és Grace-ből: "Van egy ötletem. Hívd fel Dorothyt, és találkozzatok a sárga úton. A végén lesz egy ember. KÉRJ TŐLE AGYAT!"] Nahát… aztán valahogy felhozta Almási Miklóst, akinek megörültem, mert most olvasom a könyvét, és tetszik, szóval lényeg az, hogy beszélgettünk, és lelkendezve előadta nekem, hogy miből írja a disszertációját… Meg kell állapítanom, nyalni azt tudok. És egy szót sem kell szólnom közben. 🙂 Ja, elég rövid volt a múltkori szoknyám: Szilágyi elégedett a bibliográfiámmal. :-)))

És még nem volt vége a napnak: nekiálltam hurkát sütni. Hónapok óta a fagyasztóban volt, legalább háromszor voltam úgy Vásárhelyen, hogy nagyapám lehülyézett, amiért még nem sütöttem meg. Elővettem, és arra gondoltam: hihetetlen, hogy ez a darab hurka túlélte nagyapámat. Krumplit kockáztam a zsírjába, isteni lett. A sütés végére viszont kiderült, hogy a hurka kolbász!!! Bár már közben is gyanakodtam: nem durrant ki. De hát ezt a pechet! Mennyire utálom a sült kolbászt, fujj! Csak az illata jó, az íze pocsék. Azért ne aggódjatok, nagyapám és a citromfagylaltja emlékére legyűröm! 🙂

Na, dógozzunk azon a kamu-valóságsón! Szerencsére csak hangalámondás.

Ismét igazolva látszik, hogy műszaki zseni vagyok. Miután tegnap a háromból a második izzó is kiégett, az imént (a sötétre való tekintettel) akcióba léptem. Isten persze nagy, de én kicsi vagyok. Most nincs, aki ráálljon a fotel másik felére, ezért a hokedlivel próbálkoztam. És felértem!!! És kicsavartam a körtét!!! A foglalattal együtt. Amit nem bírtam visszatuszkolni. A burát meg nem sikerült levenni. Némi idő elteltével rájöttem, hogy ha csak félig csavarom bele a körtét, akkor megy. És lőn világosság! 🙂

Még valami. 16-án lesz Pici Húgom huszadik szülinapja. Mit ajándékoz az ember egy ilyen pindurnak? (Ha nincs egy vasa sem.) Ötleteket várok.

Megvolt délelőtt a Négyszögletű!!! Azt hiszem, közelebbről jobb lett volna. (Nem, igazából jó, hogy hátul voltunk. Így csak egy kislány fakadt sírva Vadmalac mögött, hogy nem lát. :-))) Aztán kicserélték egy ugyanolyanra, csak az nem sírt. Képzeljétek, ikrek voltak!) Mellettem egy kisklapec (aki nem sokkal ezután helyet cserélt szájvízillatú nagyapjával): "-Színházban vagyok? -Igen. -Imádok színházban lenni!". Az előttem ülő behemót nem volt ilyen édes, szerencsére a második részben beült mellé a tanító nénije – persze pont elém, de oda se neki.

Az előadás színes volt és hiányos. Jót derültem, amikor egy ezüstruhás kiscsillag kezdte mesélni a sztorit – Lázár Ervin E/1-ben adta elő, felrémlett az "A szembejövőknek kikerekedett a szeme láttunkra. Nicsak, itt fut egy medveforma férfi meg egy gyerekforma macska!" sor, de Brózik Klári nem kövér és nem bajuszos… Amikor Mikkamakka (Kökényessy Ági, aki gyakran volt bölcs helyett gúnyos, és nevetése nem csengett őszintén…) kezdte elmesélni a szereplők kis sztoriját, kezdtem aggódni, hogy ez végig így megy majd. Amikor pedig Vacskamatit egyetlen mondattal intézte el, mélyen felháborodtam!!! Az a kedvenc részem! És kihagyták! Úgyhogy most beírom ide, hátha nem mindenki olvasta a hotdog.hu-n a bemutatkozásomat. Merthogy ez rólam szól…

"Na várj, elmondok egy esetet. Volt ennek a Vacskamatinak egy nagyon jó barátja, egy kisfiú. Megbeszélték, hogy délután elmennek moziba. A kisfiú nagyon boldog volt, a megbeszélt találkozóra pontosan megérkezett, még két fagylaltot is vett, egyet magának, egyet Vacskamatinak. Múlt az idő, a kisfiú álldogált a sarkon, a saját fagylaltját elnyalogatta, a másik kezében meg szorongatta Vacskamatiét. De Vacskamati csak nem jött. A fagylalt már olvadozni kezdett, csöpögött az aszfaltra. De Vacskamati csak nem jött. Elolvadt a fagylalt, már csak a lucskos tölcsért szorongatta a kisfiú, de Vacskamati csak nem jött. Mert mi történt? Elindult ugyan Vacskamati a találkozóra, de útközben találkozott egy másik barátjával, aki éppen a Vidám Parkba igyekezett. “Jaj de jó – kiáltotta Vacskamati – , megyek veled!” A kisfiút azon nyomban el is felejtette. Bementek a Vidám Parkba, hullámvasutaztak, gokartoztak, virslit ettek, táncikáltak, s egyszer csak az óriáskerék tetején Vacskamatinak eszébe jut a kisfiú. “Jaj!” – kiáltja, és már ugrik is ki, majd a lábát töri, és fut a megbeszélt helyre. A barát meg nem tudja, mit gondoljon, ő is kiugrik az óriáskerékből, de akkorra Vacskamati már eltűnt a tömegben. Nagyon elszomorodott a másik barátja. Igen nehéz lett a szíve. Vacskamati meg fut a sarokra, de a kisfiú már nincs ott, csak egy szétmázolódott fagylaltpacni az aszfalton. Igen elkeseredett Vacskamati, hogy ő most ekkora bánatot okozott a kisfiúnak is meg a másik barátjának is. Hazament, sírdogált, rídogált. Aztán másnap kezdődött minden elölről. Nem múlt el nap, hogy bánatot ne okozott volna valakinek a szeleburdiságával. De legfőképpen magának, mert minden este keservesen megbánta, amit aznap rosszul csinált, és sírdogált odahaza. Akkor aztán…
– Becsöngettél hozzá – mondtam.
– Be – bólintott Mikkamakka. – Elhoztam ide.
– Most is olyan szeleburdi?
– Most is – mondta Mikkamakka -, de azért majd megszereted. Mi is szeretjük mindannyian."

És ezt volt képük kihagyni! Lipi egyébként nem szeleburdinak tűnt, hanem gonosz manónak – mindamellett édesen tud dörgölőzni!

"- Ugye nekem van születésnapom? – rukkolt elő a nagy kérdéssel Vacskamati.
Mikkamakka ábrázata azt mondta: de még mennyire.
– Tudtam, tudtam! – örült Vacskamati. – Hát mégis igaz.
– Születésnapja mindenkinek van – jelentette ki Mikkamakka.
– Jó, jó, ezt tisztáztuk – komorodott el Vacskamati -, de mikor?
– Hogyhogy mikor? – tárta szét a kezét Mikkamakka. – Nekem például december elsején.
– Neked – mondta fitymálva Vacskamati -, neked! De nekem mikor van?
– Honnan tudnám azt én? Neked kéne tudni.
– De nem tudom – mondta szomorúan Vacskamati.
Mikkamakka vakarta a feje búbját.
– Ajaj! – mondta.
– Azazhogy még sincs születésnapom – keseredett el Vacskamati.
– De ha egyszer van! – mérgelődött Mikkamakka.
Vacskamati nem tágított.
– Mikor?
– Például ma – mondta sarokba szorítva Mikkamakka.
Vacskamati felvidult.
– Kedden?
Mikkamakka bólintott. Nagy kő esett le a szívéről.
– Tehát minden kedden – virult Vacskamati."

:-))) Hogy imádom!!! [Lipi nem virult, hanem a tenyerét dörzsölte. Az más.]

Kimondottan jó volt Haffner "mondjacsaknyugodtanegyfillértsemfizetekezértahívásért" Anikó – megint meglepett, hogy milyen pici, pedig a Páratlan páros 2-ben sokkal közelebbről láttam. A jelmeze is helyes, és tök jó ötlet, hogy kismackóval mászkál. NAGYON jó pillanataik voltak Barabás Kiss Zoltánnal, persze ilyen odabújós ruhában nem csinálhatják meg, hogy Dömdödöm ne ugorjon minduntalan Szörnyeteg Lajos nyakába – komolyan, elolvadtam! (Pedig nem szokásom.) És tetszett Pusztaszeri is, sokkal jobban áll neki ez a paróka, mint a saját haja – a vörös már Pumuklinál is bejött neki. Persze egy oroszlánban sok a ziccer [nem szervesen az oroszlánszerep része, de nagyon ott volt a melldöngetés – tényleg kongott], pláne, ha nagyszájú. Aromo (a fékezhetetlen agyvelejű nyúl – hihi, Botond lerajzolta az EFOTT-on, azóta már biztos nemzetközi kiállítások sztárja a kép, és sehol a jogdíj!) is rengeteget dumál, de Götz Anna inkább idegesített – pont olyan volt, mint Dayka Margit: a fintorai a Liliomfiból, a mozgása A bohóc feleségéből, meg a hangja úgy általában. [ÚRISTEN! Most, hogy kerestem róla képet, rájöttem, miért volt olyan ellenszenves! A.E-re hasonlít! De mennyire!!! És mekkora jó Ratched nővért domboríthat ezzel a fejjel!] Barát Attila György jól kapált, de Ló Szerafin nem ilyen – és szemüveges! Mert ő intelligens ló! Így nem volt értelme annak a mondatnak, hogy "Még Ló Szerafin is?!", amikor Mikkamakka azon hüledezett, hogy mindenki bevette a pomogácsok létezését. Nagy Zoárdnak pedig a világon semmi szerep nem maradt. Egy picurka sem. Még az anakondás versét is Szörnyeteg Lajosnak adták! Ami aztán végképp nem illik a jelleméhez! Várady Viktória ott volt, de nem volt jelen.

Lipinek is volt egy nagy ölelése, amit imádtam. Lehet, hogy mégis jók ezek az izzasztó jelmezek?

"Vacskamati táncra perdült, ugrált a virágja körül, alig látott az örömtől.
– Meglátod, rendesen öntözlek, kapállak, törődöm veled ezután – mondta a virágnak.
A virág meg azt mondta:
– Hiszi a piszi.
És olyan boldog volt, amilyen még soha."

Ezen sírni kell!!!

Persze a másik kedvenc részem is kimaradt, a barackos. ("Vacskamati igencsak működött. – Úgy fogtok tisztelni, mint a sicc – mondta működés közben." – halálos a Lázár Ervin stílusa)

"A ványadtka barack akkorának látszott a befőttesüvegben, mint egy sárgadinnye.
– Nahát ez az! – mondta büszkén Vacskamati. – Az emberek kapkodni fognak a befőttem után. Ez az én nagy, egyetemes, világméretű találmányom.
– Jobban mondva ez a te nagy, egyetemes, világméretű csalásod – mondta Aromo.
Fölcsillant Vacskamati szeme.
– Azt mondod, hogy ez egy nagy, egyetemes, világméretű csalás?
Bruckner Szigfrid böffentett.
– Még kérdi! Nagyítóüvegből csinál befőttesüveget, és még kérdi!
Vacskamati kivirult.
– Akkor ez azt jelenti… ez nem jelenthet mást, mint, hogy én egy nagy, egyetemes, világméretű csaló vagyok!"

Zenét a Kaláka csinált hozzá, hát olyan kalákás volt. Kellemes, andalító, elhallgatja az ember, de néha sok a zörej. A dalbetétek különösebben nem hatottak meg (bár szeretem a szép csoportos koreográfiákat, ez most is tetszett), Vadmalac szerint a gyerekeket sem. Különben kicsit sem tudták kezelni a gyerekeket. Kétszer szóltak ki a darabból, egyébként mintha nem is figyeltek volna rájuk – mindig belebeszéltek a nevetésükbe, és nem hallottuk a párbeszédek elejét. (Egyébként nem mindenki tudta teleartikulálni a termet, ami szomorú.) Biztos gyorsan le akarták zavarni, hogy felhúzhassák a Fantom díszletét délutánra.

That's all, folks.

Most jöttünk a Katonából, est volt. (Nem annyira est, mint ahogy én képzeltem. Hat óra nyolckor hívtam fel Vadmalacot, hogy mikor is találkozunk, erre kiderült, hogy hatkor.) Az első jelenség Koltai Tamás volt, még sorban álltunk befelé, amikor ő kifelé igyekezett, aztán nem láttam többé. Azután Érsek-Obádovics Mercédesz (tudjátok, már írtam róla, a Jordán/Lukáts-osztályba jár), úgy tűnik, a Katona magába szippantotta, akárcsak Kovács Lehelt (ők már a naaagy társulati fotón is szerepelnek), Krisztik Csaba, Kovács Olga (lehet, hogy ő is ott van a képen? sajnálom, nem mindenkit tudok beazonosítani), Földeáki Nóra, Sipos Vera is feltűnik pár előadásban. (Asszem, Sipos lett a kedvencem.) Haumann csüccsent le mellénk (már odabenn), nem maradt végig. Jókat kuncogott, csak nem akkor, amikor a közönség. A színpadon asztalok mellett a rendezők (Bodó és Schilling kivételével), mindenki mond pár szót a bemutatójáról, Zsámbi SOKAT. Néha olyan altatós volt… Sáry zongorázott, tetszett… Ekkor kicsit olyan érzésem volt, mint amiről Badár mesélt az EFOTT-on. Egyszer buszsofőrök bálján hakniztak, és a kutya sem figyelt rájuk, nagyon jól pörögtek műsor nélkül. Aztán rájött, hogy ők az év háromszázhatvannégy napján csak így találkoznak: [és itt egy bárgyú mosollyal fűszerezett laza csuklós integetés következett] – tehát igen sok a megbeszélnivalójuk. Egy kicsit itt is örültek egymásnak. Főleg Máté Gábor. (Mióta levágatta a haját, sokkal jobban áll neki a pizsamaszerű öltözék.) Ascher mintha nekünk örült volna, FOLYTON, szünet nélkül a közönséget pásztázta. Gothár a Kazamaták szövegkönyvén babrált, fotókra ragasztott post-itet meg videokazit címkézett, szóval elfoglalta magát. Zsámbi mesélt egy teljesen élethű női bábról, amit egy kiállításon látott. Közben a mellette ülő Bozsik Yvette-et néztem. Ő is teljesen élethű volt. Nem úgy, mint Silviu Purcarete angol kiejtése. Viszont így a közönség nyolcvan százaléka megértette. (Igen, nehéz elhinni, de sokkal többen röhögtek az ő mondatain, mint a tolmács magyar fordításán. Haumann göndör kacaja is mindig az elsők között rikkant fel.) Troilus és Cressidát rendez, Keresztes és Rezes mulatságosan förtelmes trombitaduettet adtak elő ennek örömére. Ami még klassz volt, az Máté és Fekete Tibor Ernő (hogy utálom, amikor mindenki tud valamit, amit én nem) kettőse A kulcsból, rém izgalmasnak ígérkezik.

Legyen elég mára ennyi, álmos vagyok. A Hetediket nézem, elég kiábrándító, mert az ötödik percben rájöttem, hogy ismerem a sztorit, a hatodikban arra, hogy tudom, mi a vége. Komolyan, lehet, hogy több film meg könyv van, aminek ismerem a tartalmát, mint ahányat láttam meg olvastam. Elég ijesztő gondolat.

Ja! Tegnap kaptam emilt Kuncze Gábortól. Nem korai egy kicsit? Hisz alig ismerjük egymást… 🙂

Most örülök, mert egyeztettünk időpontot a Macskafogóra (a színházzal még nem, de azért ez is haladás), és nézegettem róla képeket a neten. Hát azért kiakasztó jelmezek vannak! Miért gondolja Balogh Iksz (akinek elfelejtettem a nevét, de persze nő), hogy attól macska meg patkány valaki, hogy füle van meg farka??? Ennél a Sajtszínház is csak azért volt jobb annak idején, mert gyerekeknek csinálták! (Egyébként azt hiszem, Felvidéki Judit rendezte, hozzá jártam egy fél évig filmklub-forgatókönyvírás-satöbbi órára, sajnálom, hogy végül nem írtam neki.) Szóval neee, vegyük le Lipics nyakából a bundát. De azért édes ez a kép… 🙂 ("Safranek! Maga nem szeret engem. Valami azt súgja.") Hát nem tudom, mi lesz ebből szinkron nélkül…

Egyébként egy naaaagy elbaltázást leszámítva szép napom volt. A tegnapi Nánayról: azt hiszem, megy neki a figurateremtés – egyetlen találkozás után mindenki be volt szarva tőle. Haláli ez az ember… :))) VÉGRE valaki, aki szemébe mondja az eltévedt bölcsészeknek, hogy tele vannak helyesírási hibával és nincs stílusuk! Na jó, ezt így nem mondta, de alaposan és kíméletlenül javítgatott, ezt hiányoltam például Györffynél is. Kábé tizenötből három írással foglalkozott, következő órán folytatjuk. Mondjuk nem bántam volna, a jobban körülírja a feladatot: emlékeim szerint ajánlásról volt szó, ismerősnek vagy akárkinek. Erre mindenki Csáki Judit akar lenni, és másfél oldalas elemző-ismeretőt ír, holott kétezer karakterben állapodtunk meg. Mindegy, szerintem az én kis fél oldalamba nem tud belekötni. Egy helyen érzem, hogy át kéne piszkálni a mondatot, de tartalmilag minden stimmel, nem írtam olyat, ami nincs úgy.

Jöjjön a nyugodt, melós hétvége!

JA! És vasárnap megyek A négyszögletű kerek erdőre! (Remélem, lesznek felnőttek is…) Mikkamakka, Mikkamakka, hejj! (Biztos szörnyű csalódás lesz. Ezt nem lehet dramatizálni. De hát Lipi lesz Vacskamati…!)

Na jó, gyorsan valamit, amíg még éber vagyok.
Meglehetős régen írtam utoljára, mentségemre legyek szólnak. (He? Lehet, hogy már nem is vagyok olyan éber? Sosem lehetünk benne biztosak, erre a legutóbbi Csokonai-szemináriumon jöttem rá, amikor Szilágyi tanár úrral szemközt szunnyadtam – közben persze bőszen jegyzeteltem, közöttünk még asztal sem, mert a szobájában – Ildikó aznapi nagy mondása: hová-hová ebben a rövid szoknyában? ilyen rossz lett a bibliográfiád? ha-ha-ha…)

Szóval az elmúlt másfél hét… bár még nem írtam nagyapám temetéséről sem. Azt hiszem, most megfelelő lélektani pillanatban vagyok a tömör és velős összefoglalásokhoz. Tételesen felsorolnám, hogy mely dolgok súrolják az idegbajom határát: síró emberek a jelenlétemben, puskaporos hangulat, hisztis nőszemélyek, kifogások az öltözködésemmel szemben, szükségtelenül korán történő megérkezésből kifolyólag bekövetkező értelmetlen várakozás (hű, ez szép volt), csöndbenlét olyan helyeken, amelyekről kitalálták, hogy ott nem illik megmukkanni, idióta és üres gesztusoknak elegettétel, idegen emberekkel összecsókolózás, szövegek HIBÁS IDÉZÉSE, tűzijáték banális közhelyekből, szembebámulás engem vizslató idegenekkel, nevem engedély nélküli megemlítése, ellenállhatatlan röhögés visszafojtása, tízperces banális totyorgás tíz másodperc hosszú úton, bosszantóan igénytelen munka, visszavonhatatlan HELYESÍRÁSI HIBA felfedezése, se füle se farka módon megkomponált események. Elmondom, ezekből mennyi jött össze a temetés délelőttjén: síró emberek a jelenlétemben, puskaporos hangulat, satöbbi, satöbbi. Igen, és mindez kialvatlanul, hidegben, mérhetetlenül DÜHÖSEN. Nagy volt a kísértés, hogy nyilvánosan világba kiabáljam: de közénk lövetne!!! Istenem, miért nem tudom már egyszer az életben kiadni a dühömet??? (A legutóbbi színészmesterségen nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy hisztit csapjak doktor Csernus rendelőjében. Harmadszorra sikerült úgy tennem, mintha sírnék, bár néhol röhögésnek hatott… de ez sem ment volna, ha ott van a tanár. Amikor neki adtuk elő, nem ment olyan jól. Elég nagy trauma volt, de megcsináltam. Oltári büszke vagyok.) Ennyit erről.

A múlt hétfő torokfájósan és loholósan kezdődött, naná, hogy az imádott A. E. nem jött be órára. Másfél órát töltöttünk (Lajos) Sándorral, akinek meg csoportja nem volt, szokásos vokális hipertext, aztán ELTE-s fejlemények felidézése, ezen mondjuk vidultam egyet, majd színészpajtásaimat hátrahagyva nekivágtam a körútnak, és útközben negyvenes pasikkal flörtöltem cipőt kerestem, mert a belül kikopott sarokrész már napi egy zoknit fogyasztott, méghozzá a legjobbakból (nem sejtettem, hogy ekkora gourmand). Mérhetetlenül kiakadtam, hogy milyen sufnik képesek magukat cipőboltnak nevezni, ennyi erővel mi is tarthatunk kiárusítást az albérletben, jóval nagyobb a választék (és tegyük hozzá, mi kedvesebbek is vagyunk). Egyes ismerőseim szerint túl magasra helyezem a lécet, pedig csak annyit várok el, hogy 1. tudjak benne menni 2. ne legyen keskeny 3. ne legyen lapos 4. ne legyen rajta márkajelzés 5. egy mozdulattal bele tudjak lépni 6. ne legyen sötétebb az előző cipőmnél 7. ne legyen világosabb az előző cipőmnél. Meg ilyenek. Mily meglepő, találtam is egyet. Harmincnyolcas méretben. Kérdeztem, van-e kilences, de nem, a női méret itt véget ér. Van ugyanez férfi méretben, ami negyveneggyel kezdődik. Ezt még megjátszottam pár helyen. A keresést pici húgommal folytattam másnap és harmadnap, majd (miután magas sarkú csizmában jártam a várost órák óta, szóval nem voltam egészen beszámítható állapotban) némileg elégedetten távoztunk egy boltból az ÚJ CIPŐMMEL, amely keskeny, lapos, órákigfűzögetős, sötétebb is és világosabb is az előző cipőmnél (miután tarka, ami szintén nem egy vonzó tulajdonság), szóval végül is semmihez nem megy, de legalább olcsó volt, és tudok benne menni, bár vékony és be fog ázni, és két nemjóméretű álomcipő után vettem meg kétségbeesésemben, tehát még utálom is.

Hol tartottam? Aznap volt egy izgi pszicho2 órám, tétovázás és keresgélés nélkül, pusztán az emlékeimre hagyatkozva találtam meg a PPK épületét (még nem volt itt órám soha), azon belül a termet ugyanígy, ám az óra elején kétségeim támadtak, vajon jó helyen járok-e, mert filozófiának tűnt, de később körvonalazódott, hogy ez bizony pszichológia. Kicsit furcsa is volt, aztán rájöttem, hogy a pszicho2 már tudottnak veszi a pszicho1 anyagát (amely órát ugyanezen nap délelőttjén bojkottálom a Théba miatt).

Másnap (azaz kedden) legnagyobb sajnálatomra nem mentem be sminkgyakra, pedig elkezdhettem volna kliffelni. Ehelyett úgy tettem, mintha bibliográfiát írnék, aztán arra az órára sem mentem be, hanem tovább cipőt venni, estig a könyvtárban fénymásolgattam Kölcsey- és kritikaügyben, majd lógás pajtikkal, haza, Jump megvacsiztatása, csevely a konyhában, anyag olvasása, míg Jump netezik, alvás – míg Jump netezik, próbálkozások legalább az egyik szem kinyitására (míg Jump netezik), beletörődés (míg Jump megjegyzéseket tesz, hogy akkor sem tudnék időben elkészülni egy szemináriumidolgozat-ismertetéssel, ha most rögtön elkezdeném). Jump feláll a gép mellől, megágyazás Jumpnak, leroskadás a gép mellé – ez volt hajnali fél négykor. Az anyag érdekes volt, főleg a bevezetőm a Hunyt mesterünkből (amely Arany kritikai munkásságáról szól, az eleje pedig behozza a normaképzés gondolatát), hát jó, a végét nem egészen sikerült összeszedni, sőt olyasmire vetemedtem, amit soha nem gondoltam volna magamról: ALÁHÚZTAM pár szót egy könyvben!!! Ráadásul KÖNYVTÁRI volt!!! Még mindig furdal a lelkiismeret. Persze már nincs mit tenni, a beszámolót is megtartottam, igazán érdekfeszítő lehettem, kár, hogy a tanulmány, amelynek alapján vázoltam Kölcsey irodalomtörténeti helyzetét, egyáltalán nem hiteles, de fő, hogy saját kútfőből nem mondtam semmit badarságot, vagy ha igen, hát ráfogtam Szauderre (aki az előbb említett tanulmány szerzője).

Most elgondolkodtam, hogy mit csináltam a hét többi napján, és már rémlik is, miért a fehér folt: megdöntöttem minden eddigi alvásrekordomat. Szerdán nem bírtam tovább, cipővásár után hazajöttem és bedőltem az ágyba (délután ötkor), aludtam hajnali kettőig, amikor úgy éreztem, hogy fel kell kelnem, ekkor megittam egy Neocitrant, lejárt szavatosságú mézet ettem hozzá (később aláraktam egy kis kenyeret is), majd egy óra hörgés után úgy éreztem, hogy most már le tudok feküdni. Csütörtök délután négykor pedig úgy éreztem, hogy talán most már fel kéne kelni. Tehát összesen huszonegy óra, egy óra szünet beiktatásával. Nagy voltam. A náthát persze nem sikerült kialudni, de jótékony hatással volt szervezetemre a találkozzunk-Ildikó-barátjának-a-barátjával apropóból elkövetett mozi utáni forrócsokizás az Odeon-Lloydban. Ezt másnap is beiktattam, én még soha sehol ilyen jót nem ittam.

Mindjárt fél hat, kezdem unni.

Azt kihagytam, hogy a szerdai első rendezéselmélet órán felbukkant mellém egy rendező kispajtás, úgy örültem neki! A pénteki színháztöri után maradtunk művészi beszéden is, ami mélyen felzaklatott (nem azért, mert kihagytam a világirodalom 3-at meg az irodalomelmélet 1-et), hanem mert úgy tűnik, jóval hamarabb kell leküzdenem a beleélős problémáimat, mint gondoltam (én olyan három-négy évvel számoltam, meg legalább két pszichodráma-csoporttal), egészen pontosan EZEN A PÉNTEKEN, vagyis – szent ég – HOLNAP, amikor is egy verssel kell kiállnom/ülnöm/feküdnöm színészpajtásaim, rendező kollégám és Sándor kritikus tekintetének gyújtópontjába – Jump, miért kellett bebizonyítanod, hogy az is látszik, ami a fókuszban van?! Szerencsére Mezősi Katiék lakásavató partijáról maradt sok Bailey’s, nekem három korty is elég.

Most már tényleg ideje lenne lefeküdni.

Jajj, de hát az a vasárnap! Fél tízre mentem a Filmsoundba, a szörnyes filmem felvétele zajlott (Terrorvision, egyelőre ismeretlen magyar címmel vagy a Coolon, vagy a film+-on láthatjátok majd), ismét szembesültem Bognár Zsolttal (egy éve a Szuperközért főszerepét nyomta, abból az uccsó nyolc epizódot csináltam én – persze ekkor vette meg az RtlKlub a Humor1-et, és beszüntették a sorozat vetítését, dobozba ment a vége. Ez az én formám), és nagy örömömre Somló Andreával, akivel már régóta szeretnék együtt dolgozni, de aztán valaki nem ajánlotta, hát mindegy, most itt voltunk egymásnak, elkérte a számomat. Közben Habdák Gabival csevegtem (az ő tanfolyamán végeztem szinkrondramaturgként, és most ő gyártásvezetett), megkérdeztem a véleményét Csörögi szinkronrendező-tanfolyamáról, amit kiszúrtam magamnak, váltottunk is egy emilt a nagy névvel, de nem hívtam fel a részletek miatt, gondoltam, előbb megkérdezek pár embert. Gabi szerint jól nézzem meg, hogy mire fizetek be száz rugót, mert én dramaturgként már most többet tudok, mint egy rendező, meg ismeretségem is van, csak annyi kellene, hogy bejárok valaki mellé asszisztenskedni. Ebben jelentős mértékű igazság van, alig tudtam megállni, hogy csöndben maradjak Somló mellett. De mindegy, ezen még törpölök egy darabig. Nem sokkal Bognár után megjött KISS MARI, akit annyira imádok, hogy még! Nagyon sajnáltam, hogy nem hosszabb kicsit az üvegfal, mert pont nem láttam őket odabenn. Bár azt hiszem, őket idegesítette volna, hogy nemcsak a rendező meg a hangmérnök bámul be rájuk, hanem a művére érzékeny kis fordító is, ráadásul folyton mozog a szánk, csak odabenn ugye semmit nem hallani! A következő Gruber Hugó volt, aki végtelenül édesen nyomta föl Gramps-et (Papus), annyira profin, hogy kezdtem elhinni, hogy jó szöveget írtam. Utána Dögei Éva érkezett, újabb trófea az arcokat-fiatal-hangokhoz-listámon, VÉGRE tudom, hogy néz ki, hát egyáltalán nem úgy. Sőt, a civil hangja nem is rikácsoló gonosz kiscsajé. De bement, és hozta!! 🙂 Nagyon örültem még Bodrogi Attilának (Bobóka :)), aki csípőből olyan buzit rittyentett fél mondatból, hogy lejátszotta vele az egész szereplőgárdát, betegre röhögtem magam. Somló szólt, hogy azért vegyen vissza kicsit ("legyetek sokak!" – mondta Sándor, hihi), és megtette, hát én még nem hagytam volna annyiban. De milyen aranyos volt!!!

Hat óra múlt.

Hétfőn másfél óra után jelent meg színészmesterség-tanárnőnk (A. E.), addigra begyakoroltunk egy csomó jelenetet (a csernusosat például, de volt másik megrázó is, ráadásul azt én találtam ki: hullamvasutaztunk, visítani kellett. Én meg nem tudok kiabálni. De körülöttem mindenki üvöltött, és egy kicsit ment. Erre is oltári büszke voltam, és a végén el is mondtam nekik, hogy milyen jó volt velük játszani, és ennek is úgy örülök!), előadtuk, aztán még improvizáltunk párat, tetszett neki (a kedvencem, amikor eljátszottuk a szardíniásdobozt), aztán a végére kifújt a dolog. Szó volt valami Csongor és Tündéről, amit előadunk, hát mit mondjak, más vágyam sincs, mint egy előadáson (Margócsy) és további egy szemináriumon (Bíró) irodalomtörténetileg kivesézni a Csongor és Tündét, majd ezek után még játszani benne. Mindig is utáltam. Ja, a legszebb: A. E. a továbbiakban sem jön be az első másfél órára, inkább tartsuk meg mi, rendezőhallgatók. Éreztem, hogy ez lesz a vége, de nem baj, örülök neki nagyon.

Mit még?

Tegnap végre leadtam azt a hülye bibliográfiát is, szembealudtam Szilágyit, elmentem pici húgomhoz, együtt aludtunk egy nagyot, aztán vacsi Katiéknál, finom volt, ma reggel szembealudtam Bírót, aztán haza, nagy alvás, majd ki a Városligetbe rendezéselméletre, Hamlet nagyon lassan, nem bánnám, ha belehúznánk, mert ez a két drámából az egyik, amiből még levelet kell írnom Gabnainak – jó, ez csak vicc volt. Útbaeső kedvenc palacsintázómból kilenc kakaóssal és nyolc lekvárossal tértem haza, csömöröm van, de nincs itthon más kaja.

Kb. hajnali négyig szenvedtem a Nánaynak szánt kritikaszerű izével, ami nem azt jelenti, hogy sok lett, hanem közben órákig gondolkoztam olyasmiken, hogy kinél olvastam mostanában a "Nem baj, ha valami hatásvadász, csak az a fontos, hogy el is találja" mondatot, és Brookra tippeltem, de aztán kizártam, aztán Kornisra és a Súgóra, de nem, aztán az Almási Miklós-féle dramaturgiakönyvre, de nem, meg még a POSzT-ra is, most kábé ott tartok, hogy Szinetár Miklós mondta egy beszélgetésen, de a netes szövegekben nem találtam meg. Végül kihagytam, sajnálom is. A közvéleménykutatás során Kati javasolta az "Ahogy azt korábban már idéztem lakótársaimnak"-fordulatot, ami frappáns, de nem biztos, hogy Nánay ennyiben hagyná. Arról nem beszélve, hogy szerda estig kérte az írásokat, én meg úgy hajnali fél négy körül küldtem át, majd meglátjuk, lehet, hogy reggel nézi át a postáját.

Megérkeztem a jelenbe. Fél hét van, éhes vagyok, és kilenckor találkozunk valahol Katival. Ja! Norbi még hétvégén rámsózott két valóságshow-epizódot, Joe Schmo Show-rajongók figyeljék a vége főcímet.

Napsugaras, kakasrikkantós jó reggelt mindenkinek!